Sziget Fesztivál 2006, 2. nap: ...a progresszivitás ipari méreteket öltött!
írta Tomka | 2006.08.21.
Az első nap koncertdömpingje jófajta whiskyhez hasonlóan vágott fejbe minket, így a második nap a fesztivál egyéb élményeit felfedezve "csak" 3 koncertre látogattunk el, viszont ezek a zenei palettának egy elég széles részlegét fedték le... Számomra a 2. nap annál a bizonyos Pesti Est Színpadnál kezdődött, amely idén a legtöbb szigetlátogató körében a zenét, táncot és szeretetet ígérő csodálatos, nagyrészt rózsaszín és földöntúli békét sugárzó színkollekcióban pompázó plakát miatt híresült el, ugyanis itt a hírneves B. Tóth László mellett sokak kedvence, Dévényi Tibi bácsi tartott diszkós mulatságot minden este 2től Esti Szigetország címmel, így aki megunta a koncerteket, reggelig rophatta mindenki Tibi bácsijával. Sajnos én ebből a úri-muriból kimaradtam, ám jó szimatomnak köszönhetően kiszúrtam a hét (számomra) egyetlen érdekes koncertjét az egyébként főleg alternatív, rock és pop zenéket felvonultató kínálatból, mégpedig a 2005-ben egy nagyon ígéretes progresszív/power lemezzel jelentkező, budapesti iletőségű Everwood zenekar. Másodszor ért az a szerencse, hogy élőben is megtekinthessem a Magyarországon valószínűleg csak a görög kiadójuk nem magyar piac orientált felfogásából következően ismeretlenebb "progereket" élőben, és mindenképpen elismeréssel, illetve tisztelettel kell adóznom a srácoknak, hogy mindkét alkalommal a maroknyi nézőnek is nagyon lelkesen játszottak, ráadásul visszaadva a Mind Games korongon prezentált zene komplexitását, de legfőképp hangulatát, amely leginkább az olyan számokban jelenik meg, mint például az egyik személyes kedvencem, az As The Ocean Cries, ahol igaz Koncz Balázs fantasztikus érzelemdús énekének kissé rovására ment az ének nem túlzottan kiváló kihangosítottsága, de még így is élményszámba ment (zárójelbe megjegyzem, itt jobb volt a hangosítás, mint a Hammerben, pedig itt nem metálhoz szoktak a hangmérnökök, az biztos). Sajnos fantasztikus koncerthangulatról nem tudok beszámolni, ám ez egyáltalán nem a zenekaron múlott, hiszen Balázs folyamatosan kommunikált a közönséggel, buzdította őket, konferált, reklámozott folyamatosan, majd a végén udvariasan meg is dicsérte a közönséget, a pangás okát valószínűleg inkább a világosságnak a metál zenére gyakorolt hangulatromboló hatásában, az előző napi sörmennyiségben, és az idegen színpadi környezetben kell keresni; állítom, hogy ha a Hammerbe, 8 órára teszik be a zenekart, egy szép ezres tömeg olyan könnyen összegyűlt volna, mint ahogy a szomjas rockerek döntögették magukba a söröket, ha mást nem, a nagyszerű Stratovarius feldolgozás hatására. A koncert nyújtotta alkalmat a nemrég megjelent album "bemutatása" mellett főleg a várhatóan 2007 márciusában megjelenő új album népszerűsítésére és ismertetésére használták fel, hiszen ugyanolyan számban hangzottak fel számok a soron következő lemezről, amelyen talán mondhatom még beljebb eveztek a progresszivitás vizein, természetesen megtartva a heavy-power alapokat, fülbemászó refrénekkel megtámogatva, erre kiváló példa talán az idő múlásáról szóló dal, a The Marching of Time. Emellett nem felejthették ki az első album két power bombáját, a The Past Is Alive-ot, és a Heart So Cold-ot sem, ami letölthető a banda honlapjáról, az alábbi linken. Remélem a 2. albummal már beindul rendesen a szekerük, ahogy megérdemlik, és még gyakrabban találkozhatunk velük koncerteken, és nagyobb helyeken, mint a Marco Polo, nagyon közönség előtt! Setlist Another World (2. album) Heart So Cold (Mind Games) As The Ocean Cries (Mind Games) The Marching Of Time (2. album) Stratovarius: Million Lightyears Away
The Past Is Alive (Mind Games) Lost In A Miracle (2. album) A képekért köszönet Koncz Balázsnak! Tomka ccowboy barátunk széles zenei ízlését bizonyítandó, két teljesen különböző zenei közegben mozgó együttes koncertjére látogatott el, és írt róla nekünk beszámolót... Ministry Az indusztriális metál úttörője, a Ministry legutolsó turnéjának keretében látogatott el Magyarországra - azóta már túl vannak (ha a zenekart vezető Al Jourgensen valóban feloszlatja a bandát, az előzetes híreszteléseknek megfelelően) az utolsó koncertjükön is. Az 1980-as években még "tradicionálisabb" indusztriális zenét játszottak, aztán a nagy áttörést jelentő Psalm 69 című lemezükön, s azóta is jóval sokrétűbbek, "metálosabbak" a lemezeik; egészen az idei Rio Grande Blood-ig. A Ministry egyike volt azoknak a zenekaroknak, akik először használtak gitárt indusztriális zenében.
Sokat reméltem ettől a koncerttől, de nem tudtam, vajon hogyan fognak megszólalni a Sziget Nagyszínpadán, sem azt, hogy az igen változatos közönség hogyan fogadja majd a zenéjüket. Az első meglepetést az okozta, hogy lényegében "teltház" volt - ez nagyjából 20 ezer embert jelent (!) - már amennyire ezt szabadtéren meg lehet állapítani. Jó tudni, hogy ennyi embert mozgat meg egy Ministry koncert, még akkor is, ha úgy számolunk, hogy a jelenlévők fele lemezről még sosem hallotta a bandát. (Összehasonlításként: a PeCsa szabadtere 6000 ember befogadására alkalmas.)
Pontban hatkor, ütemesen pulzáló hanggal kezdődött meg a koncert - Alien előtt állatok csontjaiból összeállított mikrofonállvány díszelgett, a Slipknotból ismert Joey Jordison pedig egy hasonló vázú dob mögé ült be. A látvány egyébként végig nagyon impozáns volt, elég itt a frontember kinézetére vagy az ikergitáros szólókra gondolni. Az új lemez egyik dalával, a Fear (Is Big Business)-el kezdtek, amely lemez koncepciójához mindvégig hűek is maradtak: a kivetítőn ezúttal nem a koncertet figyelhettük, hanem különböző Bush- és Amerika-ellenes filmeket, naturalista háborús bejátszásokat, és egyéb nyalánkságokat. Engem akár már pusztán ezzel is megnyertek volna - nagyon jónak tartom, ha egy zenekar beveti a kivetítőt is; ez valahogy teljesebbé teszi a show-t.
Nem is vettek vissza a kezdeti gyilkos tempóból: Senior Peligro, No W, Rio Grande Blood - a legjobb thrash koncerteket megszégyenítő, iszonyatos nagy zúzda volt. És a közönségben is kellemesen csalódtam: nem mozdult be a közönség nagy része, de ahol pogó volt, ott senki sem panaszkodhatott 🙂 De nem panaszkodhattunk a zenére sem: mindkét gitáros, a dobos, a basszer és a szintis is lényegében tökéletesen kezelte hangszerét - hogy a vokált ne is említsem. Egy nagyon összeszokott, nagyon profi banda állt a színpadon. Al úgy tudta megnyerni a nézők szimpátiáját, hogy bár nem sokat konferált, de mégis végig kommunikált a közönséggel: a számok alatti (magnóról játszott) "kiszólásokkal". Élőben is nagyon hatásosak az olyan jelenetek, amikor Bush hangján halljuk az "I am a dangerous, dangerous man..." kezdetű monológot, majd leáll a zene, és: "I am an asshole" - és újra zúzda. Libabőr 🙂 Azt hiszem, fontos megemlíteni a hangzást is - aki megnézett akár egy nagyszínpados koncertet is az idén, tudja, miért (akik nem: szinte minden koncerten színvonalon alul teljesítettek a hangmérnökök, hangosítók, vagy nem tudom, melyik "szakemberek"). Nos, a Ministry alatt ilyen jellegű probléma nem volt, az egyetlen negatívum csak a hangerő volt: ez volt életem első olyan koncertje, ahol végig be volt tömve a fülem; és még így is hangosabbnak éreztem az átlagnál. Ez azonban kétlem, hogy bárkit is eltántorított volna a koncerttől...
A sebesség végig maradt, ha nem is a kezdeti, de átlagon felüli szinten; számomra a legemlékezetesebb szám talán a LiesLiesLies volt, de nagyot ütöttek a már említetten kívül a Worthless vagy a Just One Fix is. A setlist amolyan best of-szerű volt, válogattak a Psalm 69 előtti és utáni lemezekről egyaránt. A koncertet mindenki nagy örömére a ráadásként eljátszott Psalm 69 zárta - a szám végét elnyújtották, míg végül csak ugyanaz az egy hang maradt, amellyel a show kezdetét vette. A Szigetek történetének (de az utóbbi öt évnek biztosan) egyik legjobb, leghatásosabb koncertje volt ez. Egyfelől nagy kár, hogy nem lesz már több ilyenben részünk, másfelől viszont örülhetünk annak, hogy még benéztek hozzánk a feloszlás előtt, és nem is akárhogyan.
