Freedom Call: Land Of The Crimson Dawn

írta MMarton88 | 2012.01.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: SPV

Weblap: http://www.freedom-call.net/

Stílus: Power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Freedom Call a Gamma Ray hasából kinövő, germánhonban oly népszerű, power/happy metal ékes zászlóvivőjeként robbant be a fémvilág köztudatába a műfaj fénykorának számító 90-es évek legvégén. Az első három album véleményem szerint a fokozatos javulás, a szárnyaló melódiák, a tempós, vidám, együtténekelhető europower himnuszok dicskorát rejtette a formáció számára. Az ’Eternity’ a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem. Sajnos azonban az ezredforduló közepére Chris Bay-ék megunták a pitét, és elkezdtek kísérletezni a hangzásokkal meg a stílusokkal. Hol erőltett modernizáció, hol a dark metal felé hajló gótikus hatások ütötték fel a fejüket a következő albumokon, s noha pár jó szám akad a ’Circle Of Life’-’Dimensions’ duón, a végeredmény igencsak harmatos lett a kezdeti sikerekhez képest.

A legutóbbi, ’Legend Of The Shadowking’ c. lemez sem tudott különösebben megfogni. Újításként egyes dalokban megjelentek a csapat muzsikájára korábban azért nem jellemző hard rockos elemek, de a változatosság a számok minőségén nem tudott javítani. Mindössze a nyitó, Out Of The Ruins maradt huzamosabb ideig a lejátszómban. Nos, két év eltével itt a folytatás, a ’Land Of The Crimson Dawn’.

Skizofrén. Útkereső. Bizonytalan. Tanácstalan. Eltévelyedett. Erőltetett. Talán ezekkel a szavakkal tudnám a legkönnyebben leírni a lemezt. A ’Land Of The Crimson Dawn’ tökéletesen illusztrálja azt, hogy miért is nem tudott a Freedom Call az elmúlt években kiemelkedő albumokkal előrukkolni.

Nem szeretnék megbántani senkit, de egész egyszerűen nonszensz feltételezés az, hogy egy zenekar - pontosabban egy alkotói gárda - különböző stílusokban ugyanolyan minőségű dalokat legyen képes írni, ráadásul azok kollekciója még jól is csengjen egyben. Az új lemezen amolyan „best of” jelleggel kapunk ízelítőt a csapat korai munkáit idéző tempós europower himnuszokból, az utóbbi lemezek helyenként modernebb hangvételű, helyenként gótikusabb szerzeményeiből, valamint a hard rockos vonalat sem felejtették el a srácok.

Ezek közül véleményem szerint a Freedom Callnak, mind dallamvilágot, mind kreativitást tekintve az első kategóriát képviselő maroknyi nóta áll a legjobban. A nyitó Age Of The Phoenix egy igazi aranykort idéző duplázós power vágta, mely az „oldschool” Freedom Callosok arcát hamar mosolyra késztetheti. A remek kezdést a még erősebb folytatás követi, a Rockstars a csapat klasszikusaihoz mérhető himnusz, mely tuti koncert-kedvenccé fog válni záros időn belül. Innentől viszont jönnek a bajok. A Crimson Dawn, a 66 Warriors, és a Back Into The Land Of Light néhány középtempóra épülő, helyenként galoppozós fárasztás. Unalmas, sablonos, egy-egy ügyesebb dallamot leszámítva teljesen középszerű alkotások, melyek tökéletesen fölöslegesen kerültek az albumra.

Aztán itt a Sun In The Dark modernkedő rock ’n boogieja, ami egy hirtelen csavarral ad váltást az album hangulatának, illetve stílusának. Pedig a refrén igen fogós, ebből lehetett volna egy igen ütős középtempós himnuszt komponálni, de igen csak el lett erőltetve a végeredmény (mint a Terra Liberty esetén is). Aztán jön az abszolút mélypont, a Hero On Video. Megint egy hirtelen váltással egy olyan szinten nyálas glam rock nótába kezdenek Bayék, ami hallatán még a Reckless Love-os fiúk is inkább acélbetétes bakancsot, meg terepgatyát húznak a hajlakkészlet felújítása helyett. Giccses, gejl „glam nyáltenger”. A szokásos Freedom Call féle „happy” világ egy rózsaszín okádmány formájában köszön ki a hangszórókból.

Szerencsére a későbbiekben a béka segge alá ültetett színvonalat feljebb tornásszák a srácok. A későbbieknek felhangzó sebesebb europower himnuszok (Valley Of Kingdom, Space Legends) a csapat legszebb pillanatait idézik fel, simán felkerülhettek volna a korai albumokra is. A Killer Gear a sötétebb, durvább vonal jeles képviselője, szerencsére ez esetben azonban a kísérletező vonalon is sikerül ziccert elérni, simán a korong legerősebb pillanati közé sorolható. Hard rock vonalon is kapunk még egy bombont. A Rockin’ Radio dalszövegének kitalálóját legszívesebben lesittelném, hiszen az utóbbi évtized legcikibb sorait sikerült összehoznia, de legalább a dallamok elfogadhatóak. A maradék két dal viszont újból a szürkén fölösleges kategória díszpéldányai.

Nem szeretek egy lemezt dalonként elemezni, de ez esetben úgy érzem, szükséges volt eme nem túl esztétikus módszerhez fordulnom. 14 dalból van itt 6-7 igen igen erős, 4-5 totális unalmas, szürke, és fölösleges felvétel, a maradék meg kb. hallgathatatlan. Most egy ilyen lemezre milyen pontszámot lehet adni?

Pontszám: 6.5