Tom Galley's Phenomena: Awakening

írta Jocke | 2012.03.09.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Escape Music

Weblap: http://www.projectphenomena.com

Stílus: Hard Rock / AOR

Származás: UK / Svédország

 

Zenészek
Martin Kronlund - gitár, basszusgitár Tom Harlan - gitár, billentyűk Henrik Thomsen - basszusgitár Per Aronson-Andersson - Hammond, billentyűk Imre Daun - dobok Vendégelőadók: Toby Hitchcock 2. szám Mike Slamer 2. szám Rob Moratti 3. szám James Christian 4. szám Tommy Denander 4. és 5. szám Ralf Scheepers 5. szám Christian Wolff 5. szám Lee Small 6. szám Mike DiMeo 7. szám Terry Brock 8. szám Steve Newman 8. szám Niklas Swedentorp 9. szám Coldspell 9. szám Chris Antblad 10. szám
Dalcímek

01. Smash It Up
02. Reality
03. Homeland
04. Going Away
05. Gotta Move
07. Shake
08. Fighter
09. Dancing Day
10. Stand Up For Love

Értékelés

Képzelj el egy olyan projektet, mint az Avantasia. De ne power metalra, akarom mondani metal operára gondolj! Legyen a játék neve inkább dallamos hard rock. Az viszont teljes mértékben stimmel, hogy jelen esetben is van egy összetartó erő, aki jobbnál jobb énekeseket és gitárosokat szed össze öregecske kontinensünkről, hogy stúdióba vonszolja és munkára bírja őket. Na meg persze Amerikából is (mégiscsak ott leledzik az egy főre jutó legtöbb hard rock énekes), míg kollektorunk, azaz Tom Galley a franciákkal szembeni sziget szülöttje.

Galley projektje (nem, bizony, hogy nem fitymálásként vetem oda szinte állandó jelleggel ezt a divatos szót – ékes példa erre a Phenomena hivatalos, ám meglehetősen avítt weboldalának címe is) talán nem ismeretlen olvasóink számára: legutóbbi albumuk, a ’Blind Faith’ már boncasztalra került másfél évvel ezelőtt. Azzal viszont lehet, hogy nincs mindenki tisztában, hogy ez a rock csoportosulás már majd' húsz éve útjára indult! Ez a Tom Galley nevezetű fickó a jelek szerint elég jól kiismerhette magát az akkori brit hard rock színtéren: öccsével, a megboldogult Mellel (Whitesnake, Trapeze) és Wilfried Rimensberger-rel, a ’Metalhammer’ magazin alapítójával kiegészülve olyan muzsikusokat állítottak maguk mellé, mint Glenn Hughes és Don Airey (Deep Purple), Cozy Powell (Rainbow, Whitesnake) valamint Neil Murray (szintén Whitesnake).

Az első három album után egy másfél évtizedes szünet következett, de talán megérte várni az új érára: a Black Sabbath-os, Queenes (Brian May) Asiás (John Wetton) és Thin Lizzy-s (Scott Gorham) srácok után most itt egy újabb "csomag", amelyben szintén hatalmas egyéniségek adják kézről kézre a mikrofont. Power őrülteknek alighanem Mike DiMeo (Riot, Masterplan), Ralf Scheepers (Gamma Ray, Primal Fear) és a napközis mosolyú Mat Sinner (Primal Fear, Sinner) neve mond a legtöbbet, de talán Terry Brock-ot vagy Rob Moratti-t sem kell nagyon bemutatni.

Meg talán Magnus Karlsson-t sem, aki manapság Európa talán legtöbbet foglalkoztatott zeneszerzője és producere, és úgy látszik, esze ágában sincs eltávolodni Sinnertől és Sheeperstől. De nem csak azért hoztam fel őt, mert a nyitó Smash It Upban ő virgázik Sinner és Lee Small mellett, hanem azért is, mert ha meglátom a nevét, önkéntelenül is valami nagyon fogós, extra dallamos végeredményre gondolok (üssetek agyon, de nekem a Kiskés és a Landés dolgok is nagyon bejöttek). Az ’Awakening’-ből viszont hiányzik valami. Talán pont az, ami Karlsson-ban bent lakozik, honfitársában, Martin Kronlund-ban viszont nem. Martin agresszív, harapós gitárokkal és Hammonddal dolgozik, ami sikeresen fenékbe billenti az összes énekest, csinálhatnak szerencsétlenek bármit. Ráadásul hiányzott az a slágeresség, az a könnyedség, ami élvezhetővé tesz számomra egy AOR lemezt. A legjobban várt Sheepers nótában már érezhető volt némi izgalom, bár személyes véleményem szerint nem áll neki oly jól ez az AOR-kodás. A lemez egyértelmű csúcspontja a Terry Brockkal és Steve Newmannal készült Fighter, amely valóban egy energiával töltött, slágergyanús háromperces. Nagy kár, hogy nem ilyen dalok alkották az album nagy részét, de mindettől függetlenül sem rossz ez az album. Na meg jön a nagy kérdés: hogyan is lehetne ilyen sztárok közreműködésével? Bevallom, a szupergrupp szó is beugrott a Phenomenával kapcsolatban, de igazából itt másról van szó, nem az utóbbi évek divatos, már-már kényszerű összeállásairól. 

Ez a lemezkritika már a Hard Rock Magazin új pontozási rendszere alapján készült.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások