Névtizedelő: Moby Dick

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.09.

A Moby Dick jól áll a „legrégibb magyar metal zenekar” címszó alatt futó versenyben, hiszen még 1980-ban, 31 évvel ezelőtt, a grundon alakult meg, amikor is a Schmiedl Tamás és Mentes Norbert nevű tinédzserek gitárt ragadtak, és zenekarba tömörültek. 1983 óta már demóztak, ekkor még igazi heavy metal bandaként tolták a NWOBHM-ízű ikergitáros szólókat. Ironikus, de nem meglepő, hogy csupán a rendszerváltás után, 1990-ben debütáltak nagylemezzel, de ekkorra már a Kreator és Slayer fémjelezte, thrashes riffekre cserélték a harmóniameneteket, és nekiálltak zenébe önteni azt a dühöt, elkeseredettséget, amiben az emberek korosztálytól függetlenül tudták fellelni saját érzéseiket. Legyen a Moby Dick zenéje kíméletlen vagy dallamos, gyors vagy riffelős, maró iróniával fogalmazta meg az átlagember perspektíváinak kilátástalanságát, a hatalom visszaéléseit, az élet alapvető igazságtalanságát, egyszerre adva az ütős zene mellé kor- és kórképet. A magyar zenekarok között elsőként vezették be a közönséget a kemény metal zenék világába, és az azóta eltelt 20 évben körültekintő igényességgel, meg nem alkuvó maximalizmussal törekedtek a legjobb teljesítményre, mind lemezen, mind koncerten. Többek közt ezért lehet, hogy 2011-ben a Moby Dick még mindig a magyar metal zenei mezőny egyik legmegbízhatóbb és legizgalmasabb zenekara.

 

 

Ugass kutya! – Tshaw
Kegyetlen évek – Bazsa
Körhinta – Mmarton88
Fejfa helyett – Tomka
Memento – meszo
Indul a boksz – Adamwarlock
Tisztítótűz – Tomka
Good Bye – Tomka
Golgota – Tomka
Se Nap, Se Hold – Jocke

Ugass kutya! (1990)

A szép emlékű kilencvenes évek és a kádári nosztalgiától megszépült nyolcvanas évek között 1990 volt az átmenet. Szigorúan a zenei színtérnél maradva sorsdöntő volt ez az év, hiszen 1989 végén a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyeduralma megszűnt a piacon, és számos apró, inkább lelkesedéssel, mintsem tőkével hajtott kiadó jött létre – majd halt el rövidesen. Ekkor jelent meg a Moby Dick első lemeze, az ’Ugass kutya!’, mely gyakorlatilag a magyar thrash metal kultúra alapköve lett.

A Moby Dick 1980-tól majd tíz évig vegetált lemez nélkül. Az eredetileg még NWOBHM bandaként induló csapat az évtized végén már kezdett kacsingatni az Amerikából és némethonból gyűrűző thrash felé, ami újabb lökést adott karrierjüknek. Nagy Feró is felismerte a bennük rejlő lehetőségeket, így szerepelhettek a Garázs című rádióműsorban, de turnéztak a Beatricével és a Stormwitch-csel is (persze csak a magyar határokon belül). Jól ismert tény a rajongók körében, hogy ezekben a kezdeti időkben a banda még Molics Zsoltit is sorai között tudta egy kis ideig, ám az énekesi feladatok végül mégis Schmiedl Tamásalapító gitárosra maradtak, aki a hazai színtér Dave Mustaine-je lett. A Mentes Norberttel, Rozsonits Tamással és Giczy Kurttal felálló banda végül a Proton kiadóval tudta megkötni az üzletet, így került a boltok polcaira a magyar könnyűzene-történet első thrash metal lemeze.

