A progresszí­v rock veterán és a kiválasztott ifjak estéje: Carl Palmer Band - A38, 2012.05.03.

Sok zenész kapcsán leírtuk már, hogy szinte hazajár országunkba. Carl Palmer esetében még csak kisebbfajta túlzásról sincs szó, ha kijelentjük a fentieket. Ugyanis a legendás dobos egy-egy turnéja és Magyarország olyan szoros kapcsolatban áll egymással, hogy az utóbbi, csaknem tíz évben elképzelhetetlenek egymás nélkül, hiszen ha az úriember útnak indul, szinte törvényszerű, hogy kis hazánkban is vendégeskedik. A sokadik alkalom természetesen már okot adhat némi kételkedésre, hogy vajon még mindig tud-e újat mutatni a Mester ifjú tanítványaival, azonban a válasz minden egyes koncert után egy meglepően erőteljes igen! Hogy mi a titok? Ez most is egyértelműen kiderült. Azt hiszem, nem lövöm le a poént azzal, ha már itt leszögezem: Carl Palmer és csapata ezúttal sem hibázott!

Az úriembert és megújult felállású zenekarát legutóbb Győrben köszönthette a nagyérdemű az évente megrendezett ütős fesztivál kereteiben, ahol a trió egészen fergeteges két órát varázsolt elénk, mintegy megkoronázva a fesztivált. A folytatás nem váratott sokat magára, az újabb koncert bejelentését pedig az előző bekezdésben leírtak szerint szinte megszokott tényként, és persze egy egyértelmű kijelentéssel fogadtuk: „Megyünk!”. Azt hiszem, nem voltam egyedül azzal, hogy örömmel vettem tudomásul, miszerint megint a szokásos helyszínen lesz megtartva a koncert, hiszen kis hazánkban az A38 hajó még mindig elérhetetlen szintet képvisel, mind külső-belső kivitelezését, mind pedig akusztikáját tekintve. Nyilván az sem véletlen, hogy az eddigi, szinte összes ott fellépő zenész lelkesedéssel beszélt a klubról. Ezek a pozitív benyomások pedig csak fokozódtak bennem, amikor a sok hasonló helyszínnel ellentétben, barátságos fogadtatásban részesültem a hajó fedélzetén.

A koncertterembe érve – fiatal dobos lévén – szemeim rögtön Palmer jól ismert, rendkívül impozáns hangszerén akadtak meg, amely a puritán színpadkép egyfajta központi látványosságaként szolgált. Viszonylag későn érkeztem a helyszínre, így aztán sokat nem is kellett várnom a kezdésig, hiszen e zenészek felé nem a Rózsa Sanyi által lefektetett szabályok érvényesek… Szinte pontban nyolc órakor Bogdán Gomilko termett a színpadon, hogy röviden közvetítse Carl Palmer dedikálással kapcsolatos üzenetét a magyar rajongók felé, majd pedig megszólalt az intro, és színpadon termettek a zenészek. Szokás szerint nyoma sem volt nagyképű önünnepeltetésnek, muzsikálásnak annál inkább!

Merthogy amint belecsapott a három úriember, rögtön érezhettük, hogy ismét felejthetetlen este részesei leszünk. Egyetlen személyes jellegű, kritikus észrevételem mindössze annyi volt, hogy Carl Palmer dobolása az első 5-10 percben még kissé bemelegítő jellegű volt, és szüksége volt egy-két dalra, amíg egészen felmelegedett a „motor”. Innentől azonban nem volt megállás, folyamatosan kaptuk az ELP életmű jól ismert szerzeményeit, amelyek új értelmezésükben igazi XXI. századi prog. metal művekként hatottak. Ez pedig nem másra, mint e remekművek időtállóságára utalt. Nos, ez az, amiben az Emerson Lake & Palmer  életműve jócskán a műfaj mai képviselőinek többsége felett áll.

