Örömzene a múltból: Wishbone Ash - Club Barmen, Wuppertal, 2012.01.19.

írta Tomka | 2012.01.23.

Úgy alakult, hogy rövid kitérőként pár hónapot Németország északnyugati régiójában, konkrétan egy hegyi kisvárosban, Wuppertalban töltök – ha pedig valaki Németországba vetődik, annak illik belevetnie magát a híresen pezsgő koncertéletbe. Wuppertalban ez azért nem olyan könnyű, ugyanis a város mindössze egy piciny rockerkocsmát tud eltartani, és egyetlen koncerthelyszíne – leszámítva persze a méltán híres Táncszínházat, de az más tészta – is inkább ifjúsági ház: amolyan helyi JAMK, ha úgy tetszik. Elsőként egy olyan zenekart sikerült szemrevételezni élőben, akik anno a rockzene élbolyában tartózkodtak, csillaguk azóta azonban leáldozott – de nem Németországban, ahol legújabb lemezükkel is 23 (!) állomásos turnét bonyolítanak jelenleg. A Wishbone Ash koncertje akár a wuppertali öreg rockerek találkozója is lehetett volna, ám a 70-es évek iránt érzett nosztalgiához és a hangulatos múltidézéshez ezúttal igazi örömzene dukált.

 

 

Az estét egy helyi blues gitárhős, nevezetesen Fabian Anderhaub nyitotta, aki igazi „fehér bluest” tolt aktuális bandájával: slágereset, populárisat, és ezzel együtt rendkívül sablonosat is. Zenéjében semmi kosz, semmi izgalom nem volt – Fabian sikerrel gyomlálta ki mindazokat a jellemzőket blues-rockjából, amiért annyira lehet szeretni ezt a stílust. Habára a helyiek láthatóan élvezettel bólogattak egy szolidat a felvezető zenekarra, mi inkább gyorsan leteszteltük a sörkínálatot – az élmény azonban olyan volt, mint maga az előzenekar: gyorsan lecsúszott, és nem hagyott hátra túl sok emléket. Csak az árak voltak maradandóak, ugyanis német sajátosság (legalábbis errefelé), hogy a boltokban kifejezetten (még Magyarországhoz viszonyítva is) olcsón lehet folyékony kenyérhez jutni, míg a pubokban, klubokban ennek sokszorosa az ár (tehát nem kétszerese-háromszorosa, mint nálunk).

Az estét amúgy a németes precizitás jellemezte: pontos kezdés, gyors átszerelés, pengeéles hangzás. Az eredetileg valószínűleg nem koncerthelyszínnek tervezett, félig lefüggönyözött teremben (a közönség talán ha 200 fős volt) is olyan tiszta, vagány, kicentizett soundot lőttek be, hogy azt öröm volt hallgatni. A basszusgitár szépen duruzsolt, a dob nem türemkedett az előtérbe, a gitárok és a vokálok pedig kiegyensúlyozottan, arányosan foglalták el helyüket a hangképben. A koncert felütése azonban nem csak a hangzás, hanem a dalválasztás miatt is szíven vágott: rögtön a Wishbone Ash klasszikus – és legjobb – lemezének tartott ’Argus’ két dalával köszöntek jóestét a publikumnak. Ezen az estén valahogy egyáltalán nem zavart, hogy az előadó a múltjából akar megélni, mert a Wishbone Ash tipikusan az a zenekar, akit ma már csak azok hallgatnak, akiknek gyermekkori élményei kötődnek hozzájuk: vagy a 70-es években simogatták hallójáratukat ezek a dalok, vagy az édesapák hifijéből ismerős nekik a Warrior, a Phoenix vagy éppen a Blowin’ Free. Igaz, a Wishbone Ash a 70-es évek óta sem tétlenkedett, és 40 éves pályafutása alatt sorra dobta piacra a lemezeit, de rajongó legyen a talpán, aki végighallgatta mindegyik langyos, középszerű kiadványukat az utóbbi évtizedekből.