Az ’Ugass kutya!’ a maga idejében sikeresnek bizonyult, így a mini-kiadók helyett a banda már az EMI égisze alatt működő Quintnél folytathatta pályáját. A dolog mai füllel hallgatva csupán azért lehet furcsa (vagy érthetetlen), mert a debütlemez még megannyi apró hiányossággal és hibával bír, amik más stílusú előadók alkotásait valószínűleg kudarcra ítélték volna – egész konkrétan a megszólalás már a hetvenes évek derekán is csak demó minőségnek felelt volna meg…

Írásunk konkrét tárgya ugyanis nem szól jól, sőt, legendásan rossz bármilyen kortárs anyaghoz viszonyítva. A minőség gyakorlatilag tényleg csak egy garázsban rögzített próbafelvétel kazettájához hasonlítható a legjobban. A basszusgitárokat alig hallani, a gitár akár a szomszéd szobából is szólhatna, és a dobhangok sem sikeredtek valami jóra – itt tehát tényleg inkább egy demóról kell beszélnünk, ami még thrash mércével mérve is kezdetleges minőségű. Érdekes, hogy ezeket a hangzásbéli hiányosságokat még a nem olyan régen megjelent remaster/emlék kiadáson sem sikerült orvosolni, bár ismervén az anyag kultuszát, talán szándékosan nem foglalkoztak a megszólalással.

Mégis, van azonban valami az ’Ugass kutya!’ számaiban, szövegeiben és hangulatában, ami miatt még mai füllel sem tudunk haragudni rá. Szövegezésileg például egyértelműen érződik rajta a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének hangulata, a társadalmi feszültségek – gondoljunk csak a címadó dal indulatos, a jómódban élőkkel szembeni kirohanására, aminek bizonyos szempontból még mindig van némi aktualitása. Ennél is súlyosabb tényező azonban a mérleg pozitív tálcáján, hogy ezzel a lemezzel szivárog át hazánkban a thrash metal szcéna a koncerttermekből a lemezkiadók tárgyalóasztalaihoz.

De mégsem az ’Ugass kutya!’ az abszolút start, hiszen a Moby Dicknek ekkor már igen figyelemreméltó rajongótábora volt, tömegek előtt koncerteztek, ráadásul a Keresztes vitéz című szám példának okáért egyáltalán nem volt idegen a hallgatóság számára, kezdetleges változatát már Nagy Feró is játszotta a rádióban. A Moby Dick kultusz már kiépült, létezett, és mindenki tudta, mi a valódi értéke a csapat zenéjének – erről remekül tanúskodik a lemez címadó dalához készült klip. Bizonyos értelemben tehát éppen akkora stílusteremtők és éllovasok a maguk nemében, mint az Ossian, akik néhány évvel korábban úgy általában teremtették meg a hazai metal zene alapjait. Talán ezért sem meglepő, hogy senkit sem akasztott ki a hangzás hiányossága…

Az ’Ugass kutya!’ tehát jelképesen beindította a Moby Dick komoly karrierjét, noha múltjukat nézve inkább csak egy mérföldkőnek kellene tekintenünk. Ez talán a magyar könnyűzene egyetlen olyan lemeze, amit nevetséges borítójával, kellemetlen hangzásával és minden egyéb hibájával együtt képtelenség nem stílusteremtőnek kinevezni – különösen annak fényében, hogy a Moby Dick történetében az igazán érdekes fordulatok csak 1990 után következtek be. 

Kegyetlen évek (1991)

