Lovreck: Lélek-Gyilkos

írta Bazsa | 2012.01.12.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Nail Records

Weblap: http://www.lovreck.hu

Stílus: modern metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Lovrek Krisztián - gitár, ének Kárpáti Zoltán Zalán - gitár, vokál Farkas István - basszusgitár Károlyi Zoltán - dob
Dalcímek
01. Akarom 02. Eláslak 03. Mennyit bí­rsz? 04. Új utakon 05. Ugye érzed?! 06. Tiéd volt 07. Lélek-Gyilkos 08. Soul Slayer
Értékelés

Ha valaki az utóbbi években viszonylagos rendszerességgel látogatta a különböző gitáros fórumokat, óhatatlanul beleütközött már Lovrek Krisztián nevébe, videóiba, vagy éppen a gitárosok által használt eszközökről, technikákról alkotott véleményébe, tanácsaiba. A szakmabeliek számára nem is volt kétséges, hogy ez a hangszerkezelés és a „segédtudományok” (értsd: gitárok, erősítők, pedálok, rögzítő berendezések stb. paramétereinek ismerete) terén is rendkívüli felkészültségű fiatalember egyszer ki fog törni ebből a nagyközönség számára szinte teljesen láthatatlan világból. Az elmúlt két évben különböző gitáros tehetségkutatókon elért előkelő helyezéseknek (ujgitaros.hu, Guitar Idol, Hammer Gitárhős, Laney Arca stb., legutóbb pedig a Marshall Gitárverseny) köszönhető médianyilvánosságot remekül kihasználva a háttérben már teljes menetfelszerelésben várakozó zenekarát is sikerült az on-line és a nyomtatott sajtó érdeklődésének középpontjába helyeznie. Szó sincs tehát szólókarrierről (aminek építgetése ebben a helyzetben szintén logikus lépés lett volna), a Lovreck ugyanis egy hagyományos értelemben vett zenekar, ahogy ezt Krisztián több interjúban is hangsúlyozta. Ennek ellenére volt bennem egy kis félsz, hogy a néhány hete megjelent ’Lélek-Gyilkos’ címre keresztelt debüt személyében egy matekos, megfejtős, technikákkal, hangzásokkal kísérletező, a hangszeres tudást villogtató, kizárólag „beavatottak” által értékelhető lemez született (amivel amúgy szintén nem lett volna probléma, az már kizárólag az én személyes nyomorom, hogy túlságosan is egyszerű vagyok az ilyen jellegű anyagokhoz).

Szerencsére a korong nagyon is direkt és közérthető muzsikát rejt, mi több, nevezhetném akár homogénnek is, mely – legyen a hallgató a rock/metal zenék bármely irányzatának elkötelezett híve – bárki számára fogyasztható, mi több, nagy valószínűséggel élvezetes hallgatnivaló lesz. Ha efféle műfajilag semleges, kollektív kapcsolódási pontnak tekinthető lemezek között keresgélünk, akkor nagy valószínűséggel a Metallica mai napig is etalon „fekete” lemeze jut először eszünkbe. A példaválasztás nem véletlen, hiszen a ’Lélek-Gyilkos’ mind a dalok és a zenei megoldások, mind hangzás terén is Hetfieldék klasszikusát idézi, amivel valljuk be, hogy nagyot nem lehet hibázni. A megvalósításba szintúgy képtelenség belekötni: a dalok felépítése és kidolgozása rendkívül igényes, okos megoldásokkal teli, ugyanakkor könnyen befogadható és emészthető.

A Metallica-párhuzam a „hetfieldizált” riffek és azok középpontba helyezése, valamint Krisztián hangkaraktere és énekdallamai mellett a ritmusváltásokban és a (szintén általa feljátszott) dobtémákban érhetők tetten: az uralkodó 4/4-et gyakorta töri meg az Ulrich mesterre jellemző „sunyi” (értsd: első hallásra szinte fel sem tűnő) extra beütésekkel vagy ütemekkel, tempó-fordulásokkal, melyeket gyakran egy feszes kettőnégy old fel. A hasonlóság olykor már szinte kísérteties méreteket ölt, az Új utakon például gyakorlatilag egy Sad But True-variáns, a címadó (mely egyben a lemez egyik húzónótája) pedig a ’Metallica’-’Load’-’ReLoad’ korszak erényeit egyesíti, némi Machine Head mellékízzel, progresszív betétekkel. A nyitó Akarom és a klipesített Ugye érzed?! kevésbé egyértelmű, ám ugyancsak Metallica ihletésű „biztonsági metal” (értsd: fogós, ütős, dallamos, ám különösebb karakter nélküli) szerzemények, egyedül a Tiéd volt mutat hajlandóságot arra, hogy új hangzások felé nyisson. Ebben a dalban a – szakkifejezéssel élve – „böllér” gitártémát egy csendesebb verze váltja fel, epikus refrénje pedig kétségtelenül a korong csúcsmomentuma, melyet később két-lábgépes őrlések és power-thrash metalba hajló részek követnek.

Egy végtelenül korrekt és szórakoztató lemezzel van tehát dolgunk, ami – különösen élőben – garantáltan kellemes perceket szerez majd a keményebb zenék kedvelőinek, ahhoz viszont talán még kevés, hogy rajongani is lehessen érte, éppen az imént említett homogenitásból következően. Az amúgy zenei és emberi hozzáállását tekintve is igen szimpatikus Krisztián azonban hatalmas hibát követett el azzal, hogy promóciós nyilatkozataiban ennél lényegesen többként próbálta eladni a ’Lélek-Gyilkost’. Nem érzem ugyanis indokoltnak, hogy csapatát olyan nevekhez hasonlítsa, mint Dimebag, Hetfield, Petrucci, Portnoy és Ákos, mert bár a technikai tudás még akár fel is jogosíthatná minderre, sőt, a szövegek is tetszetősek, azért messze van bármitől, amit – elsősorban dalszerzés terén – akár csak eredetinek, nem hogy forradalminak nevezhetnénk. (Hasonló a helyzet a „világszínvonalú” sounddal kapcsolatban is, mert bár egészségesen, telten és arányosan szól, azért az utolsó Accept vagy Machine Head mellé már nem biztos, hogy oda merném tenni). Bár ez a húzás marketing szempontjából még akár jól is elsülhet (hiszen egy pályakezdő csapat számára a legfontosabb, hogy beszéljenek róla, és szinte mindegy is, hogy ezt pozitív vagy negatív kontextusban teszik), nem vagyok biztos benne, hogy szüksége volt erre a saját nyakába akasztott céltáblára.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások