Csajok a csúcson: Epica, Xandria, Voices of Destiny - Club 202, 2012.05.13.

írta Hard Rock Magazin | 2012.05.20.

Epica-rajongónak lenni. A hollandusok ugyanis tényleg elkényeztetik az embert, hiszen az utóbbi időkben évente kanyarodtak el hazánkba aktuális túrájuk során, és bizony minden alkalommal igen magas színvonalú koncertet adtak minékünk; magam legalábbis harmadjára találkoztam velük, és nagy hirtelen nem is tudnék rangsort felállítani a bulik között – tökéletes volt egytől egyig! Nem úgy a cirka két hónapja megjelent ötödik soralbumuk, a ’Requiem For The Indifferent’, amelyet valahogy azóta sem tudtam igazán a szívembe zárni, igaz az is, hogy két elődje, a ’The Divine Conspiracy’ és a ’Design Your Universe’ szintjét nem is lett volna könnyű megugrani. Szerencsére az új dalok élőben jobban haraptak, sőt mi több, a CD-ről lefelejtett éneksávjával megtépázott Serenade Of Self-Destruction-t ezúttal teljes pompájában hallhattuk, láthattuk. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

 

 

Mert ahogyan az lenni szokott, két előzenekart is kapott a nagyérdemű. Ilyenkor én kicsit fázni szoktam a dologtól, mivel még mindig nem kopott el az a sajnálatos trend, hogy a bemelegítő bandákat konkrétan leszarja a hangosító gárda, ráadásul amennyiben rettenet-zenével is büntet a színpadra tévedt kutyaütő kompánia, az ember tényleg úgy van vele, hogy csak púp a hátán az előzenekarosdi, így marad a félrevonulás, ergo az izmos leittasodás a söntés áldásos félhomályában. Na mármost ez ebben a formában nem teljesen fedi a valóságot, hisz egyfelől az est első versenyzője, a Voices Of Destiny azért mégsem egy ízlésterror-brigád, másrészt pedig a Club 202 táncparkett melletti ivódája minden, csak nem félhomályos. Egyébként pedig egészen felpörögve érkeztem az indiánsátorba, merthogy e hangversenyt megelőzően volt szerencsém látni, ahogy a City két perc alatt porrá zúzza a United bajnoki címről szőtt álmait (ehhez hasonló thriller-finálét utoljára a 2006-os VB elődöntőjében éltem át, amikor a derék taljánok a 119. percben véreztették ki a házigazdákat), így aztán a sápatag produkció sem tudta kedvem szegni.

Tudniillik a német Voices Of Destiny előadása magán viselte a kezdő zenekarok összes gyermekbetegségét, még ha a kritikán aluli hangosításért nem őket tenném felelőssé; adott egy tejfelesszájú tagokból álló banda, amely sem a kiállást, sem a muzsikát tekintve nem kompatibilis e színtér felső ligájával, de még a másodvonalas Xandriáék cipőjét sem köthetnék meg. Ez az erősen Tim Burton-rajongó, egyetemi emós garázsbandára hajazó jólfésült kinézet is baszta az ember szemét, még ha én aztán nem vagyok egy, a ’80-as évek Udo Dirkschneider-fetisiszta korszakában ragadt dinoszaurusz, akinél a rövid haj és a metál szavak egy mondatban nem férnek el egymás mellett, de mit tegyek, ha ordított a színpadról az esetlenség és az esetlegesség. Ez utóbbi főképp a számokból. Ami lemezen viszonylag még működik jó hangzással (eleddig két anyaguk látott napvilágot, 2010-ben és 2012-ben), az koncerten zsenge megszólalással már kevésbé, főként, hogy a Nightwish/Epica-vonalon mozgó, jellegtelen hörgéssel és középszerű női énekkel elővezetett dalok igencsak fantáziátlanok, színtelenek, bizony híján vannak az ötletes megoldásoknak, s most úgy állunk, hogy pár nappal a bulijuk után már egy nyomorult refrénfoszlányra sem emlékszem. Pedig még az ordas lerészegedés is elmaradt…

Mike

Ha valaki azon gondolkodott, vajh az Epica szimfonikus zúzdáját vagy a Nightwish filmzenés világát komázza jobban, és azon tépelődött, melyikük koncertjére látogasson el április végén, illetve május elején – arra a Xandria is megadhatta a választ. A német goth banda ugyanis februári nagylemezén egy huszárvágással Tarja-érás kópiabandává vedlett át – és milyen jól tette! Az Epica előtt így akut nosztalgiaroham dönthette le lábukról azokat, akiket érzékenyen érintenek az ’Oceanborn’, a ’Wishmaster’ vagy a ’Century Child’ című műremekek. A „szegényember Nightwishe” előzenekarokhoz mérten szokatlanul nagy sikert aratott: küzdőtér tele, ováció kieresztve, együtténeklés kipipálva. Látszólag sokkal többen voltak most kíváncsiak a Xandriára, mint az októberi Out of The Dark Fesztiválon – de akkor még nem tudtuk, hogy olyan dalokat is tudnak írni, mint a Valentine vagy a Blood On My Hands, amivel megnyitották koncertjüket, és kimosták a fülünkből a rosszemlékű Voices of Destiny félóráját.

A Xandria jelesre vizsgázott Nightwish-kvízből, tudták, hogyan kell Tuomas-módra ritmizálni, hogyan kell nagy ívű refrént fülekbe stiftezni, és persze azt is, hogy nem szabad túlzásba vinni az operai vokálozást, ha izzadtra akarják énekeltetni a közönséget. Persze, a produkció néha óhatatlanul kissé geilbe fordult (mint amikor a Cursed előtt buzdított minket Manuela Kraller énekesnő: „Képzeljétek el, hogy egy kalózhajón vagytok, és túl sok bort ittatok, és énekelnetek kell!”), de a naiv epikát jól célzott énekdallamokban, pattogós ritmusokban, és szilárdan zakatoló riffekben tolmácsoló zenekar produkciójába máshol nemigen lehetett belekötni. Értelemszerűen a friss-ropogós ’Neverworld’s End’ dalaira húzták fel a műsort, a már említetteken felül az andalító-elszállós Forevermore, a pörgős-himnikus The Lost Elysion, illetve a Wishmaster nyitányát felelevenítő, Manuella magasan szárnyaló dallamaival elragadó Euphoria is előkerült. Olyannyira ütöttek az új dalok, hogy a zárásként előadott Ravenheart-India duó helyett is inkább egy keményvonalas Soulcrushert, vagy egy bulizós Call of the Windet hallgattam volna meg...

Nem csak a közönségben, hanem a színpadon is folyt a vigadalom, a vigyort nem lehetett levakarni a zenészek arcáról, és látszólag a Serenity-ből importált pótbasszerrel, Fabio D'Amore-val is kellőképp összecsiszolódtak a zenészek. A németek a látvány hiányát rockgitáros manírokkal, és Kraller frontasszony teátrális előadásmódjával pótolták – de az énekesnő szerencsére nem akarta levenni Tarja jégkirálynő-pózát, a dalok között visszaváltozott egyszerű földi halandóvá, és közvetlenül, kedvesen kommunikált a rajongókkal. Magabiztos, kedélyes és könnyed teljesítménye azt is feledtetni tudta, hogy itt bizony nem történt semmi meglepetés a színpadon – csak egy kis nosztalgikusra színezett örömzene. Abból viszont a legjobb fajta.

Setlist:

Valentine / Blood on My Hands / Euphoria / Cursed / Forevermore / The Lost Elysion / Ravenheart / India

Mostanság, amikor a lemezkiadás haldoklik, és kedvenc zenekaraink túladagolnak minket koncertekkel azért, hogy ők életben maradjanak, jóból-rosszból egyaránt kijut a rajongóknak: ha úgy tetszik, évente pacsizhatnak élőben idoljaikkal, másfelől viszont könnyű ráunni a kiszámítható periódusokban érkező repetára, és a koncertkínálatban inkább a különlegességek, ritkaságok után kutakodni. (Látszólag nem így gondolta ezt az Epica rajongótábor, amely talán minden eddiginél nagyobb számban tette tiszteletét a hollandusok előadásán – annak ellenére, hogy a legutóbbi lemezük bizony megosztotta még a vérfanokat is.)

A másik megoldás az lehet, ha az előadó adaptálódik, és hatalmas agymunkával rájön, hogy évről évre azért nem ugyanazt a produkciót kéne megetetni az amúgy mindenevő közönséggel. Szerencsére az Epica gondoskodott róla, hogy különlegessé tegye aktuális performanszát: ennek jegyében fogant a belépő dupláját kóstáló VIP-jegy, amivel egy külön „meet & greet”-en lehetett részt venni, de járt hozzá Epicas feles pohár és poszter is. És talán ez lehetett a mozgatórugó amögött is, hogy a fiúk-lányok ezúttal kifejezetten ráfeküdtek a látványra, szigorúan kreatív, és nem annyira pénzügyi oldalon mozogva. Rögtön szembetűnt Simone dizájnolt, görbített mikrofonállványa – amit aztán nem nagyon használt, de szépen árválkodott ott középen. Persze, nem csak ennyiből állt az update-elt látványvilág: a zenekar az előadás során maximálisan kihasználta a „fapados” lehetőségeket, nevezetesen a füstgépet és a fénytechnikát. Főleg utóbbi adott hozzá rendkívül sokat a show-hoz, a Deliriumban szőtt, Simone-t körülölelő fénynyalábok, a klasszikus villogó-effektek és az egész színpadot egy másik dimenzióba helyező színezések sokat tettek a hangulatteremtésért.

