Elektro-gót csajbuli: Deathstars, Marionette - Dürer Kert, 2012.03.13.

Tökéletesen megértem mindazokat, akiknek a Deathstars név puszta megemlítése is elegendő ahhoz, hogy heves öklendezésben törjenek ki. Mondjuk úgy, hogy a messzemenőkig hatásvadász akusztikai élmény, továbbá a feszülős csőnadrágban segget rázó, és egymás melléről csillámport nyalogató tagok látványával való szembesülés – férfiember számára – valóban okozhat gyomorháztartási kellemetlenséget. Ám…

…panaszainkat sikerrel orvosolhatjuk, amennyiben hajlandóak vagyunk esetleges – a szó szigorúan minden értékítéletet nélkülöző értelmében használt – konzervativizmusunk felfüggesztésére. Mert a többé-kevésbé undorító kiállás és pózolás nem több, mint egyszerű show, ami valljuk be, hogy ugyanolyan elemi részét képezi (vagy kellene képeznie) egy efféle rock/metal koncertnek, mint mondjuk a torzított gitár. Ha pedig mindez párosul a kíméletlen industrial és az olykor sziruposan csöpögő gothic hangzások egymást nem kioltó, hanem jelen esetben éppen hogy erősítő, és így egyben a feszültséget folyamatosan fenntartó egyvelegével, az nem csupán a gót csajok fizikai és esztétikai kielégítésére elegendő. Mert bár jómagamra nem különösebben jellemző a „szívdöglesztően szexi (?)” rocksztárok iránti epekedés vágyából táplálkozó önfeledt sikongatási és taperolási kényszer, bizony el kell ismernem, hogy összességében én is bekajálom azt, amit Whiplasherék csinálnak. Méghozzá olyannyira, hogy hangversenyük számomra az utóbbi hónapok legszórakoztatóbb koncertélményének bizonyult. 

Hosszú ideje próbálom saját magam számára is egyértelművé tenni, mi lehet az oka az „újhullámos” melodeath iránt táplált ellenérzéseimnek. Talán a görcsös trendivé válás kényszere okozta felszínesség és sekélyesség állhat a dolog mögött, legalábbis ez fogalmazódott meg bennem a Marionette rövid bemelegítő műsora közben. A fiatal svéd srácok egyébként profin tették a dolgukat, felvonultatva az efféle pop-core minden kötelező zenei és kiállásbeli kliséjét (acsarkodó/dallamos ének, túlzásba vitt sampler-használat, brutalitás-giccses slágeresség összejátszása, precízen belőtt sérók és precízen kitalált, „elegánsan metalos” göncök stb.), éppen csak a lélek és a jó dalok hiányoztak. Pedig a boldogsághoz e kettő bármelyike elegendő lehetne, bár mentségükre szóljon, hogy e tekintetben nem sokban különböznek a színtér többi képviselőjétől. Aki amúgy él-hal a műfajért, annak szerezhetnek kellemes perceket, és a lelkes közönséget elnézve akadtak bőven ilyenek ezen az estén.

Szinte meg sem lehet számolni, hány alkalommal látogatta már meg hazánkat a Deathstars legénysége, a mostani buli mégis különlegesnek ígérkezett, hiszen kivételesen nem egy fesztivál keretei között vagy előzenekarként (vagyis redukált setlisttel), hanem headlinerként vehették birtokba a színpadot. Erre emlékeim szerint eddig mindössze egyetlen alkalommal, az Avalon Clubban volt példa, még 2008-ban. Így elvi síkon okozhatott volna némi csalódást az alig egy és negyed órás műsoridő… de nem így történt, és a zenekar végtelen profizmusát igazolja, hogy még az egyik legnagyobb hiányosságukból is sikerült erényt kovácsolni. De kezdjük az elején!