Lehet elkezdeni szurkolni a reunionért! ccowboy Setlist Fear Is Big Business
Senior Peligro
No W
Rio Grande Blood
Great Satan
Waiting
Lies, Lies, Lies
Worthless
Wrong
NWO
Just One Fix
Thieves
Khyber Pass
So What
Stigmata
Jesus Built My Hotrod
Psalm 69 A képekért köszönet a http://www.a-cslp.hu -nak és a Danubius Toronynak! Goran Bregovic "Wedding and Funeral Band" Boban Markovic koncertje után egy nappal lépett fel a Sziget Világzenei Nagyszínpadán egy másik, talán még népszerűbb szerb énekes, Goran Bregovic, a Wedding and Funeral Band nevű együttesével. Őket a legtöbben - akárcsak Boban Markovicékat - az énekes jóbarátja, Emir Kusturica filmzenéiből ismerik. Olyan nevek énekelték már Goran Bregovic dalait, mint Iggy Pop (az Arizonai álmodozókban) vagy Cesaria Evora (az Undergroundban). A nagy áttörést azonban a Cigányok ideje filmzenéje jelentette számukra. Este fél tízkor meg is kezdték a koncertet - azaz, mintegy jelt adva a közönségnek, trombitaszólót hallhattunk. Ennek utolsó hangjainál a színpadra vonult a teljes zenekar, és természetesen maga Goran Bregovic is, a jelenlévő 12 ezer ember üdvrivalgása közepette. A fehér öltönyös énekesen kívül mindenki szerb népviseletben volt, így ma sem volt semmi a látvány a tegnapi egyen-fehérben játszó Boban Markovicék után. A felállás nagyjából így nézett ki: Goran Bregovic a mikrofonnál, elektromos gitárral, mellette egy ütőhangszereket és tangóharmonikát kezelő fiatalember egy mikrofon mögött, három hölgy három mikrofonnal és hét-nyolc rézfúvós. Sokat ígérő színpadkép.
Azonban a koncert első fél óráját majdhogynem élvezhetetlenné tetté (pláne a nálam alacsonyabb - átlagos magasságú 😀 - emberek számára) a hatalmas embertömeg: ennyi ember egyszerűen nem fért el a Világzenei színpad előtt. Ráadásul - mivel a belépő nem csak erre a koncertre szólt - rengetegen mentek el vagy jöttek meg később, el lehet képzelni, ezt hogyan tudták megoldani a heringkonzervre emlékeztető tömegben. (Személyes véleményem szerint a Művészetek Palotáját 6000 forintos jegyár mellett is megtöltő együttes nyugodtan felléphetett volna más (Nagy?)színpadon is - ha Robert Plant zenélhetett a Világzenein és Deák Bill a Hammerworldben...) Idővel szerencsére normalizálódott a helyzet - ami nagyjából azt jelenti, hogy egy négyzetméteren belül már csak 3-4 ember állt -, ami sokat segített abban, hogy az ember a fantasztikus zenére koncentrálhasson. Sőt, táncoljon, ugráljon, énekeljen - mert maga a zene is erre buzdította a tizenkétezres tömeget, és Bregovic úr sem volt rest a hangulatot fokozni.
Elhangzottak a legnagyobb vagy legszebb slágerek is; a Mesecina, az Ederlezi, és az olyan könnyedebb hangvételű nóták is, mint a Ye Ye (Ringe Ringe Raya). Az énekes nagyon hamar megtalálta a közös hangot a közönséggel, több poént is elsütött, minden szám után magyarul is megköszönte a tapsot - egyszóval mindenkinek nagyon szimpatikus volt. A zenekar nevére utalva elmondta, hogy a rengeteg "esküvői" nóta után most már jöjjön valami temetésre is, de mindenkit nyomatékosan megkért, hogy nehogy elhalálozzunk, már csak azért sem, mert nagyon drágán játszanak temetéseken; esküvőkön sokkal olcsóbbak.
Játszottak aznap este - ahogy azt Goran rögtön az elején ígérte - filmzenéket és más dalokat, gyors és lassú, nagyon és kevésbé ismert számokat. Ám mégis hiányérzete volt a legtöbbeknek, amikor levonultak a színpadról - ezt a kántálás is, de az SMS-falra többször küldött üzenetek is jelezték. És valóban: visszajöttek, és eljátszották a Kalasnjikovot is. Nem is akárhogyan: először is az énekes (a gyengébbek kedvéért) felhívta rá a figyelmet, hogy ez bizony egy ironikus szám a háborúsat játszó emberekről (emlékezzünk: az együttes Szerbiából jött); majd megkért mindenkit, hogy miután a trombitás eljátszotta a riadót, mindenki - mindegy, milyen nyelvet beszél - kiáltsa, hogy "Támadás!". És valóban, ezzel kezdődött az Undergorund nagy slágere. És ezzel is folytatódott: "One more Támadás?" - kérdezte Bregovic, és a közönség kiáltása után újra eljátszották majdnem az egész számot. Így egy még egy nagy tánccal - ugrálással - énekléssel búcsúztunk Goran Bregovictól és a Wedding and Funeral Bandtól. Visszavárjuk őket! ccowboy
Legutóbbi hozzászólások