Lonewolf: Army of the Damned

írta Jocke | 2012.04.26.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.myspace.com/metalonewolf

Stílus: Power Metal

Származás: Franciaország

Dalcímek

Értékelés

A napokban jelent meg az új Running Wild – akarom mondani (Rákken)Rolf Kasparek – lemez, amelynek hangzása sokak szerint hagy némi kívánnivalót maga után. Nem tisztem a jó „Herr Piratenkapitän” Kasparek legújabb gyöngyszemét kritizálni, de halkan megjegyzem, hogy ha 2012-ben egy dögös RW-fröccsre vágyok, akkor inkább Franciaországban, egészen pontosan Grenoble-ban részegedek le a germán power riffektől és dallamoktól. Az minden esetre érdekes, hogy Grenoble azért nem egy köpésre van némethontól, mint mondjuk Strasbourg vagy Metz, mégis echte német nevekkel találkozunk, ha vetünk egy pillantást zenészeinkre: Jens Börner, Rikki Mannhard, Alex Hilbert és Tonio Bussiére közül csak utóbbinál lóg ki a lóláb.

A négyesfogat már majd’ húsz éve nyomja a metalt és a kétezres évek eleje óta ad ki lemezeket, az ’Army of the Damned’ elvileg az ötödik album a sorban. Azért elvileg, mert első próbálkozásuk, a ’Children of the Unlight’ kiadatlan maradt, a ’March Into the Arena’ viszont kétszer is megjelent. Nem csak azért példálóztam a Running Wilddal, hogy odaszúrjak a vén csatalónak. Hanem azért is, mert a francia-németek biztos sokat múlatták az időt Rolf bácsi kalóztörténetein, mert dallamvilágban a Running Wildot idézik, de Jens Börner hangja a Grave Diggeres Chris Boltendahlé is lehetne. Persze van itt más is, nem csak az RW meg a GD: a lemez koncepciója akár a Sabaton agyából is kipattanhatott volna, Börner alakítása pedig Joakim „Napszemüvegben Tökmarkolászó” Brodénére is kellőképp hajaz.

Egyébként a Lonewolf hozza a szokásos power-metal-dolgokat, vagyis kliséket klisére halmoz, de azt bátran kijelenthetem, hogy nem a szövegvilág lesz az, amivel híveket toboroz magának.  Jóval inkább a vaskos, arcba robbanó gitárokkal, és a magának teret követelő basszerrel, amit jófajta HammerFall-os, egészen pontosan Stefan Elmgren-es gitárszólókkal spékelnek meg. Ilyen erényeket vonultat fel például a metalos című Crawling to Hell vagy a címadó, az ökölrázós, pofonegyszerű refrénű Army of the Damned. A hangzásra szerintem nem lehet panasz: a visító gitárok mögül-közül szétáramló riffek betöltik a hallójáratokat, gyors és hosszan tartó erekciót okozva minden elvetemült power fanatikusnak, de tetszetős Tonio Bussiére energikus dobjátéka is, amelynek köszönhetően néha kibillennek a dalok a középtempóból. Úgy érzem, hogy verzé és refrénfronton van még hová fejlődni, hiányoltam a bombasztikus refréneket, amelyek még ennél is jobbá varázsolhatták volna a dalokat. Kíváncsi lennék, hogy mit művelne náluk egy tiszta, magasabb hangfekvésű énekes (szerintem nem sülne el rosszul a dolog, de persze ki tudja…).

A The One You Never See-ben azért kapunk egy vendégelőadót, jelesül régi ismerősünket, Blaze Bayley-t, aki Börnerrel érdekes duettet alkot egy amúgy nem túl kiemelkedő dalban. Az viszont mindenképp dicséretes, hogy a srácok borítóízlésileg fejlődtek valamelyest. Míg a múltkori lemez fedőlapja alig múlta felül a svéd Wolf debütalbumának borítóját (aki ismeri, tudja, miről beszélek, aki nem, az meg inkább ne járjon utána), addig ez a Marvel képregényeket idéző, lecsövesedett Rozsomákot ábrázoló, agresszív rajz nagyon igényesre sikerült.

Pontszám: 7