Hammerfall: Threshold

írta garael | 2006.09.16.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.hammerfall.net

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Hammerfall köszönhetően a jó időpontban, jó helyen lenni teoria valóságtartalmának, örökre beí­rta nevét a metal nagy történelemkönyvébe, egy utolsó áramfröccsel feltámasztva az addig halott Frankenstein, izé, klasszikus heavy-power metal monstrumát. Persze sokan nevetnek a kialakí­tott image-en, a verze-refrén-verze egyszerű dalépí­tési sablonjain, esetleg a szövegek meséket idéző történetein, ám valahogy mégsem tűnnek hiteltelennek, indulási pozí­ciójuknál fogva pedig azt sem lehet rájuk sütni, hogy puszta üzleti fogás eredményeképen tértek volna a fém hadiösvényre. Mindezek mellett számomra egy olyan csapatot jeléentenek, mely viszonylagos biztonsággal hoz egy NB1. középmezőnyébe predesztináló formát, hol lejjebb, hol feljebb csúszva a képzeletbeli eredménylistán. Ezen szavaimnak azért kissé ellentmond, hogy a csapat múltkori, Chapter V. hosszú cí­mű albumával nem igazán lopta be magát a szí­vembe: a számok úgy zúgtak el mellettem, mint a dupla hajtóműves MIG-29-es, pusztán némi fülzúgást hagyva maga után. Arra gondoltam, talán tényleg kifogytak a heavy metal egyébként is kisebb űrtartalmú kincsesládáinak tartalmából és hosszabb szünetre fognak térni, hogy Oyama karatemesterhez hasonlóan némi spirituális, mentális és fizikai remetelét után bikaölő lendülettel vessék magukat ismét a metal szí­ntérre.Az újabb album azonban viszonylag hamar érkezett, féltem is tőle, hogy ismét egy kissé ötletszegény produktummal kápráztatják el a publikumot - sejtésem pedig be is jött, és nem is. Nos, ami az új ötleteket illeti, hát azt nem sokat találunk, sőt, némileg több is lett a lopkovári: a Howlin' with the pac' és a Titan egy nyolcvanas évekbeli Accept riffet, a Shadow Empire egy korai Helloween dallamot, a Carved in stone pedig GammarRay emlékeket idéz, ám ezek ellenére nem kell megijedni. A dalok, jóllehet deja vu-t okoznak, nem lépnek át azon a bizonyos határon, mely plágium országba vezetne, pusztán némi kellemes nosztalgiával burkolják be az emlékezés objektumait. Az albumra egyébként él az idei év tempóvisszafogásosabb jellege: ne váron senki speed himnuszokat, vágtázó kétlábdobos őrületet, még az atlétikai EB-re í­rt, kislemezes The Fire Burns is legfeljebb az 1500 m-es sí­kfutásnak szólhat, mintsem a 100 m-es sprintnek, s az instrumentális Reign Of Hammer talán az egyetlen , mely némileg visszaidéz az ifjúkori hancúrokból valamelyest ( nem is tart sokáig a numera). Emellett a dalok - mégha néha panelesen is - igazán slágeresek, - azt is mondhatnám, hogy talán a HF történelem legdallamosabb együttesét alkotják -első hallásra megjegyezhetőek, - mégha a Natural high refrénjét már maguk a fiúk is megí­rták volna valamikor - s az olyan számok, mint a Threshold, a Genocide, vagy a Titan minden bizonnyal be fognak vonulni a Kalapácsos koncertek kedvelt , kiabálós himnuszai közé.

Pontszám: 8.5