Amplifier: The Octopus

írta Mike | 2012.01.04.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Ampcorp

Weblap: http://www.amplifiertheband.com/

Stílus: Progresszí­v / pszichedelikus / space rock

Származás: Egyesült Királyság - Anglia

Dalcímek

Értékelés

Polipcsápszerűen magához láncolt az Amplifier harmadik sorlemeze. S már tavaly február magasságában tudtam, hogy eldőlt: az Év Albuma lesz! Gyakorta meghallgattam. És olyankor – a zenei áhítat pillanatában – minduntalan írni akartam róla. Nem ment. Kezdetben abban sem voltam bizonyos, hogy egyáltalán szükségszerű-e értekeznem róla. Nem elég csupán befogadni és élvezni hangjait? Majd’ egy esztendőn át alakult, formálódott bennem. Mint valami élőlény. De csak most, hogy ez időben számot vetek az előző év terméseiből, most zúdulnak ki a gondolatok, akárha gát szakad át. Semmi kétség, különös zenei anyag a ’The Octopus’. Mi több, azt kell, mondjam, hozzá még ravasz is. Olyasféle muzsika, amely vagy vezeti az írói kezet, vagy épp ellenkezőleg: béklyót fon rá. És ekképp lehetnek vele azok is, akik közelednek feléje: van, akit hamarjában eltaszít magától, ám van, aki lassan ráérez az ízére, majd menthetetlenül beléhabarodik.

Merthogy az Amplifier 2011-es albuma éppen kétórányi zenét rejt. Két lemez, 120 percben, 16 átlagosan 7-8 perces dalokkal. Ebben a gyorséttermi fogyasztásra hajazó zenehallgatói korban előállni egy ilyen valóban grandiózus alkotással?! Az előző munkájuk (’Insider’, 2006) mögött álló, hírneves SPV kiadó nem is bábáskodott tovább a banda felett, nem sokkal utána ugyanis híre ment: az addigra elkészült harmadik és negyedik korongot felvette az együttes, hogy aztán egyben, dupla albumként jelentesse meg, immáron szerzői kiadásban. Négy esztendőn keresztül érlelődött tehát a ’The Octopus’… Jó munkához pedig idő kell, tartja a mondás.

Nem könnyű skatulyába helyezni az 1999-ben verbuválódott manchesteri alakulatot. Pszichedelikus. Progresszív. Alternatív. Indie. Space rock. Igen, még 2011-ben is lehet újat mondani a rockzenében, ékes példája ennek az Amplifier monumentális dalcsokra. És minden kétséget kizáróan hatásaik közé sorolhatók olyan nevek, mint a Pink Floyd, a Porcupine Tree, a Tool vagy a sajnos nemrégiben földbeállt Oceansize; mégis van egy sajátságos íze, színe, hangulata a muzsikájuknak, ami csakis rájuk jellemző – mondhatni, olyan amplifieres. Távol áll tőlük az öncélú magamutogatás, noha korántsem fogalmaznak puritán módon, a sűrűszövésű eklektikusságuknak megvan a miértje; ahogy minden egyes hangnak, egymásra épülő elemnek a helye és szerepe, mégsem kiszámíthatóak. Olykor meglehetősen komor árnyalatokkal, megrendítően fájdalmas hangjegyekkel festenek, vidámságot ne is keress a házuk táján, ennek dacára jellemző rájuk afféle kozmikus szabadságot sugalló, már-már fesztelen-elvágyódó életérzés. (Magam pedig nem zárom ki a tudatmódosító-szerek igénybevételét sem, mint plusz „mankót”.) A rock-kliséket azonban hírből sem ismerik. Így az Amplifier soha nem is lesz a tömegek kedvence…

Persze a trió zenei gyökerei nyilvánvalóak: míg az első CD nyitányában, a The Runner-ben a Pink Floyd, pontosabban a Speak To Me / Breathe páros jellegzetessége köszön vissza, addig a folytatásban (Minion’s Song) már a Peter Gabriel-korszakos Genesis lép frigyre a Muse-zal. Érdekes párosítás, de működik! A keleties hangzásokkal is kacérkodó Interglacial Spell a Led Zeppelin Kashmir-ját juttatja eszembe, a koszosan örvénylő The Wave a Toolt, az effektekkel tarkított, sötéten pulzáló címadó tétel pedig a Porcupine Tree-t. Ám a plagizálás vádja nem érheti őket, hisz ezek csupán impressziók, hangulatok, amelyekből ekképp építi fel sajátos hangzásvilágát az Amplifier. A White Horses At Sea…-ben Sel Balamir csipkefinomságú dallamokat énekel, hogy az ember beleborzong! Fátyolos, rejtélyes hangja egyébként kísérteties hasonlóságot mutat a Porcupine-főnök Steven Wilson orgánumával, Balamir azonban több ízben elkalandozik-eljátszadozik vele. S van benne valami nem evilági...

A ’The Octopus’ koncept-album mélyen személyes dalszövegekkel: filozófiai értelemben a létezés mechanizmusát járja körül többek közt az asztronómia eszközeivel, kihegyezve az emberi természet sötét oldalára. Ilyesforma utazásra invitál a Trading Dark Matter On The Stock Exchange 11 és fél perce is: kozmikus űrlebegés és pszichedelikus szárnyalás, amelyhez foghatót legföljebb a King Crimsontól hallhattunk réges-régi korongjain. Nagy kedvencem még a második CD első szerzeménye, a The Sick Rose (William Blake költeménye nyomán): piszkosan torzított riffek, teljességgel elborult hangzásképletek, síron túli atmoszféra… A Fall Of The Empire-ben hallhatók a legsúlyosabb, szinte Mastodon-szerűen sludge-os riff-szörnyetegek, az egyébiránt törékeny-szép dallamokkal operáló Oscar Night-ban pedig ízekre szedik a „Nagy Hollywoodi Álmot” („There’s a big fuck-off Hollywood / and a church built by slaves / where all glitters and twinkles / and hungry are all // the whores that you made / where the weather’s fine / and dark clouds all gather / for oscars and facelifts.”). És így tovább.

Roppant kevés olyan album van, amely két teljes órán fenntartja a hallgató figyelmét, márpedig az Amplifier könnyűszerrel megbirkózik eme nemes feladattal! Merthogy a ’The Octopus’ egy minden pillanatában izgalmas, eredeti hangvételű és jobbnál jobb ötletektől duzzadó Mestermű, s bizony merem állítani, hogy a progresszív rockzene-történet egy újabb mérföldkövét tisztelhetjük benne! Csillagos tízes!

William Blake

A beteg rózsa (The Sick Rose)

Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.

(Képes Géza fordítása)

Pontszám: 10