Angeline: Disconnected

írta meszo | 2012.02.06.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Avenue Of Allies Music

Weblap: http://www.angelinetheband.se

Stílus: Melodikus hard rock/AOR

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A skandináv lemezáradattal még decemberben megérkezett szép csendben az Angeline nevű csapat második albuma. A nem épp szokványos történettel rendelkező zenekar sosem tartozott stílusa elsőligás zászlóvivői közé, első albumuk is csak bő 23 évvel megalakulásuk után jelent meg. Merthogy bármilyen hihetetlen, az Angeline egy 1987 óta létező csapat, azonban karrierjük első, csaknem negyed évszázadát csupán demófelvételek őrzik. Ez a nem kevés idő persze nem telt el eseménytelenül, így például a tragédia sem került el őket, ugyanis eredeti énekesük, Jörgen "Sigge" Sivardsson 1995-ben szívelégtelenség következtében elhunyt. Ez olyannyira megviselte a zenekar tagjait, hogy az Angeline már csak feldolgozásokat játszó zenekar lett, majd pedig szép lassan széthullott. 2007-ben azonban egy Sigge emlékére rendezett koncert során úgy döntöttek, hogy tovább folytatják az aktív munkát, 2010-ben pedig kiadták a fent említett debütáló albumukat Confessions címmel, mely tehát az első teljes hosszúságú lemezük volt. A folytatásra szerencsére már nem kellett hasonlóan sok időt várni, így Disconnected című korongjuk egy év után jelent meg.

Őszintén megvallva, az album kissé felemás érzéseket keltett bennem. Azt a kérdést ugyan 2012-ben már nem igazán lehet megválaszolni, hogy hol tartana ma az Angeline, ha már a nyolcvanas évek végén, vagy akár a kilencvenes évek elején elkezdték volna az albumok kiadását, azonban véleményem szerint akkor sem tartoznának a műfaj élvonalához. Ez az album ugyanis azon felül, hogy kellemes hallgatnivalót nyújt, nem igazán tartalmaz olyan elemeket, ami kiemelné őket a rockzene rengetegéből.  Jó startot vesz az album, számomra kissé Jeff Scott Soto-t idéző énekdallamokkal, és remek vokálokkal, azonban valamiért a kellemes jelzőn ezután sem képes túljutni. Pedig igazán nagy malőrt a hangzástól eltekintve nem észlelhetünk, azonban a „sound” sajnos elég vékonykára sikeredett. Egyesek unhatják már a „hangzásmániámat”, azonban a megszólalásbeli tényezők jelen esetben több dologra is választ adnak. Például a több mint 20 éves lemezmentes időszakra is, melynek egyik oka számomra innentől egyértelmű: pénzhiány. Érezhető az alacsony költségvetésű stúdiótechnika alkalmazása, ami miatt már egyébként sem képes az anyag megfelelőképp megdörrenni, nincs meg az a kellőképp karakteres hangzás, ami képes lenne „megmozgatni” az embert. A dinamika hiányaiért azonban a dalokat is okolhatjuk.

A szerzemények ugyanis, mint mondtam, egyáltalán nem mondhatóak rossznak, mégis egyfajta energiatakarékosságot tükröznek. Persze a dalcsokor nyilván nem egy zúzdahalmaznak készült, azonban ennek a stílusnak is megvannak azok a megoldásai, amelyek energikussá, dinamikussá teszik az adott zenét. A énekdallamok megoldásai is érzésem szerint az album közepére már kissé összefolynak. Az album legjobb pillanatai véleményem szerint a nyitáshoz hasonló rockosabb hangvételű dalok, szerintem az együttesnek ezt a vonalat kellene felturbóznia. A késői Bon Jovi-t idéző momentumok nem igazán hatottak meg, szerencsére azonban itt nem tévedünk az említett zenekar legutóbbi munkáit idéző unalomrengetegbe. 

Pontszám: 7