Inside My Head: The Dark Side Of Paradise

írta Bazsa | 2011.12.22.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://www.insidemyhead.hu

Stílus: Melodic death metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Már ezen a ponton kénytelen vagyok halmozottan hátrányos helyzetűnek nyilvánítani a 2007-ben Dunaújvárosban alakult Inside My Headet. Kevés nálam finnyásabb ember létezik ugyanis,ha dallamos death metalról van szó, hiszen az összehasonlítási alap nem más, mint a műfaj megteremtőjeként is ismert In Flames. Véleményem szerint a Strömblad-Gelotte szerzőpáros a 2000-es ’Clayman’-ig bezárólag a göteborgi stílus legzseniálisabb lemezeit tette le az asztalra, és ezzel színvonallal kell farkasszemet néznie annak, aki e kényes terepre merészkedik. Számtalan – amúgy kiváló – zenekar vérzett már el itt az évek során, a műfaj kifejezőeszközeinek gátlástalan, a végtelenségig műanyag és felszínes újrahasznosításából éldegélő, „brékdáunokra” és „szörkülpitekre” nyáladzó metal-és egyéb core-ok térhódításának pedig sikerült tovább rontania ezen az amúgy sem rózsás helyzeten. Igazságtalan elvárás lenne persze a csodát éppen egy „elsőlemezes” magyar csapattól remélni, élőben nyújtott igencsak meggyőző teljesítményüket, valamint elkötelezettségüket ismerve azonban mégis nagy reményekkel vetettem bele magam a ’The Dark Side Of Paradise’ című októberben megjelent debütáló hanganyagba.











Világmegváltás persze nem történik, ám ez a bemutatkozás mégis nagyon erősre sikerült: a lemez ugyanis egy határozott elképzelésekkel rendelkező, és azokat ügyesen megvalósítani is képes zenekart mutat. Számomra a legszimpatikusabb azonban mégiscsak az, hogy bár nyilvánvalóan jelen vannak a manapság elképesztően trendi melodeath és metalcore hatások, az összkép mégsem az efféle – általam mélyen megvetett – mainstream-core, hanem a klasszikus göteborgi irány – az underground minden bájával átitatott – hangulata felé húz. Ez a lemez nem az öncélú és teljességgel indokolatlan durvulásról, a pusztán a stílus által megkövetelt, már-már csupán „kötelezőként” használt ikergitár-témákról, vagy a szintén elmaradhatatlan, megadallamosnak szánt, de végeredményben üres és semmitmondó szinti/sampler-puttyogásról szól. Az Inside My Head tehát azt a megközelítést őrizte meg, ahol az agresszió még nem magáért az agresszióért volt jelen, hanem hogy annál hatásosabban oldódhasson fel egy dallamos riffben vagy egy jól eltalált refrénben, ahogy azt anno az In Flames, a Dark Tranquillity, az At The Gates és társaik tették. Azt gondolom, hogy siker-orientált világunkban mindenképp meg kell becsülnünk az ilyet!

Persze mindez még kevés lenne a boldogsághoz, a boldoguláshoz viszont még ennél is kevesebb, hiszen így az atlétás, csőnadrágos, fültágítós, tökig varrt komák várhatóan nagy ívben tesznek majd a zenekarra. A ’The Dark Side Of Paradise’-on ugyanis az a fajta őszinteség érezhető, amikor metal fanatikusok nem csinálnak mást, mint nemes egyszerűséggel a kedvenc muzsikájukat játsszák, mindenféle cicoma és túlgondoltság nélkül. Ebből kifolyólag nem is fogják fenekestül felforgatni az extrém zenei színteret, de egy debütáló lemeznek nem is az a dolga, hogy korszakalkotó újdonságokkal kényszerítse térdre a világot, hanem hogy megmutassa a zenekar alapvető kvalitásait, dalszerzői vénáját, és kijelölje azt az utat, melyen a későbbiekben el kívánnak indulni. A kérdés tehát egyelőre mindössze az, hogy a saját műfajukon belül mennyire képesek karakteres dalokat írni, és esetlegesen abba némi eredetiséget csempészni.

Előbbiből mindenképp remekül vizsgáztak Füzéri Bécyék: bár majd’ minden dalban találni kellemes pillanatokat, mégis kiemelkedik a sorból a lemezt nyitó, profin felépített, szívet melengető ikergitárokkal és pokoli jó refrénnek megfejelt Ready To Kill, valamint a korai In Flames legszebb hagyományait őrző Carousel. Utóbbi még az amúgy kissé vérszegény hangzás ellenére is letaglózó energiával hasít (bár itt jegyezném meg, hogy ítéltessen 72 órás nonstop ’Lulu’-hallgatásra az, aki egy pályakezdő magyar zenekar lemezének hangzását kritizálni merészeli). A 8 perces címadóban a zenekar epikusabb oldala is megmutatkozik, melyben – mint a lemez talán legegyénibb tételében – mintha már a saját hangjukra is rátaláltak volna. A lemez egészével kapcsolatban azonban mégis kevésnek érzem a kiugró csúcsmomentumokat, az egyből megragadó, igazán markáns gitártémákat és refréneket; azokat, melyektől ki lehet emelkedni a hasonszőrű csapatok közül.

Pontszám: 7