De Simone is komolyabban vette magát, ezúttal igazi színpadi öltözetben, amolyan féloldalas fekete színház-ruhában jelent meg, ami valahogy mégsem illett számomra a kacérkodó, örök-mosolygós, közvetlen és kedves énekesnő karakteréhez. Az elegáns ruha persze nem tette komollyá a továbbra is perfekten éneklő Simons kisasszonyt, tisztán csengő mezzoszopránja most is a megszokott bájjal, szívmelengető tónusával vonta be a zenekar magasztos vagy éppen melankolikus énekdallamait. Simone mellett – aki újfent bemutatót adott magyar tudásából, és aktívan köszöngetett a dalok között – főként Mark Jansen vette ki a részét a kommunikációból, akinek humoros beszólásai, vagy éppen kedélyes kérdései tovább oldották az amúgy sem túl feszült légkört. A hörgéses „kommunikációba” most viszont meglepő módon Isaac Delahaye szólógitáros is besegített a zenekarvezetőnek; de tegyük gyorsan hozzá, hogy a két húrnyüvő zúzda-duettjeit vagy közös pózolásait sem volt utolsó figyelemmel kísérni. (Azért a közönséget két térfélre osztós és megordibáltatós, metal-hagyományőrző játékot nyugodt szívvel léptettem volna…)

Most Simone-n és Markon kívül a többi tag is villanthatott, például Ariën van Weesenbeek, aki a ráadásbeli Cry For The Moon végén egy impozáns, ügyes dobszólót vezetett elő. Coen Jansen billentyűs viszont, hiába a forgatható szintetizátor, valahogy mégiscsak háttérbe szorult, és nem, nem a színpad-, hanem a hangzásképben: az élőben rendkívül tömör Epica-hangzásban mintha elbújtak volna monumentális témái, és a gitárosduó szikár riffjei kissé elnyomták volna a zenének ezt az oldalát. Ahogy szerintem Simone dallamait sem sikerült eléggé kidomborítani, a vaskos, progos betonozások között bizony néha elveszett hangerőben Simone angyali hangja – pedig az ő könnyed vagy éppen ünnepélyes dallamai azok, amelyek Ariadné-fonálként vezetik a hallgatót Jansen tízperces, differenciált matekozásai közepette.

Mert ha már hosszú, technikás, a zenekar védjegyének számító dalokról beszélünk, akkor a mostani koncerten bőven jutott belőlük: a tavalyi szettből átmentett, komplexitása ellenére is elheadbangelhető The Obsessive Devotion, az elsőlemezes, táncolós „diszkóbetéttel” bővített The Phantom Agony, és a lassan klasszikussá avanzsáló Consign To Oblivion mellett előkapták a ’Requiem For The Indifferent’ magnum opusát, a Serenade of Self-Destructiont is. Az ehhez fogható, elmélyült, de intenzíven megzúzott dalok adták az Epica bulijának savát-borsát – amik között azért igazán jól esett az olyan, Simone dallamaira kihegyezett felüdülések, mint a slágeres Storm The Sorrow, vagy a felülmúlhatatlan Tides of Time-ot váltó, szépséges Delirium.

A program gerincét értelemszerűen az új album dalai adták, és az olyan darabok, mint a Deter The Tyrant vagy a már emlegetett Delirium, még jobban kibontakozhattak élőben. Szőrszálhasogatásképp csak annyit fűznék hozzá, hogy hiába a nívós megszólalás, a ’Requiem For The Indifferent’ dalai élőben is bebizonyították, hogy nem érik el elődjeik színvonalát – ettől persze még pofátlanul jókat lehet szórakozni alattuk, de egy Delirium nem lesz egy Tides of Time, ahogy egy Monopoly on Truth sem válik Martyr of the Free Worddé. Ez persze csak annyit tett, hogy nem rázott másfél órán keresztül a heveny katarzis, ám ettől függetlenül az Epica még mind lemezen, mind élőben a műfajának legjobbja marad. Ha zeneileg nem is, de hangulatban és látványban sikerült felülmúlni a tavalyi bolondok napi koncertet, a jövőre nézve pedig biztató, irányadó és példaértékű lehet, ahogy a zenekar igyekszik színesíteni, feldobni élő előadásait is – ezáltal pedig egyre több és több embert tud elcsalogatni évente adott, minden metalos jóságot felvonultató koncertjeire. De ha valaki, akkor az Epica megérdemli.

Setlist:

Karma / Monopoly on Truth / Sensorium / Deter the Tyrant / Serenade of Self-Destruction / Sancta Terra / Delirium / Blank Infinity / The Obsessive Devotion / Storm the Sorrow / The Phantom Agony /// Cry for the Moon / Unleashed / Consign to Oblivion

Tomka

Képek: Savafan

Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások