Royal Hunt: Show Me How to Live

írta Adamwarlock | 2011.12.15.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.royalhunt.com

Stílus: Progresszí­v metal/ hard rock

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Visszatért DC Cooper! Ezzel a felkiáltással vették kezükbe sokan a ’Show Me How to Live’-et. Talán a csapat frissebb munkásságát tekintve a szakma várt valamiféle messiást, aki megmenti a dagályosságtól a Royal Hunt-ot.  Sokak számára ez DCszemélyében testesült meg, így amikor a közönség megtudta, hogy az elkódorgott bárányka megtér a nyájhoz, akkor valami nagy dobásra számított.

De nem ám én! Hogy miért nem? Egyszerű: nekem az ’X’ is tetszett. Sőt, nekem az összes Royal Hunt lemez tetszik. Nem vagyok die hard fan, de ez a csapat nehezen követett el eddig hibát az én szememben. Ennél még tovább megyek: én Cooper-ben sem láttam és most sem látom a megváltót. Persze, örülök, hogy több mint húsz év után őt hallom az együttes élén dalolni, de valahogy ez a „,második eljövetel” elment mellettem (lehet kövezni). Ez azért csak úgy értem, hogy nem érzek 180 fokos váltást, egyszerűen csak a zseniális Mark Boals-t felváltotta egy másik kitűnő énekes. Ámen. Mondjuk soha rosszabbat, hisz kevés együttes kényeztet el minket ilyen kaliberű pacsirtákkal.

Azért pislogtam egy kicsit, amikor megtudtam, hogy ez a cucc bizony csak negyvenakárhány perces, és mindössze hetes darab szerzeményből áll össze. Most 2011-ben, amikor tíz szám alatt már max az ecserin vehetsz cd-t, hiszen a Nótár Mary Best Of is minimum tizenkét dallal indít manapság. Aztán végigpörgettem egy párszor a korongot, és azt kell mondanom, összeáll ez így. Elsőre úgy tűnt, hirtelen szakad vége a mókának, de több hallgatás után azt vettem észre magamon, hogy sokkal jobban el tudok mélyülni ilyen kevés darabszám mellett a számokban. A kevesebb most több, ráadásul úgy több, hogy nincsenek töltelék számok (khm… a Nightwish –sel nem ártott volna ezt közölni…).

A hangulat meg olyan, mint egy mini metaloperában.  Nagyívű, színpadias, slágeres dallamok, szinte tökéletes refrének. Hogy nagyon visszakacsint-e a régi idők Royal Hunt-jára? Nos, valamennyire mindenképpen, de az összkép azért nem lép ki a „Paradox 2-s, X-es”, modern érából. Természetesen a vastag gitár még mindig nem szerepel a csapat étlapján, de a szokásokhoz híven a szintiből addig repetázhatunk, amíg ki nem durranunk, mint a Monsieur az Élet Értelmében. Még mindig André  barátunk a főnök, de ez így van jól. Kapjuk a klasszikus, néhol középkorias, barokkos dallamokat, a hosszú billentyűs szólókat, amik zenébe integrálásánál még mindig kalapot kell emelnünk elismerésünkben. Külön kiemelném, hogy a számok remek ritmikát kaptak, így mindegyiknek van egy kellemes „húzása”, ami még azok érdeklődését is felkeltheti, akik amúgy klisésnek neveznék a lemezt. Van feszültség a dallamszerkezetben ezáltal, így a kompozíció egy percre sem válik unalmassá. Ez pedig művészet.

Itt vannak még aztán a jó kis kórusok, amik csak rásegítenek a hangulatra. DC Cooper teljesítménye pedig önmagáért beszél: az ő képességeiben nem fogunk csalódni. Remekül játszik a hangjával, és elsőrangúan visz érzelmeket az előadásába. A számokban kellő epikusság van, és ezúttal jól adagolva, ellentétben az előző lemezzel, ahol szerintem ez egy kicsit hibádzott. Itt jobb a ballansz: ahol kell modern, míg máshol visszaugrik a kályhához, azaz a legrégebbi power hagyományokhoz, és ebbe adagolja be a kellő helyen a klasszikus elemeket. Ebből következik, hogy akárhogy is elemezgethetjük a legapróbb részleteket, az összkép mégis izgalmas marad…dacára az igencsak sótlan hangzásnak, ami bár kompenzálva van, még mindig említésreméltóan trágya.

Így tehát könnyű dolgom van a pontozásnál. Az évnek remek zárása: a ’Show Me How to Live’ kellemes hallgatnivaló mindenki számára, az epikusabb vagy szimfónikus power rajongóknak pedig kötelező. Persze csak azoknak, akik nem fognak zúzás, darálás és végtelen duplázók után nyivákolni…

Pontszám: 8