Koromból adódóan nem lehettem résztvevője a magyar heavy metal (h)őskorának, egy későbbi, ám hasonlóan izgalmas időszaknak azonban igen: annak a kilencvenes évek végére jellemző hihetetlen pezsgésnek, melynek főszereplői a fiatal és rettenetesen lelkes tehetségek mellett az akkortájt újjáalakuló legendás csapatok voltak. A Pokolgép, az Ossian, az Omen, és a többiek klasszikus lemezei ekkor nagyon közel álltak hozzám, de csak zeneileg voltam képes ezeket értékelni. A hangulatuk és a jelentésük számomra már teljesen más volt, mint annak a korszaknak az életérzése, amiben a ’Kegyetlen évek’ is született.
A Moby Dick direkt szókimondása, valamint nyers agresszivitása volt az, ami elválasztotta őket a pályatársaktól, akik az Accept, a Judas Priest vagy az Iron Maiden zenéjében leltek alapvető inspirációra. Érthető, ha Smiciék ugyanezt a Metallica és a Slayer világában találták meg, a ’Kegyetlen évek’ pedig kétségtelenül magán viseli – elsősorban az utóbbi – hatását.

Mégsem beszélhetünk egyszerű másolásról, már csak azért sem, mert valamilyen sajátosan magyar atmoszféra hatja át a lemezt (ahogy ez bármely más ekkoriban kiadott albumra is igaz), persze korántsem a szó pejoratív értelmében. Nehezen leírható érzés ez, de szerintem mindenki pontosan tudja, hogy miről beszélek…

Tulajdonképpen választóvonalnak is tekinthető ez a lemez, mert bár az alapvető stílus nem változott az egy évvel korábbi ’Ugass kutya!’ debüthöz képest, nagyobb mértékű tudatosság és letisztultság hallható ki belőle, jelezve, hogy a Moby Dick rátalált a saját stílusára: karakteres riffek és tempóváltások, súlyos belassulások, kőkemény thrash zúzdák és markánsabb refrének egyaránt jellemzik ezt a sokszínűsége ellenére mégis egységes hangzású korongot. Átgondoltságát „felülírva” ugyanis a nyers hangvétel az, ami a ’Kegyetlen évek’ (és általában a Moby Dick) legdominánsabb tulajdonsága, ezt a vonásukat pedig napjainkig sikerült megőrizni.

A zene mellett Pusztai Zoltán kíméletlen őszinteséggel megfogalmazott, már-már dühös társadalom- és politikakritikája teszi e nótákat igazi klasszikusokká. Igaz, hogy a zene mellett a mondanivaló, és az általa megteremtett hangulat mondhatni alapjellemezője ezen időszak lemeztermésének, azonban egyikük sem száll szembe ennyire nyíltan a világgal, mint a Moby Dick. Persze ez valahol természetes is, ha agresszívebb zenéhez agresszívebb kifejezésmód is társul.

Több szempontból is emblematikus alkotásról beszélhetünk tehát a ’Kegyetlen évek’ kapcsán. Egyfelől mérföldkő a zenekar életében, hiszen itt sikerült rálelni saját hangjukra, ami irányt mutatott számukra. Nem véletlenül értek klasszikussá az olyan dalok, mint az Ilyen ez a század, a Good Bye, a Beteg a föld, vagy éppen maga a címadó, ahogy az sem véletlen, hogy ezek a mai napig szerves részét képezik a csapat koncertprogramjának. De ugyanúgy emblematikus a magyar heavy metal történelme szempontjából, melybe tökéletesen illeszkedik hangzásával, hangulatával, gondolkodásmódjával, mégis más minden korábban itthon hallottnál: arcba mászik, dühös és nem ismer kíméletet.

Körhinta (1992)

1992. A demokrácia álarca lehull. A szocialista évek után érkező rendszervált(oz)ás nem tudja beteljesíteni a jólét álmát, amit eleinte ígért. Ez ’92-re egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Az emberek, hiába „szabadok”, továbbra sem élnek jól. Rá kellett jönniük, hogy keményen meg kell dolgozniuk a kapitalizmusban azért, hogy kapjanak is valamit. A közhangulat? Csalódott. Kiábrándult. Ideális egy thrash metal zenekarnak. A Moby Dick ezekben az években a csúcsra tört. Pedig nem csináltak sok mindent, léptek egyet tovább az úton, amelyet az első két lemezzel kijelöltek. A ’Körhinta’ albumon a korábbi stílusjegyek, ötletek tovább tisztultak, tovább csiszolódtak. A későbbi évek kísérletezőkedve még nem igazán ütötte fel fejét, a lemez pedig egy tökéletes alapot jelentett ahhoz, hogy az elmúlt években hirtelen nagy népszerűségre szert tevő csapat tovább biztosítsa helyét a hazai zenei palettán.

A MaHasz lista 4. helyéig jutó korong, maradjunk annyiban, nem sokat szarozik.  „Vár rád egy földön túli táj. Aludhatsz, bezárt már a gyár. Sötét az utca, az élet durva. Hamis a könny, hazug a szó...” De hát most őszintén... nem ilyen volt? A Moby Dick az „átkosban” összegyűjtött dühöt, és agressziót remekül tovább tudta vinni a 90-es évek elején, ezzel pedig nem kevés rockert sikerült maguk mellé állítaniuk.

Persze, ha objektívan nézzük, akkor a ’Körhinta’ nem a galaxis metal zenei alapműve. Itt egy kis Kreator lopás, ott egy kis Megadeth, a hangzás se az igazi szerintem, de mégis… valahogy az egész hozzá tartozott a thrash-hez. Illetve a thrash metal életérzéshez. Pusztai Zoli szövegei brutálisan őszinték, és kiábrándultak voltak, ugyanakkor azt a fajta mélységet, művészi játékosságot még nyomokban sem tartalmazták, mint manapság. Őszinte durvulat. Agresszió, harag. Ez jellemzi a ’Körhintá’-t. A nagy sláger mégis a Gazember lett, ha úgy vesszük, szövegileg a korong legfinomabb, legkevésbé támadó, agresszív vagy depresszív tétele. Egy Hobo feldolgozás, amolyan thrashesítés, mely a mai napig jól áll a csapatnak. Ráadásul tagadhatatlanul erős az alapanyag, s talán, ha egy kicsit gonosz akarok lenni, még azt a félmondatot is megengedem magamnak, hogy minőség terén is ez a nóta veri azért a saját dalokat.

Ennek ellenére 20 év elteltével a ’Körhintá’-nak ott a helye a legalapabb Moby Dick lemezek triumvirátusában. Hiába tudtuk már a ’Kegyetlen Évek’, valamint az ’Ugass Kutya’ után, hogy mit is várjunk a Moby Dicktől, így is sikerült újdonságokat csempészniük a zenébe. A punkosan agresszív, gyorsan kalapáló dalok helyét a riffelősebb, kicsit visszafogottabb tempójú dalok vették át. Akad a korai lemezek hangulatát idéző dal is (XX. századi ima), de a ’Körhintá’-t inkább a Gumiszoba klausztrofóbiája, a gyilkos Múló álom, vagy a doom metalos apokalipszis-szagot árasztó címadó dal határozza meg. Az összkép ezúttal kicsit még radikálisabb, még kívülállóbb lett.

A Mesének vége kíméletlenül kiábrándult sorai, a Gumiszoba agresszíven riffelős, tébolyítóan kétségbeesett dallamai hallatán már nem megütközött az ember, inkább elvárta a Moby Dicktől, hogy nyíltan kimondja az egyszerű ember fájdalmát. Az egyértelmű újdonság a Legyél Jó balladája, de a pozitív üzenet ellenére sem nevezhető a nóta egy klasszikus balladának. Ha odafigyel az ember a szövegre, bizony előjön annak mélysége is, az pedig bőven távol áll attól a fajta, manapság a Depresszió által képviselt naiv romantikától, amit az ilyen dalcímek indokolnának. A groteszk világ groteszk zárógondolata a Legyél Hepi, mely tanácsot úgy tűnik 20 évvel a lemez megszületése után sem sikerült betartanunk. Talán jobb is ez így?

