Steven Wilson: Catalogue/Preserve/Amass - Live

írta Bigfoot | 2012.03.11.

Megjelenés: 2012

Kiadó: 

Weblap: http://www.swhq.co.uk

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Nagy Britannia

Dalcímek

Értékelés

Hát, kérem szépen, itt van ez az európai helyszíneken rögzített élő lemez, ami garantáltan nem fogja megdönteni az eladási rekordokat, de ki nem szarja le? Továbbá itt van egy zenész, akinél öntörvényűbb és eredetibb alkotót nehezen találunk a rock világában manapság. A Steven Wilson névre hallgató csávó, akinek mindegy, hogy szólóban, vagy zseniális bandájával, a Porcupine Treevel ad ki lemezt, nem érdekli a nagyközönség igénye vagy a slágerlista. A legfontosabb szempont, hogy minőségi munkát adjon ki a kezei közül, és biztos, hogy a nem túl nagyszámú, de lelkes rajongótábora nem fog csalódni.

Nos, a tavaly megjelent ’Grace For Drowning’, mely kilencvenpercnyi katarzist okozott a hozzám hasonló progresszív rock rajongóknak, a maga őspszichedeliájával, egy darabbá összeálló koncepciózus felépítésével. Néhány zenész, akik a stúdióban is együtt játszottak Wilsonnal, elkísérte a mestert a turnéra, aki ezúttal úgy gondolta, könyvel egy kicsit saját házatáján, és a Porcupine Treet még egy darabig jegeli. Eddigi két szólólemezéből (’Insurgentes’ 2008 és természetesen a ’Grace For Drowning’ 2011) szemezgetett ezen a koncertalbumon jobban figyelve a tavalyi produkcióra, mely tavaly az év egyik albuma volt, legalább is szerintünk.

Egy kis progresszió, egy kis pszichedelia, fúziós törekvésekkel keverve – nos, ezt kapjuk. Már a kezdetén azt hihetjük, egy régi jazz rock albumot hallhatunk, valahol John McLaughlin és Chick Corea fénykorából, (egy kicsit nehezen kezdődik, mint valami kísérleti muzsika, azért csakhamar rátalálnak a fiúk a helyes útra) de aztán a dinamikai váltásból már egyértelmű az anyag hovatartozása. Néha beköszön a szaxofon és a fuvola, hogy a fúziós hatást is erősítse. Nem csak Wilson, hanem zenésztársai is felkészültek, a hangszerek a helyükön vannak, nem hallunk botlást. (jó, tudom, ez stúdióban kiküszöbölhető, de én láttam a Porcupine Treet 2009-ben a Pecsában, és ott se nagyon hibáztak.) Wilson nem teljesen a virtuóz ágát képviseli a műfajnak, inkább elmélkedik, minden hangot nagyon alaposan meggondol, hova tegye, számára a tökéletes építmény nagyon fontos, és ezt most is megkapja a zenehallgató.

Ha már progresszív rock zene: nem hagyhatjuk ki a Pink Floydot sem a hatások közül. Ez leginkább akkor nyilvánul meg, amikor a leheletfinom gitártémák jönnek elő, ahogy azt David Gilmour prezentálta a régi szép időkben. A zene hol halk, hol tiszta erőből felszínre tőr, mindez a Floyd korai korszakára nagyon jellemző volt. 

Pontszám: 9