Rhapsody Of Fire: Triumph Of Agony
írta garael | 2006.08.17.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Több okból is türelmetlenül vártam a névváltoztatáson átesett Rhapsody Of Fire új albumát: egyrészt kíváncsi voltam, hogy merre mennek tovább a legutóbbi, Dark Secret szerintem már túldíszített , a zenei rokokó ornamentikától elfojott power-szimfonik-movie világa után, másrészt - főleg azt említett okból kifolyóan - nem fordulnak e a legutóbbi Luca Turilli szólóalbumok gótikus univerzuma felé, mely egyébként is reneszánszát éli az olasz csapatok között ( The Dogma, Kaledon). Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy a Dark Secret által megjelenített hangzásképet már lehetetlen überelni, és a rafinéria is egy idő után némileg öncélúvá válhat, mint ahogy ezt tapasztalhattuk a Blind Guardian Operás lemezén. Szerencsére ezt Fabio - ék is felismerték, s az új utat nem a speedelés fokozásában, vagy még újabb szimfónikus hangsávok felvételével jelölték ki, hanem visszanyúltak az olasz zenei világörökség halhatatlan opera és dallam-világához, gazdag spektrumú reneszánsz és folktónusokkal árnyalva azt. Nem találtak fel semmi újat, ami ne szerepelt volna korábbi lemezeiken, pusztán az arányokat tolták el annyira, hogy az így kapott mű mégis frissességet és kreativitást sugározzon, melyhez persze kellett az olasz csapat vitathatatlan klasszikus dallamérzéke és ismerete, no meg Fabio hangja. Már a kezdeti intro is szokatlan megoldást hoz, itt ugyanis egy metal riffet írtak át szimfónikus hangszerekre, melyre talán még a hegedűművészek is headbangeltek a feljátszás közben: ez a zenei téma egyébként az operákhoz hasonlóan visszaköszön még az albumon, de erről később. A Triumph of Agony középtempós himnikussága és speedelése még nem jelzi, hogy valami más vár ránk, sőt, némi deja vu-t idézve jeleníti meg a korábbi Rhapsody albumok dallamvilágát, majd a Heart Of Darkness metal-csárdásos gitárfutamai mutatják meg, hogy nem csak Finnhonban tudják a mulatós rockot metalizálni, persze itt az italozás utáni róka nem hörgésben, hanem némi barokkos díszítésű áriában nyilvánul meg. A zenei rendező ezek után lezavarja a színtérről speed-apót , és jófajta dramaturgiával a folk és reneszánsz akusztikus hölgyét hívta deszkákra, visszautalva az első Rhapsody album Forrest of unicorns megejtő könnyedségére. A The Myth Of The Holy Sword aztán már konkrétan komolyzenei témákat hoz, némi metalos alájátszással, himnikus, áriázós dallammal. Fabio hangja remekül teljesedik ki ezekben az ünnepélyesen szárnyaló részekben, - bizonyítékát adva a klasszikus énekesi leckéknek-melyet a Therionos kórusok még külön ki is emelnek. Az Il Canto Del Vento ismét egy korábbi szerzeményre, a szintén olaszul előadott Lamento Eroico-ra utal vissza. Akinek tetszett az a szám, vagy például Eric Adams Nessun Dorma-ja, annak bizonyára ez a dal is elnyeri tetszését. Klasszikus, az operák ária világából sem kilógó darab. A Silent Dream az a szám, ahol egy csöppnyit érzem a Luca Turilli szólók gótik-techno-s hatását. Ne ijedjen meg senki, pusztán a szaggatott riff, és a dallamfordulat miatt írom ezt, a középtempóba ágyazott sláger inkább már az előbbi, operás világhoz kapcsolódik. A Bloody Red Dungeons ismét a filmzenei opera csapatát erősíti, olyan himnikus témát boncolgatva, melynek receptjéért a már említett Eric Adams is bátran fordulhatna, már ha szeretné az olasz konyha spagettiben, és nem vérben ázó ízeit. Fabio hangja ezekben a dalokban van igazán otthon, melyet hallván sokszor nem tudtam eldönteni: metálkodó operaénekest hallok, vagy egy, a klasszikus énekléshez kedvet kapott tehetséges rock-szingört. A Son Of pain némileg a Highlander filmzenéjét idézi meg, lassú, ünnepélyes kibontással, érzelmi váltásokkal, musical-es és a többiekhez hasonló operai hangulattal. A lemez fő témája a több tételes The Mystic Prophecy Of The Demonknight, mely zeneileg három részre bontható. Az első , a Symphony of enchanted lands monumentális, folkos, reneszánsz világát idézi meg, a második-melyet az introban hallott "hegedű-riff" és némi narrátoros szövegelés vezet át- When Demons Awake szerű blackes vágta, erőteljes Fabio károgással (és még ez is milyen jól áll neki), a harmadik pedig ismét visszatér a kezdő témához. A záró szám monumentális Ómen-szerű kórusai ( tuti, hogy a legendás horror filmből vették ) aztán méltó befejezést adnak az elhangzottaknak, némi Gyűrűk Urás suttogással egyetemben.
Legutóbbi hozzászólások