A lemez megjelenése után Rozsonits Tamás helyére Hoffer Péter került a doboknál, és ezzel megszületett a csapat máig stabil felállása. ’93-ban, a teltházas Körcsarnokban a Moby Dick pedig felvette első koncertlemezét, az ’Atomtámadás’-t, amit egy, a határokon is átívelő turné követett. Sajnos a 90-es évek a média bizonytalanságával, és folyamatos megújulásával ugyanúgy nem kedvezett a csapat számára, mint ahogy az akkoriban a tagokban túlburjánzó kísérletező kedv sem. Noha a ’Körhinta’ megjelenésekor, még sikereik csúcsán, nagy nézőszámos PeCsa, illetve Körcsarnok koncerteket játszott a Moby Dick, a csillag egyre inkább halványulni kezdett. Lehet, hogy még pár hasonló lemezzel meg kellett volna szilárdítani a törzsközönséget, de ehelyett egy másik útra léptek a fiúk.

Fejfa helyett (1994)

A Moby Dick az 93-as, 94-es években sem hagyott alább az intenzív turnézással, ami nem csak arra volt jó, hogy az aranykorát élő zenekar minél több helyre eljutott, és terjesztette a thrash metal igéjét, hanem a ’Körhinta’ után csatlakozott Hoffer Péter dobos is beilleszkedett a csapatba, összecsiszolódott Smiciékkel. A zenekar viszont a sokállomásos turnék ellenére sem akarta feladni az évenkénti lemezkiadást, sőt, 1994-ben két kiadvánnyal rohamozta meg a lemezboltokat: a negyedik stúdiólemez mellett az újrajátszott, ős-Moby Dick dalokat tartalmazó ’Memento’-t is ekkor vehették kezükbe a rajongók.

A ’Fejfa helyett’ érdekessége, hogy „határlemez” (a zenekar is vízválasztónak tartja a munkásságban), amely egyrészről lezár egy korszakot, másrészt előrevetíti az újat. Zeneileg még egyértelműen a klasszikus MD lemeztrióhoz áll legközelebb, a lemez leginkább a ’Körhinta’ zenei világában mozog, de pár ritmizációs és hangulatbeli újdonsággal fűszerezi az eddigieket, amik kissé fellazították, és a későbbi újításokra nyitottá tették a MD-képletet. „Durva dal” bőven ebben az erős dalcsokorban, ugyanis többnyire a málházós középtempó dominál, és a ’Fejfa helyett’-et csak tovább „súlyosbítja” a hangzás, ami egyértelműen az addigi legjobb volt a Moby Dick-lemezek közül.

A Moby Dick sosem az élet napos oldaláról dalolt, de a ’Fejfa helyett’ atmoszférája még nyomasztóbb, mint a korábbi lemezeké: míg a ’Körhintá’-t körbelengte valami misztikus hangulat, főleg a címadó dalnak és az álomról, gumiszobáról vagy a „mesehősökről” szóló dalszövegeknek köszönhetően, addig a ’Fejfa helyett’ hangulata inkább depresszív; nemcsak társadalomkritikus, de totálisan kiábrándult. Pusztai Zoli szövegeiben sokkal erőteljesebben jelennek meg a bibliai szimbólumok (elég csak a Babilont nyitó Jeremiás Könyve idézetre gondolni), a dalok az apokalipszis peremén táncolnak, halál, öngyilkosság, elkurvulás, kiégés, kiüresedés mindenhol, a szürreális borítóból is hullaszag árad. Bizony, mocskos kis rock ’n roll az élet…

A lemez legsikerültebb dalai azok, amik a középtempó felső határán zakatolnak, de az első két lemez sebességmániájából már nem kérnek. Ritmizálási finomságok, rendszeres témaváltások és betonkemény riffek jellemzik példának okáért a furulyás (!) introval nyitó címadót, a Romlott rendszert, az Utolsó kenetet. Mondjuk a Körhinta tempójában vánszorgó Babilont és Másféle tűz c. dalokat igazán szétdobhatták volna, ez a duplázás kissé megakasztja a lemez lendületét az elején. Arról nem is beszélve, hogy a Babilon eleje erős hasonlatosságot mutat a Metallica Sad But True-jával, főleg a leállás, majd a fő riff elindítása rokon.

