The Embodied: The Embodied
írta Mike | 2012.01.21.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Rögtön az albumnyitó As I Speak elején a dobos beszámol (egy-két-há-négy), aztán egy olyan ultradallamos – noha nem különösebben eredeti – intró robban be, hogy azonnal kisimulnak a ráncaim, amikor pedig a verzében a szokásos hörgés helyett egy power metalos, tiszta énekhang érkezik, majd az egészre egy igen fogós refrén teszi rá a koronát, engem már meg is vett kilóra a The Embodied! Gyerekek, itt egy fiatal svéd banda, akik nem csinálnak egyebet, minthogy a korai In Flames, Dark Tranquillity, Soilwork által lefektetett alapokat értelmezik újra azáltal, hogy egy valóban jó hangú énekest állítanak csatasorba, nagyobb teret engedvén a hagyományos heavy/powernek a death metal ellenében.
Gyorsan mondom, magyar vonatkozása is van ám a dolognak: merthogy a dobos nem más, mint az erdélyi születésű Axel Janossy, akit 2008-ban, két évvel a megalakulás után vettek be a bandába, s akinek révén nem csupán a kisfiús jólfésültség dominanciája erősödött a csapatban, de a tiszakécskei kontaktjainak köszönhetően 2010-ben egy háromállomásos hazai körutat is leszerveztek. Amiről én magam persze mit sem tudtam. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor még csak egy demó és egy ’Chapter One’ című single volt a tarsolyukban, igazándiból a kutya sem tudta, kik ezek az ügyes szőke gyerekek. A tavaly október végén napvilágot látott bemutatkozó nagylemez azonban megmutatja, hogy valóban nem egy fakezű-botfülű büntetőbrigádot ajnároz már egy ideje a nemzetközi média: bizony mondom, ha a jó sors is melléjük szegődik, hamarost akár az In Flames nyomdokaiba léphetnek! Kell is az utánpótlás, mert a kilencvenes évek közepén-végén bombaként robbanó göteborgi vonal mára ha el nem is tűnt, de meglehetősen átvedlett, s felnőtt egy generáció, aminek immár nem a ’Clayman’ meg a ’Natural Born Chaos’ jelenti az origót, hogy egy ’Slaughter Of The Soul’-t már meg se említsek.
Jómagam azt gondoltam, hogy amennyiben a Mercenary pár éve nem cseszi el az énekes-kérdést, a Jóisten se menti meg őket attól, hogy az elitligába soroljanak (fejben legalább heti egyszer seggbebillentem a dánokat, hogy keressenek má’ egy rendes dalnokot, aztán hajrá!), most viszont a The Embodiedet érzem az esélyesebbnek az áttörésre. Nyilván nem Justin Bieber-i megahisztériára gondolok… A siker receptje pedig ott van magukban a dalokban, amelyek olyan fogósak és közérthetőek, hogy azon nyomban a füledbe furakodnak, és nem is szabadulsz tőlük egykönnyen! Meg aztán miért is akarnál? Noha Marcus Thorell énekes nem egy Mats Levén-kaliberű gigatorok, a fentebb említett északi honatyák pacsirtái ezentúl előre köszönhetnek neki; férfias-karakteres orgánuma engem épp az imént szapult Mercenary újdonsült frontemberének, René Pedersen hangjára emlékeztet (aki egyébként lemezen tényleg meggyőzően teljesít, no de élőben…), sőt talán jobb is őnála. Ahogy látom, a The Embodiedet a legtöbb helyen a „melodic death metal” fiókba tuszkolják bele, ami így ebben a formában véleményem szerint egy nettó hülyeség, ráadásul megtévesztő is, hiszen hiába az erőteljes göteborgi hatás a zenei alapok tekintetében, ha egy majdhogynem 100%-ig hörgésmentes albummal állunk szemben (mert akkor a Nevermore is death metal, hahó?), ergo sokkal inkább felturbózott power metal a játék neve, amennyiben mesterségünk címere a skatulyagyártás…
Az anyag egyébként kiváló hangzást kapott, na, ja, a producer nem kis név: a King Diamond-gitáros Andy LaRocque bábáskodott a lemez fölött, szól is, mint az ágyú! Az albumindító As I Speak-re már utaltam a felütésnél, az azt követő, szintén tempós Dead Man Walkin’ még ordasabb sláger; egy utópisztikus álomképben magam előtt látom a tízezres hömpölygő tömeget, ahogy szabályosan megőrül e dal hallatán, éppúgy, mint például a ’91-es moszkvai Monsters Of Rockon a Pantera Cowboys From Hell-jére, egyszóval a The Embodieddel tömném ki a könnyűzenei rádiókat, ha én lennék az úr a háznál. Ám mivel nem én vagyok, így pusztán a recenzió áll rendelkezésemre, mint reklámhatalom: nyugi, tolom is őket, mert megérdemlik! Ahogy ők a hármas Shedding Skin címűt tolják. Ezerrel, teszem hozzá. Na, ezt megküldik rendesen, úgy indul, mint egy At The Gates-féle deathrash-aprítás! Ettől függetlenül itt se várjunk acsarkodó macimorgást, minek is, ha ezt a Marcus fiút ilyen nagyszerű hanggal áldotta meg az ég? A Born From Shadows mézédesen nyúlós, már ami a verzék énekmelódiáit illeti, a remekbeszabott riffek mellett van némi metalcore-os varjúkárogás is a miheztartás végett, a roppant ragadós refrén pedig tisztára olyan, mintha a germán Rage próbatermébe letévednének a svéd Soilwork-ék, és ha már ott vannak, jammelnének egy jót. De még milyet! Az In Flames pedig vélhetően belesárgul az irigységbe, ha meghallja a Flawless-t: semmi különöset nem csinálnak a The Embodied-es srácok, csak izgalmasabbnál izgalmasabb zenei- és énektémákkal töltik meg a dalt. Ezt is, meg a többit is. Ennyi, kérem!
Mindössze egy aprócska bajom van a koronggal: nekem kicsit zsenge ez a mindössze 38 perces játékidő, szívesen elhallgatnám még negyedórával megtoldva, főképp úgy, hogy csupán egy szám lépi át az 5 percet, a kedvemért igazán fabrikálhattak volna egy hosszú, komplex, epikus szerzeményt is, haha! (Jó, jó, a borító sem egy Caravaggio-szint, de ebbe már hadd ne kössek bele, ha a talpalávaló ilyen izmos!) Helló, koncertszervezők, The Embodied-bulit akarok, de ízibe!
Legutóbbi hozzászólások