Steelwing: Zone of Alienation

írta nagybandi | 2012.01.15.

Megjelenés: 2012

Kiadó: NoiseArt Records

Weblap: www.myspace.com/steelwing

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

„Ha reped a csőnaci, semmi gáz!” Így hirdette meg a nagy visszatérést a tegnapba Fenyő Miki még a ’80-as évek elején, sikeresen megidézve az ’50-es évekbeli életérzést. Ez a korszak már nyilván lecsengett, új szelek fújdogálnak, most épp a zord északról egy roppant lelkes true metál brigád próbál hasonlóan, 30 évvel visszamenni az időben, de ők a csőnacit repedésmentes spandexgatyóra, a lakkozott bőrcipőt fehér magasszárú Pumára cserélve, és NWOBHM (New Wave of British Heavy Metal ugyebár) feliratos zászlót lengetve kívánják felszántani az európai klubszínpadokat, visszaidézve azt a csodás időszakot, amikor az Iron Maiden vagy a Judas Priest korai lemezeivel maga mellé állította a rockzenét hallgató társadalom jelentős hányadát.

Nem az első próbálkozás a svéd fogattól a kezemben tartott ’Zone of Alienation’. A 2010-ben napvilágot látott ’Lord of the Wasteland’ anyagról sok helyen azt olvastam, hogy az elmúlt 20 év legjobb Iron Maiden lemeze. No persze ez azért nagymértékű túlzás, de világos képest festett arról, milyen irányt jelöltek ki maguknak a nyköpingi bőrdzsekisek. A friss lemezen már valamelyest kevesebb a vasszűzi hatás, de ne ijedjünk meg, nem történt komoly váltás a felvállalt zenei stílus területén, ugyanazt a tradicionális ’80-as évekbeli igazmetált kapjuk főképp Maiden-es, néhol már Judas-os, Saxonos vagy Acceptes körítéssel. Közvetlen lenyúlásról nem beszélhetünk, mindössze a hangulat, az ikergitárok dallamvilága és a dalok felépítése emlékeztetnek – de nagyon – a ma már többségében relatíve szupersztár státuszt elért zenekarok korai anyagaira. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy dicséretben részesítsem a hangszereseket, akik óriási vehemenciával, fiatalos lendülettel, ötletgazdag játékkal és magasszintű tudással nyomják a dalokat, melyek legtöbbje tényleg ütősre sikeredett. A hangzással semmi baj nincs, remekül szól az album, és ha már szóba került a Maiden, itt a gitárok és a dob jobban előtérbe vannak helyezve, mint a példaképeknél. Egy fontos momentumot azonban mindenképp meg kell jegyezzek: a lemez legharmatosabb pontja, és ezzel a zenekar leggyengébb láncszeme az énekes, Riley Erickson. Sajnos nincs semmi megfogó a hangjában, kimondottan idegesítő, ahogy dalolászik, sikítizok, sőt a méltán híres svéd dallamérzékenységnek nyoma sincs, ahogy ezt sok északi pályatársa esetében már megszokhattuk. Annakidején a NWOBHM másod-, ill. harmadligás zenekarai foglalkoztattak hasonló hangadottságokkal megáldott dalnokokat, ezt a szintet Riley barátunk viszont nem vitás, hozza. Nem kívánom azonban sárba tiporni a lemezt, ugyanis zeneileg tényleg tisztességesen össze van rakva, mindössze egy jobb képességű frontemberrel messze izmosabb pontszámot érhetett volna el nálam.

Ismervén a zenekar korábbi munkáját, az új album meghallgatásakor segítséget is kértem egyik fiamtól, aki a gitártémák és szólók szempontjából (ugyanis számomra irigylésreméltóan jól gitározik) nagyon képben van Iron Maiden ügyben. Minden dalban találhatunk olyan témákat, melyek ugyan nem teljesen, de legalább annyira emlékeztetnek valamire, hogy elkezdesz gondolkodni, vajon melyik Maiden lemezen és dalban hallhattuk már valami ilyesmit korábban. Igen jó móka volt, hiszen a segítségével könnyedén vettem az akadályokat, ugyanis ő egyből rávágta hogy ez innen, az meg onnan származik. A meglehetősen bugyuta szintis felvezetés után már az első, a Solar Wind Riders című dalnál azonnal Deja Vu (értitek ugye?) érzésünk volt, annyira ügyes Maidenes témákra leltünk Halfordra hajazó, ám sokkal silányabb és gyatrább sikolyokkal „csinosítva”, mely az amúgy nem is rossz témákkal operáló Full Speed Ahead-ben is sajnos fel-felbukkan. Az ezt követő  Breathless-ben aztán keveredik minden! Az Accept-ízű kezdőakkordok alá odabiggyesztenek egy gitárdallamot, amitől azonnal a Scorpions Big City Nights dalának felvezetője ugrik be, majd a nóta átmegy egy Bon Jovi-s, hajmetálos gagyidallamos valamibe, háááát... ezt a szerzeményt azért lehagyhatták volna, bár a szólórésze nem rossz. A Tokkotai és a címadó Zone Of Alienation süvítenek rendesen, jó témákat sorakoztattak fel a bárdisták, élvezetes hallgatni a szólókat, elsősorban épp azért, mert fiam szerint a gitárosok igencsak Adrian Smith nyomdokán haladva tépik a húrokat. A Running Man-nél fejet hajthatunk dalnokunk dicséretes igyekezete előtt, amiért Rob Halford akar lenni, de nem lesz az soha, sem most, sem máskor. A They Came From The Skies talán az egyik legsikerültebb dal a lemezen, instrumentális szerzemény lévén nem kell Riley hangján csüngenünk, inkább a Maiden Transylvania és Losfer Words dalai köszönnek vissza egy igen finom masszává összegyúrva. Itt a zenészek teljesítménye mellett említést érdemel Oskar Astedt dobos munkája is, aki le sem tagadhatná, hogy Nicko McBraintől leste el a fogásokat, legalábbis ami a cinek ütögetését illeti. A Lunacy Rising című 10 percet is meghaladó eposz koncepciójába a Maiden-Judas menü összes íze mellé még némi dögös blues is belefér, jól felépített egy dal az albumot lezáró újabb szintis végkifejlet előtt.

Pontszám: 6.5