Paradise Lost: Tragic Idol

írta Mike | 2012.04.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.paradiselost.co.uk/

Stílus: Gothic Metal

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Nem árt, ha egy zenekarnak arca van. Egyfajta sajátos stílusa, ami rá jellemző, amiről azonnal felismerhető. Sokáig úgy gondoltam, a Paradise Lost pályafutásának negyedszázada alatt nem igazán kreált magának egyéni hangzásvilágot, hiszen ahány korszakot éltek meg, annyi stílusköpönyegbe bújtak: a korai éra doomos death metalját a letisztultabb gótikus vonal váltotta, amely egy huszárvágással fordult át Depeche Mode-ízű dark metalba, majd onnan elektronikával alaposan nyakon öntött rockba, hogy aztán szép lassan ismét visszakanyarodjanak egészen az ’Icon’/’Draconian Times’ klasszikus duó hangzásához – hasonló pályaívet bejárva, mint a portugál Moonspell. Ám a fentiek fényében úgy is spekulálhatunk, hogy a brit legenda nemhogy egy, de több arccal is rendelkezik, hiszen ahogy maga az ember változik élete során, úgy a művészete is formálódik vele együtt.

A rajongói és a kritikusi vélemények erősen megoszlanak az új albumról, sokan egyenesen a ’Draconian Times’ óta megjelent legjobb anyagnak kiáltják ki, mások viszont egy egyhelyben topogó banda ötlethiányos iparos munkájának látják; ha engem kérdezel, a ’Tragic Idol’ egy – önmaguk behatároltabb világához mérten – változatos, zenei ötletekben gazdag és sokszínű alkotás, amely magán viseli a Paradise Lost klasszikus stílusjegyeit úgy, hogy a produkcióról elsőként nem az izzadságszag jut az eszünkbe. Mondjuk, másodjára sem… Tény az is, hogy nem léptek előre, s ezúttal nem mutatnak utat a következő generációnak sem, de hát istenem, kanyarogtak ők már eleget mindenfelé, másfelől pedig régen nem kell bizonygatniuk semmit, az alapműveket tizenöt évvel ezelőtt letették arra a bizonyos asztalra.

A Paradise Lost mindig is adott a külsőségekre, és ezzel nem Greg Mackintosh kipingált szemeire gondolok: az albumborítóik szinte egytől-egyig hangulatos és minőségi munkák, s ez most sincs másképp; a ’Tragic Idol’ kenderillatú, színpompás frontképe fölöttébb impozáns, és üdvözlöm a régi jó logó visszatértét is! Nick Holmes ugyan nem kezdett el hörögni, a korai éra death metalban tobzódó setét világa tehát nem igazán jellemző, még így is az egyik legsúlyosabb korong született meg a britek műhelyében, a bikanyak vastagságú hangzás pedig kiváló alapot biztosít a vérbő dalcsokornak. Sajnálatomra becsúszott egy-egy szürkébb, izgalommentes darab is, ilyen az In This We Dwell / To The Darkness páros: gyors tétel mindkettő, olykor sok-sok duplázóval, ám kisujjból kirázott, átlagos rutinnótának vélem őket, bár az utóbbi középen elhelyezett gyászos doom-kiállása igen jóleső számomra. Szerencsére azonban ezekből van kevesebb, hiszen az anyag zömét emlékezetes témák alkotják, legyen szó többek közt a Fear Of Impending Hell szomorkás balladájáról Holmes dallamos, „darkos” orgánumával kísérve, a Honesty In Death tempós slágertémájáról, s annak fülberagadós refrénjéről, vagy a Type O Negative-ra hajazó, őszillatú címadóról. Emellett a lemez legjobb pillanatai közé tartozik a keserűen síró-rívó gitárjáték, amely messziről felismerhető védjegye a bandának.

Tudom, tudom, Mackintosh-ék sosem voltak hívei a túljátszott, komplex dolgoknak, de azért ez a szekérderéknyi egysoros refrén nekem megüli a gyomrom, némelyiken bizony agyalhattak volna még valamicskét. Ettől függetlenül nemigen érheti szó a ház elejit, s már személyes kedvenceket is avattam: a lüktető, hipnotikus Worth Fighting For-t törzsi jellegű dobjaival, világvége hangulatával, és a lemeznyitó Solitary One-t, amely egy hamisítatlan Paradise Lost-féle Doom Metal mestermű a ’90-es évek szellemében – igazi dohos-ódon gótika! Az ugyancsak kitűnő, lassan málházós, letargikus The Glorious End pedig méltó befejezése ennek a nagyszerű albumnak. Hazai klubkoncertet, de ízibe!

Pontszám: 7.5