Luley: Today's Tomorrow

írta meszo | 2012.04.18.

Megjelenés: 2012

Kiadó: AOR/ Metal Heaven

Weblap: 

Stílus: AOR

Származás: Ausztria/Németország

Dalcímek

Értékelés

Nem sűrűn értékelhetünk német nemzetiségűek által kreált AOR produkciót, osztrák földről származót pedig még annyit sem. Jelen esetben azonban az a különleges helyzet adódott, hogy ezen albumon mindkét országból képviseltetik magukat az alkotók. Alapvetően nyitott zenehallgatónak mondhatom magamat, de ez esetben egy cseppet megütköztem a fent említett információk hallatán. Napjainkban ugyan már nem igazán lehet földrajzilag behatárolni egy adott műfajt, az azonban még mindig jól kivehető, hogy egy stílus bolygónk mely pontjain képes a leghitelesebb interpretálásra találni. Félelmeimet csak fokozni tudta a produkció ausztriai vonatkozása, ugyanis az osztrák könnyűzenéről legelőször valamiért mindig a levelet kapott úriember életfilozófiájának „opusa” és az ehhez kapcsolódó rémképek jutnak eszembe… Úgy döntöttem azonban, hogy előítéleteimet félretéve csakis a zenére koncentrálok a korong meghallgatásakor.

A névadó frontember, Klaus Luley már a nyolcvanas években jelen volt a rockzenében, legelőször Tokyo nevű zenekarával, amelynek műfajául már az akkor virágzó melodikus rock műfaját tűzték ki. A Tokyo sikeres tevékenységének befejezése után Luley egy új, Craaft nevű zenekart alapított. E csapattal már némileg betekintést nyerhettek a nemzetközi „sziklaövezetbe”, hiszen lehetőségük nyílt turnézni többek közt a Queen, a Bon Jovi, avagy Gary Moore társaságában is. A régi szép időket hosszú szünet követte, amely után végül a Michael Schenker mellől ismert Michael Voss ajánlotta fel segítségét az album elkészüléséhez. Ez az album tehát a német-osztrák másodvonal képviselője, Klaus Luley első szóló projektje. Szinte reszketve vártam a lemez elindítását, majd körülbelül öt perccel ezt követően sajnos le kellett vonnom a kevésbé pozitív konzekvenciákat…

A nyitó Can’t Live Without You rövid bevezetője után ugyanis kapásból tetten érhető minden tényező, amelyet bevezetőmben említettem. A dal butácska szintetizátor riffje már első hallásra elvette a kedvemet, azonban amikor esetleg ezt megpróbáltam izolálni agyam legmélyén, a billentyűk mögött is egy borzasztóan száraz, kontinentális hangszerelést hallottam. Sajnos az is rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a kiadványhoz rettentő jellegtelen, és dinamikátlan hangzást sikerült kikeverni, mintha nem is a 21. században, 2012-ben járnánk… Innentől pedig menthetetlenül elmerülünk az unalomban, ugyanis a hibátlannak épp nem mondható nyitást borzasztóan izgalommentes és középszerű szerzemények követik, mindenfajta kiemelkedő momentum nélkül. Ebben a stílusban valóságos bűnnek számít, ha az első valamire való refrént a kilencedik dalban sikerül felfedezni, azonban most pontosan ez történt. Ugyanis a Still Got A Long Way To Go című dalig sajnos hiába próbáltam keresgélni az értékes pillanatokat, sajnos azok messze elkerülték a korongot…

Az alapvető hiba pedig sajnos abban rejlik, hogy az AOR műfaj egy olyasfajta attitűdöt, illetve érzésvilágot igényel, amely sosem volt a német nyelvterületek jellemzője. A stílus jelentős részét ugyanis az érzelmek tolmácsolása, és az a fajta túláradó romantika képezi, amely nem túlságosan kompatibilis a fent említett országok némileg szögletesnek mondható gondolkodásmódjával.     

A hab a tortán pedig Klaus Luley énekstílusa, ami kísértetiesen egy másik Klaus-ra, nevezetesen Klaus Meine-re emlékeztet. Ezzel egy Scorpions típusú zenei koncepcióban nem is lenne semmi probléma, azonban itt kimondottan zavar a legendás énekest idéző „Englisch mit Deutsch” típusú akcentus, ami szintén akadályozza a műfaj hiteles tolmácsolását.

Azt hiszem ezzel az albummal sajnos egy újabb gyorsan feledésbe merülő korong született, amely sajnos egy abszolút kihagyható dalcsokra ennek az évnek.

Pontszám: 5.5