De ne kanyarodjunk el az eredeti témától, ugyanis remek pillanatok sorozatának lehettünk szem- és fültanúi. Merthogy Palmer és csapata ismét az örömzenélés magasiskoláját mutatta be, és ez a jókedv láthatóan a közönségre is átragadt. Pedig a zenészek színpadi jelenlétére rosszindulatúan akár a „statikus” jelzőt is ráaggathatnánk, mindez azonban messze állna az igazságtól. Ugyanis rohangálás nélkül is tisztán leolvashattuk a muzsikusok arcáról, hogy élvezik és szeretik azt, amit csinálnak, és előadásuk tökéletesen kimerítette a „vidám” szó fogalmát. Épp ez volt az, amit például két hónappal ezelőtt Tony MacAlpine és zenekarának estéjéből hiányoltam…

Az pedig számomra ismét értetlenkedésre adott okot, hogy vajon miért nem tesz szert nagyobb ismertségre a remek dobost segítő két fantasztikus zenésztehetség. Ugyanis az itt bemutatott produkciójuk alapján úgy gondolom, hogy a fél világnak a lábaik előtt kellene hevernie. Rengeteg koncerten jártam már, de nem emlékszem, hogy valamelyik után is a basszusszólót emlegettem volna az egyik abszolút csúcspontként – íme az első alkalom! Simon Fitzpatrick hangszeres bemutatója ugyanis még a „mindent tud a hangszerről” megállapítástól is fényévekre járt. Elképesztő tudás birtokosa a fiatalember, mind a technikai, mind pedig az elméleti oldalt tekintve. Ennek legjobb bizonyítéka a Led Zeppelin Stairway To Heaven című remekművének egy szál basszusgitáron való interpretálása volt, ami egész egyszerűen maga volt a csoda, ezt mindenkinek hallania kellene! Volt ott gyönyörű akkordbontás, kemény riffelés, a katarzis-élményt azonban mégiscsak az okozta, amikor a dal gitárszólóját hangról hangra lejátszotta. Remélem, hogy még sokat fogunk hallani az úriemberről.

Paul Bielatowitz produkciója ugyancsak bámulatos volt. A szemtelenül fiatal srác már most többet tud a hathúrosról, mint szakmájának jó nagy része. Elképesztő technika és képzettség jellemzi, de külön kiemelném a tapping technikáját, amelyhez foghatót nem sokat láthatunk a nagyvilágban! Mindeközben pedig folyamatos kontaktusban volt a közönséggel, és mosolygott ránk, csak hogy még rosszabbul érezze magát a zenésztársadalom.

Végül pedig a főhősről szólnék néhány szót, aki szintén megérdemli a dicsérő szavakat. Az idén 62 esztendős dobos korából jó pár évet letagadhatna, ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel püföli a bőröket, mint az Emerson Lake & Palmer fénykorában, ami ugyebár nem tegnap volt… Az említett egy-két dalig tartó „warm up” után korát meghazudtoló energiákat szabadított fel, és közvetített hangszerén. Emellett pedig remekül vezényelte le a show-t, konferálásaiban teljes mértékben mellőzte az udvariaskodó paneleket, a szokásos humort azonban egyáltalán nem. Természetesen sehol nem volt egy sztárallűr, avagy arcoskodás, csakis felsőfokú zenélés, és intelligens kommunikáció a közönséggel.

Így pedig a több mint két óra körülbelül öt percnek tűnő gyorsasággal telt el, hogy aztán a felgyúló fényeket a még tartó eufóriában bámulva megállapítsuk, ez bizony remek volt, illetve, hogy Laci barátomat idézzem: „Ismét tűrhető esténk volt!” Ezért ismét hatalmas köszönetet mondhatunk a Livesoundnak, amiért sokadjára is idevarázsolták nekünk a progresszív rock egyik legnagyobb alakját, és istentelenül tehetséges zenésztársait. Várjuk a következő alkalmat!

Meszo

Képek: Pearl69