Slamer: Nowhere Land
írta garael | 2006.09.01.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mike Slamer gitáros/producer elkészítette mindnyájunk örömére 2006-os albumát, a zenekart pedig nemes egyszerűséggel önmagáról nevezte el. Nem mintha eddig bármi baj lett volna a zenekarnevekkel, de úgy látszik, a zenésztársak változása egyben névcserével is jár. Hiszen a legutóbbi időkben a Steelhouse Lane-ben Keith Slack, a Seventh Key-ben pedig Billy Greer hangját hallhattuk, akivel a Streets zenekarban már dolgoztak együtt a nyolcvanas évek elején, most azonban a legendás Strangeways torok Terry Brock csatlakozott Mike-hoz. Terry hangja kitűnően illeszkedik ehhez a hangzásvilághoz, mégha másként is használja, mint a Strangeways két lemezén, vagy a saját, Back to eden c. szólólalbumán. Mike Slamer termékeny dalszerszőként ismert, hiszen hallhattuk munkáit az első Hardline, a House Of Lords, James Christian, és a Tower City albumain is. Ezek mellett pedig mindíg jutott idő a saját project-ekre, mégha ezek közt gyakran volt is átfedés a dalok tekintetében, aminek én személy szerint nem minden esetben tudtam maradéktalanul örülni. Hála az égnek, a Nowhere Land esetében erről szó sincs. Csupa új dalt hallhatunk, melyek hangzásukban, és az énektémákat tekintve leginkább a már említett Steelhouse Lane, és Seventh Key albumokra emlékeztetnek, ami nem is csoda, hiszen Mike stílusa száz közül is felismerhető. Azonban itt egy nagyon finom progresszív ízzel gazdagodott a zene, senki ne gondoljon a hallgatóra nyomasztó módon rátelepedő témákra, emészthetetlenül komplex dalszerkezetekre, csak egy nagyon finom kis injekcióra, pont annyira, amitől az egész összeáll egy komplett egésszé. Nem ritkák a lemezen a hat perc körüli számok, a Come to me c. líraiban pedig egyenesen nyolc pecig merülhetünk el. Az albumot a címadó szám nyitja, pofonegyszerű gitártémájával, pár szavas refrénjével, és közepes tempójával megadja a kezdő löketet, biztosítva arról minket hogy komoly percek következnek. A Strength to carry on egy alulról építkező téma, mely a refrénben teljesedik ki. Not in love, megidézve a Seventh Key szellemét, a Higher ground pedig nyugodtan helyet kaphatott volna az egyes Steelhouse Lane korongon, bombasztikus hard-rock téma. Nem is nagyon tudok kiemelni dalt, vagy dalokat, mivel a színvonal végig egyenletesen magas, a borongósabb témák kedvelőinek a Beyond the pale lesz a kedvenc, a felejthetetlen refrénű Jaded pedig minden aor rajogó szívét meg kell hogy dobogtassa. A lemez hangzására egy rossz szavunk sem lehet, bár ez nem meglepő egy Mike által producelt lemeznél, minden a helyén van, a nóták kellően szellősek, nincs olyan érzésünk hogy a kevesebb több lett volna, mint ezt tapasztalhattuk az utóbbi pár évben némely hard-rock kiadvány esetében.
Legutóbbi hozzászólások