Lanfear: This Harmonic Consonance

írta Tomka | 2012.03.28.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Pure Legend Records

Weblap: http://www.lanfear.eu

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Egy kis önirónia sosem árt, pláne, ha olyan zenekarról van szó, amelyik soha nem hódította meg a metal slágerlistákat, és már lassan két évtizede a relatív ismeretlenség homályában készíti jobbnál jobb lemezeit. „100 % alulértékelt metal” – köszönt a Lanfear honlapja, és milyen igaz: a 2000-es években készített lemezeik a progresszív power metal jeles képviselői, amelyek szerényen, de professzionális szinten hirdetik a műfaj szépségeit. Míg ezen a stíluson belül sokan esnek abba a hibába, hogy a két összetevő (prog. és power metal) valamelyikét jobban súlyozzák, akár túlbonyolított dalszerkezetekkel, akár a dallamok rovására menő zúzdákkal, a Lanfear mindig is ügyesen egyensúlyozott a két véglet között. A progos részeket sűrűn szövik, de felvágós ritmikai képletek, rejszolós szólóhegyek itt nincsenek – raádásul abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy mind Tobias Althammer ex-énekesük, mind az ő távozása után igazolt Nuno Míguel de Barros Fernandes roppant erős torok, akik két kézzel szórják a fogós dallamokat.

A ’This Harmonic Consonance’-t hallgatva úgy tűnik, mintha a zenekar kissé megelégelte volna az underground státuszt, és „csakazértis megmutatjuk” attitűd szülte megarefrének sorával kényeztetik a hallgatót. Már az első Nunoval készült lemezen, a 2008-as ’X To The Power of Ten’-en is érződött a tendencia, amellyel vissza-visszakacsintgattak a tradicionálisabb, refrénközpontú zenék felé, az idei lemez felütése viszont úgy brilliáns, ahogy van: a Colours of Chaos és a By-Product Nation a Nevermore farvizén evező, zsigerien dallamos, míves műalkotás. Nuno itt érezhetően Warrel Dane lájtosabb kiadását játssza el, de remekül áll neki ez a szerep: Warrel „őrületéből” kissé lefaragott, a dallammániából viszont nem engedett. A Colours of Chaos távolról örök Communic kedvencem, a Communication Sublime refrénjére emlékeztet: a srácok itt beszaggatott duplázó ritmikájára és gyengéden blackes gitárriffekre, melankolikusan elnyújtott refrént pakoltak. A nyitóduó jól példázza a Lanfear másik erősségét, miszerint leheletfinoman, szemérmesen képesek különböző műfaji hatásokat beépíteni a zenéjükbe. Nem az a „na most játszunk egy kis thrash-t, aztán power metalt, aztán death metalt” típusú eklektika ez, hanem olyan, ami a kissé hátrakevert gitártémákban, egy-egy riffben vagy átkötő részben bújik meg, és többszöri hallgatás után fedi fel finomságait.

Nuno amúgy hamar a Lanfear ütőkártyája lett, magabiztos és impozáns teljesítményt nyújt az egész lemezen: a Labyrinthos Roberto Tiranti és Warrel Dane iskoláját egyesíti, de a melodikus rock erényeivel felvértezett dallamok (I, Robo Sapiens), a karcosabb power metal témák (Idiopathic Discreation) és a magasfekvésű tónusok (The Reverend) között is lazán közlekedik. Alkalomadtán sikolyokat is ereget, igaz, nem annyit, mint a Metalfestes koncerten, pedig akár Tirantit is kihívhatná egy hangszál-tornára. A sokoldalú énektémák mellett gyakran színezik tempó- és témaváltással a dalokat, az akusztikus gitárra váltó leállások, vagy a balladai lágyság és az agresszív riff-kitörések váltakoztatása mindig tud egy kis meglepetéssel szolgálni.

A lemez második felében, a direkt power bombák után a prog.power hagyományosabb vizeire is visszaeveznek a srácok, és nem vetik el a beszaggatott gitáralapozást, a sebesen tekerő szólókat, és a háttérben kísértő szintetizátor-függönyt sem. Richard Seibel billentyűs szerepéből kissé lenyestek ezúttal: míg korábban gyakran kulcsszerepet játszott az általa teremtett futurisztikus, hideg atmoszféra, most erről a Nevermore-osan társadalomkritikus dalszövegek, és a lemez átfogó hangzása gondoskodik. Sajnos a valamivel szürkébb Spectrophobia és a Words Not Spoken kissé leülteti a lemezt, de a záró Disharmonic Consonance könnyedén visszaállítja a lemez renoméját, és még egyszer jól letaglóz Nuno a dallammágiájával. Összességében ez a kiforrottabb, letisztultabb megközelítés nekem maximálisan bejött, és a lemez nemzetközi fogadtatását tekintve, talán felcsillant némi remény arra, hogy a Lanfear csökkenthesse alulértékeltségének százalékát. Ha mást nem, legalább a felére.

Pontszám: 7.5