Nyilvánvaló sarkítás, de azért lehet némi igazság abban, hogy a Deathstars dalok elkülönítése nem csupán első, de sokadik hallgatás után is okozhat problémákat. Felépítésükben és dinamikájukban ugyanis legtöbbször a klasszikus kontrolcé-kontrolvé szerkesztési alapelv érvényesül: misztikus bevezető, egyszerű, de ütős riffre épülő és samplerrel telepakolt nyitótéma, az egyeket szigorúan hozó lábdob-sampler-ének hármas a verzékben, majd feszültségkeltés gyanánt visszatérnek a gitárok, tetőpontként pedig az egész egy fülbemászó refrénben teljesedik ki. Ha mindezt megszorozzuk hárommal, akkor készen is van a prototipikus Deathstars nóta. A probléma még csak nem is ezzel van, hiszen számos zenekart ismerünk (és szeretünk), melyek kreativitása hasonló magasságokban mozog, ám az efféle monotonitás – megspékelve Whiplasher agyoneffektezett énekével (értsd: szavalásával) – hosszú távon mégiscsak lefárasztja a fület. Úgy tűnik, hogy ezzel a zenekar is tökéletesen tisztában van, valószínűleg ennek köszönhető, hogy – tudatosan – pontosan azelőtt fejezték be koncertjüket, hogy halálosan unalmassá vált volna.

Viszont ekkora tételben egy Deathstars buli nem más, mint tömény, kőkeményen odavágó és őrült szórakoztató slágerparádé, miközben a látványról a tagok folyamatos mozgása és pózolása gondoskodik. Ráadásul az egy főre jutó igen magas rocksztársági együttható és a hatalmas lendület nem megy a zenei teljesítmény rovására, és mint mindig, most is feszesen, pontosan játszottak. A produkció összértékét tovább növelte a telt és bivalyerős sound is: ilyen szépen és arányosan kikevert, ugyanakkor döggel teli hangképpel – sajnos – ritkán találkozik az ember a hazai klubokban, ráadásul a hangszerek külön-külön is állat módjára szólaltak meg. A technikai stáb tehát tökéletes munkát végzett, egyetlen bakitól eltekintve: a nyitó Mark Of The Gun első perceiben nem sikerült működésre bírni Whiplasher mikrofonját (hangmérnök-iskola, első óra, első lecke: bármi is történjen, a főéneknek szólnia kell). Így kénytelen volt a basszusgitáros, egyben a vokálokért is felelős Skinny-ét igénybe venni, a hibát pedig csak a dal felére sikerült orvosolni. A dolog tehát azért igazán cinkes, mert közvetlenül az átszerelés és a linecheck után történt. De ezt leszámítva tényleg semmibe nem lehetett belekötni. A hangzásban tapasztalt profizmus volt elmondható a látványról is, bizonyítva, hogy egy ügyes, és a dalokat jól ismerő fénytechnikus mindössze négy darab intelligens lámpával, két stroboszkóppal (már amíg az egyik el nem pukkant), és néhány fölfelé üzemelő füstgéppel is óriási mértékben képes növelni a vizuális élményt.

A setlist többé-kevésbé tökéletesen lefedte a zenekar életművét, melyben az utolsó két lemez kapott nagyobb szerepet, kár, hogy az egyik kedvenc, vagyis a debüt címadója (Synthetic Generation) így sajnos pont kimaradt. A nagyjából félháznyi közönség iszonyatos lelkesedéssel fogadta a best of műsort, nem véletlenül, hiszen ezek pokoli jó és fogós dalok, még ha feneketlen mélységeket nem is találunk bennük. A Deathstars azonban nem is erről szól, hanem egy zeneileg különböző, lelkialkat szempontjából mégis igen hasonló szubkultúrákat megszólító életérzésről, melyben ugyanúgy elfér együtt az ipari ritmusok szikársága, mint gót metal szenvedélyessége és fülledtsége, vagy a glam lazasága és rock ’n roll-attitűdje. Aki pedig egy kicsit is szimpatizál ezek valamelyikével, könnyen válhat potenciális rajongóvá.

A szórakoztató gépezet ismét odavágott, a maga giccsesen agresszív, Mötley Crüe-sen rammsteines módján. Különleges, egyszerűen fogyasztható zenei csemege ez, nem feltétlen egyedi hangzással, de mindenképpen egyedi hangulatvilággal, ami élőben őrült erővel és húzós színpadi teljesítménnyel párosul. Néha pedig ennél több nem is kell!

Setlist:

Mark Of The Gun / Motherzone / Semi-Automatic / New Dead Nation / Night Electric Night / Tongues / The Fuel Ignites / Chertograd / Blitzkrieg / Blood Stains Blondes / Metal / Cyanide / The Revolution Exodus / Trinity Fields / Death Dies Hard

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Skalar Music-nak!