Arjen Anthony Lucassen's: Lost In the New Real

írta MMarton88 | 2012.05.11.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Inside Out Music

Weblap: http://www.arjenlucassen.com/

Stílus: Pszichedelikus rock, progresszí­v rock

Származás: Hollandia

Dalcímek

Értékelés

Vannak zenészek, akiknek a kezében minden arannyá válik. Neal Morse, Steven Wilson, vagy Arjen Lucassen a kortárs progresszív rockzene olyan királyai, akik gyakorlatilag nem képesek hibázni. Magas fokú zeneiség, végtelen igényesség, kifinomult dallamérzék, és alaposság vezérli talán kivétel nélkül minden egyes lemezüket, egész egyszerűen nem adnak ki fércmunkát kezeik közül. Gyakran lehet hallani a fellengzős dumát, hogy a prog metal a rockzenei műfajok királya, mind zenei igényesség, mind érzelem-központúság, mind hangszeres tudás tekintetében, s noha azért 100%-ig ez nem igaz, az adott úriemberek munkásságán végignézve... hát lehet, hogy van benne valami.

Szinte a teljes albumot Lucassen játszotta fel, ezúttal sztárkavalkád helyett egyedül ő énekel (én ezt abszolút nem bánom, bírom a srác hangját), és értelemszerűen ő is írta a zenéket, valamint a szövegeket. A ’Lost In The New Real’ egy konceptalbum, egy sci-fi sztorival, mely hallatán tudom, hogy páran ódzkodnak, de úgy érzem a koncepció mégis szerves részét alkotja az összképnek. Ugyanis a sztori... mondjuk úgy, hogy nem vidám. Így az abszolút első osztályúan teljesítő Rutger Hauer, valamint az ő átkötő monológjai egy egész különösen hátborzongató, kissé sötét, ám mindenképp feszültséggel, és izgalommal teli körítést adnak az amúgy meglepően laza, nagy adag pszichedéliával, és progresszív ősrockkal nyakonöntött lemeznek. A dalok hangszereléséből, és hangvételéből adódó lazaság, és a sztoriból adódó kényelmetlen feszültség kettőssége uralja a korongot, és ad annak igazi pikantériát.

Ami a leginkább szembetűnő, és egyedi, az mindenképp az anyag dallam-, valamint hangulatvilága. Ilyen szempontból tökéletesen belesimul Arjen életművébe, és nyugodtan az Ayreon és a Star One korongok mögé biggyeszthetjük. Hasonlóan magas nívójú az az alaposság, a hangszerelésbéli igényesség, körültekintés, és zsenialitás is. Sőt, a megszólalás is elsőosztályú. Ugyanakkor stílusát tekintve sokkal változatosabb az összkép, mint amire az óvatlan zenehallgató számíthat. Rengeteg az „elszállós” téma. A laza, hippys, pszichedelikus téma. Fontos szerepe van az akusztikus gitárnak, ugyanakkor a már fent említett feszültséggel teli koncepció, valamint néhány fajsúlyosabb dal azért gondoskodik arról, hogy egy percig se repüljünk el képzeletben a szivárványon túli rózsaszín felhőkbe.

Ami nekem egy picit hiányzik, az pár hagyományosabb értelemben vett metal sláger. A Pink Beatles In A Purple Zeppelin, az E-Police, vagy a When I’m a Hundred Sixty-Four akusztikus gitáros, kissé tábortüzes dallamai persze azonnal az ember fülébe másznak, ám nekem valahogy a mester korábbi alkotásait ismerve csöppet idekívánkozna még valami fajsúlyosabb, igazán odavágó progmetal himnusz. Bár el kell ismerni, a Yellowstone Memorial Day azért eléggé közel áll ehhez.

De maradjunk annyiban, hogy ez csak személyes szőrszálhasogatás. Minden egyéb tekintetben ez egy igazán remek, sőt, kiemelkedő duplalemez, melyen mind a konceptuális sztori, mind a feldolgozások elsőosztályúak. Kiknek ajánlott? Hát Ayreonautáknak! Akik odavannak a holland zseni művészetéért, zenei világáért, témáiért, alaposságáért. Ebben a lemezben minden megvan, ami izgalmassá tehet egy progresszív rockalbumot, s noha ezúttal a pszichedélia rózsaszín bája a sötét tudományos fantasztikum ködös elegyévél belengi a végeredményt, ez bizony az idei év egyik kiemelkedő alkotása. Még akkor is, ha esetleg a mester némelyik korábbi eresztésétől kicsit elmarad.

Pontszám: 8