A nyitásként előadott The King Will Come és a Warrior duója viszont igazi időutazásra csábított, abba a korszakba, amikor a rockzenének sajátos hangulatot kölcsönöztek a megénekelt mitológiai témák, az epikus, progresszívbe hajló dalszerkezetek és gitárszólók, és a vokálokat is sűrűn szőtték, a hangjegyek között pedig az utópikus-romantikus szabadságérzet mosolygott. A Wishbone Ash a kétgitáros felállás népszerűsítésével, és az ikergitárszólók meghonosításával járult hozzá a rocktörténelemhez, és az este legszebb pillanatait is ezek a szólók jelentették. Az eredeti gitárosduóból már csak Andy Powell van a csapatban (Martin Turner amúgy a mostani szokáshoz híven nemrég elindította ellen-Wishbone Ash zenekarát), társa pár éve Muddy Manninen, akit nem kell félteni, ha az ősrégi témák interpretálásáról, visszaadásáról van szó. Kezében úgy sírt a gitár, mint a legnagyobbakéban, a szűk kétórás buli alatt végig passzolgatták Powellel egymásnak a szólókat és a ritmustémákat. Az élesen-magasan csengő gitárszólamok közül értelemszerűen a nagy beleérzéssel elővezetett ikerszólók voltak a legélvezetesebbek – a Wishbone Ash erőssége nem is a kissé egyszerű ritmustémákban, hanem a hosszan játszott, több témát és váltást magába sűrítő szólókban rejlett. A koncert egyik csúcspontja így a ráadás előtt játszott, a debütlemezről előkapott Phoenix volt, ami a Stairway To Heavennel rokon szerkezettel bír: rövid, atmoszférikus nyitány, majd egyre fokozódó szólópárbaj, minek a végén az egyes gitárosok és a basszusgitáros is más-más témát tol, amik néha egymásba fonódnak, néha feleselnek egymással, és egy sokrétű, dinamikus elegyet alkotnak.

A reflektorfényt elsősorban az egyetlen eredeti tag, Andy Powell élvezte, akinek hangja nem igazán kopott az évek folyamán, bár tegyük hozzá, a Wishbone Ash soha nem is a virtuóz énekteljesítményről szólt. Kissé öreges, „mindenttudó” mozgással gitározott, elégedetten vigyorogta végig a bulit napszemüvege mögött, mint aki már mindent látott a rockbizniszben, és most örömmel nyújt át egy kis ízelítőt tudásából. Nem az a magamutogató gitárhős-típus, ahogy a többiek is visszafogottan, szolidan pengettek: legaktívabb talán a Dr. Watson-sapkát viselő basszusgitáros, Bob Skeat volt a jobbszélen, aki láthatóan jókedvűen és aktívan mozogta végig a bulit. Joseph Crabtree dobosból sokat nem lehetett kivenni, elbújt két hatalmas cin mögé, de témái is inkább alapozásnak kellettek ebbe a zenébe. Muddy gitáros viszont talán a legszimpatikusabb figura volt a csapatból, a Hollywood Rose zenészeihez hasonló sapkát viselő gitáros magába fordulva, koncentráltan, mégis könnyedén hozta a hol felsíró, hol bluesosan csengő gitártémákat.

Az epikus szólófolyamokkal dúsított dalokból álló programot egy-egy rockosabb vagy bluesosabb hangvételű szerzeménnyel dobta fel a csapat, mint például az utóbbi kategóriába tartozó Open Roaddal, vagy a Can’t Go It Alone-nal. Ez a dal amúgy a novemberben napvilágot látott ’Elegant Stealth’-ről származik, ahogy a turné is lemezbemutató lenne, ám szerencsére nem erőltették túlságosan az elég gyengécskére sikeredett albumot. Viszont jó érzékkel választottak dalokat róla, így nem esett nagyot a színvonal az új dalok alatt, és élőben azokban is egész kellemeset lehetett csalódni, amik lemezen nem igazán működtek. Egy-egy rockosabban húzó dal ugyanis jót tett a bulinak, ami bizony végig öreguras tempóban csordogált. Itt nem voltak csúcspontok, vagy katartikus pillanatok, volt viszont minden percében kellemes, elvárásoktól vagy bizonyítási kényszertől mentes örömzene: a zenekar egyenletes, nívós teljesítményt nyújtott.

A koncert gerincét főként az ’Argus’, és pár korai lemez dalai adták: a klasszikus Sometime World, a lendületes, rock ’n rollos Jail Bait, vagy a nagy ívű The Pilgrim mellől csak a Time Was hiányzott. De megidézték a hippihangulatot is (Faith, Hope & Love), a kortárs rádiórockot (Reason To Believe), az ír ritmusokat, legalábbis Powell szerint (Can’t Go It Alone), de kaptunk szomorkás balladát is (Warm Tears). Powell nem sokat kommunikált amúgy a közönséggel, egy-két konferálást és az új album reklámozását leszámítva: hagyta, hogy zenéje beszéljen helyette. Az pedig mindennél tisztábban fejezte ki, hogy az „öreg rocker” még mindig jól érzi magát a színpadon, klasszikus dalai még mindig időtállóak, és hogy még mindig nagy érzéssel tudja tekerni gitárját. Lehet, hogy Andy Powell már soha nem váltja meg a rockzenét, de hogy a Wishbone Ash továbbra is piszkosul szórakoztató, az biztos.

Setlist:

The King Will Come / Warrior / Can’t Go It Alone / Open Road / Lady Jay / Keeper of the Light / Sometime World / Warm Tears / Faith, Hope & Love / The Pilgrim / Reason To Believe / Invisible Thread / Jail Bait / Phoenix /// Mud-slick / Blowin’ Free

Tomka

Fotók: Klaus Harms

Köszönet az a.s.s. Concerts-nek!

Legutóbbi hozzászólások