Profizmus, hörgés nélkül: Opeth, Pain of Salvation - Manchester Academy, 2011.11.11. (olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.29.

Több szempontból is különleges élményben lehetett része a manchesteri közönségnek ezen az esős novemberi estén. Elsősorban azért, mert mindkét együttes műfajának krémjéhez tartozik, másodsorban pedig, mint tudjuk, új lemezekkel is jelentkeztek az idén, amelyek – főként az Opeth esetében –, erősen megosztották rajongótáborukat.

 

 

Érdeklődéssel vártam ezt az estét, ugyanis pár nappal a koncert előtt olvastam egy interjút Mikael Akerfeldt-tel, amelyben hangsúlyozta, hogy a jövőben sem a stúdióban, sem pedig élő előadásokon nem számíthatunk már tőle death metal vokalizálásra. Kissé meglepett e kijelentése, mert nehezen tudok elképzelni Opeth koncertet olyan alapvetések nélkül, mint például a Bleak vagy a másik nagy kedvencem, a Demon Of The Fall.

Sajnos a Pain Of Salvation esetében is volt egy keserű apropója a történetnek, ugyanis ezen a turnén láthattuk utoljára ezt a felállást, mivel Johan Hallgren gitáros és Fredrik Hermansson billentyűs is kilép a bandából a körút végeztével.

Késve érkeztünk a körülbelül Petőfi Csarnok nagyságú Manchester Academy-hez, így lemaradtunk a Pain Of Salvation nyitónótájáról, a Softly She Cries-ról, és ahogy beléptünk a félig telt terembe, épp akkor csaptak bele a zenészek az Ashes-be. Érezhető volt, hogy Daniel Gindenlöw és társulata mindent bele fog adni ezen az estén, ami így is lett. A közönség hűvös fogadtatása ellenére áradt a mágia a színpadról, a mindig kimért Fredrik is meglepően sokat mozgott a billentyűk mögött.

Természetes módon a ’Road Salt’ albumokra épült a koncert, előbb a No Way nagy pogóval előadva a színpadon, majd a 1979 és a To The Shorline varázsolt el bennünket, hogy aztán a mindig ütős Linoleum forrósítsa fel ismét a levegőt. Ekkorra már a közönség egy része is bemelegedett, nagy tapssal jutalmazott minden egyes dalt. A buli legvégére a The Perfect Element jutott! Ezt az elképesztő szerzeményt lemezen is hidegrázás végighallgatni, de így élőben még sokkolóbb volt az élmény. Egy pillanatra döbbent csend ült a teremre mikor elhallgattak a hangszerek, majd nagy ováció kísértében vonult le az együttes a színpadról. A tökéletes koncert egyetlen negatívumaként csak azt a tényt tudom felhozni, hogy sajnos a Pain of Salvation előzenekar volt ezen az estén, és csupán 40 perc juthatott nekünk ebből a katartikus élményből. Mind a hangosítás, mind pedig a zenészek teljesítménye dícséretet érdemel.

Setlist:
Softly She Cries / Ashes / No Way / 1979 / To the Shoreline / Linoleum / The Perfect Element

15 perc átszerelési szünet után az Opeth lépett színpadra az addigra csaknem teljesen megtelt nézőtér előtt. A rövid intrót követően a The Devil’s Orchard progos riffjei töltötték be a termet a közönség nagy örömére. Fredrik Akesson gitárja borzalmasan szólt, de a szám végére sikerült orvosolni a technikai malőrt, így a másodikként érkező I Feel The Dark-ot már kiváló hangminőségben élvezhettük. Aki járt már Opeth koncerten, az tudja jól, hogy a koncertjegy egyben belépő az Akerfeldt’s Stand Up Comedy előadására is. Ezen az estén különösen elemében volt Mikael, főleg mikor hosszasan és viccesen elemezgette a számára legkedvesebb Kiss lemezeket. Jópofa ez, bár igazán úgy érzem, túl nagy a kontraszt a számokat összekötő viccelődés és az olyan súlyos darabok között, mint például a harmadikként elhangzott Face Of Melinda. Nehéz úgy elmerülni ezekben a sötét és súlyos dalokban, hogy a szünetekben a hasunkat fogjuk a nevetéstől, így kavargott is bennem némi zavaró érzés a humoros kommentek miatt.

A negyedikként elhangzó Porcelain Heart-tal a ’Watershed’ albumot idézték meg, mely Martin Axenrot-nak köszönhetően egyben a koncert csúcspontja is volt számomra. A vékony dobos a szám közepén olyan dobszólóba kezdett, ami igazán csemegeszámba megy manapság. Egy, évekkel korábban Kapolcson, a Művészetek völgyében látott Borlai Gergő által elővezetett jazzszóló kísértett Axenrot beteges ritmusokkal tördelt játékában. Először úgy tűnt mintha részeg, vagy másnapos lenne a mester. Nehezen emészthető, darabos, majd egyre gördülékenyebb, folyamatosan változó intenzítású és hangerejű, a végére katarzisba hajló dobcséplése magasan kiemelkedett az átlagos dobszólók közül.

Mire magunkhoz tértünk és a komédiának is vége szakadt, a Nepenthe című dal következett, majd egy akusztikus szett vette kezdetét a The Throat Of The Winter – Credence – Closure hármassal, mellyel valljuk be, bizony leült a hangulat. Akerfeldt és Akesson is székre ült, így nem is láthatta őket a közönség nagy része. A nagy hangzavarban nem jöttek át a finom megoldások, pengetések, ráadásul a számítógépes játékra írt The Throat Of Winter nem igazán üti meg az átlagos Opeth mércét.

Itt már érezhetően szükség lett volna valamire, ami felrázza a közönséget, de a következőkben is csak csordogált a muzsika a saját medrében, hiába a remek Slither, a gyönyörű A Fair Judgement, vagy a kiváló Hex Omega. Ugyan a ráadásban a Folklore ismét elvarázsolt, de valahogy mégis hiányérzettel indultunk haza, de nem csak mi, hanem a közönség nagy része is.

Mindent összevetve a Pain Of Salvation ismét hibátlan koncertet adott, ráadásul Daniel megígérte, hogy önálló turnéval térnek vissza februárban, immáron új felállással. Ami az Opethet illeti, maximálisan megértem, hogy Akerfeldt változtatott a hangzáson. A korábbi vonalon már nem hiszem, hogy tovább lehetne fejlődni, az egy helyben toporgásnak pedig semmi értelme. Élőben viszont ezen új dalok közé elférne még pár a durvább vonalból, mintegy egyensúlyt adva a két világnak. Mindenesetre ajánlom mindenkinek, hogy a februárban Magyarországon játszó zenekart nézze és hallgassa meg – más élmény, mint eddig, de nem feltétlenül gyengébb.

Setlist:
The Devil's Orchard / I Feel The Dark / Face of Melinda / Porcelain Heart (dobszólóval) / Nepenthe / The Throat of Winter (akusztikusan) / Credence (akusztikusan) / Closure (akusztikusan) / Slither / A Fair Judgement / Hex Omega /// Folklore

Szerző: Pálinkás András

Képek: ThisIsNotAScene

Legutóbbi hozzászólások