Később azonban helyrepofozzák ezeket a bakikat, a sodró lendületű Rossz helyen egyenesen a ’Kegyetlen évek’-et idézi, az Illúziók nélkül a Múló álom és a Gumiszoba kistestvére, félvállról is földbe döngöl, a Fordítva sül el a fegyver pedig a lemez egyik legsikerültebb dala, ropogó basszusgitárral, pimasz dalszöveggel („Te kurva vagy, én durva”), és nagyon erős hangulattal. A lemezt lezáró duó lazább zenéjével hoz újdonságot a végére, Göbl Gábornak megint nagyobb szerep jut az Önkéntes áldozatban, az arányosan, szépen hangszerelt Így tűnsz el-ben pedig Smici torkát mintha valami dallamféle is elhagyná, persze csak a maga rekedtes valójában. Számomra egyébként ezek az ízig-vérig thrashes, nem énekelt, de mégis rögtön megjegyezhető énektémák hiányoznak: bár jócskán több akad belőlük, mint egy átlagos thrash lemezen, mintha kicsit kevésbé lennének emlékezetesek, mint a korábbi három albumon. Mentes szólói viszont kárpótolnak, ő igazán változatos teljesítményt hoz, néhol Slayeresen tömör-rövid, felturbózott virgázásokat tol, máskor egészen elszállós, hangulatos szólókat penget.

Hogy Hoffer Péter milyen jól beilleszkedett a zenekarba, azt mi sem jelzi jobban, hogy tíz dalból négyet a fiatal dobos jegyez, többek között a címadót. A dalszerző duó így trióvá bővült, és bizonyára ennek is köszönhető, hogy a Moby Dick ezután új utak keresésébe fogott. Mentes és Hoffer olyannyira egymásra talált, hogy rögtön saját bandát is alapítottak, a mindössze egy nagylemezt megért Brazzilt, ami sokak szerint a magyar heavy metal egyik csúcsalkotása. A Moby Dick is érezte, hogy kialakított stílusukban mindent megírtak, amit meglehet, úgyhogy a következő évek – még ha nem is mindig sikeres, de – izgalmas zenei újítások sorát hozták el a Moby Dick életében. Ám mielőtt elkezdték volna hangjegyekbe írni jövőjüket, előbb a múlt szálait varrták el.

Memento (1994)

1994. A Moby Dick láz továbbra is tombol. Miután a zenekar átment egy doboscserén, az ifjú, tehetséges ütőssel, Hoffer Péterrel a fedélzeten hamarosan megjelent ’Fejfa helyett’ című új anyaguk, amely az első három album sikertörténetét vitte tovább. Ám Smiciék ugyanebben az évben még egy vállalkozásba fogtak, mégpedig egy teljes albummal vezettek vissza minket egészen a kezdetig. A zenekar ugyanis úgy döntött, hogy jó néhány külföldi zenekarhoz hasonlóan ők is előszedik a fiókban porosodó dalokat, hogy album formájában is archiválhassák őket a közönség számára. A valóság ilyen formában való felfedése persze különböző fogadtatásokat eredményezhet. Hiszen míg egy bizonyos réteg számára már a Moby Dick felirat látványa is automatikusan bearanyoz egy kiadványt, addig a kritikusabb hallgató kissé értetlenül hallgatja a zenekar gyökereihez visszavezető dalgyűjteményt. Merthogy való igaz, a kezdet bemutatása során felszínre bukkanhatnak esetleges amatőrnek mondható momentumok is, amelyek kiváló teret nyújtanak egy fekete lelkű kritikus köpködésére.

Az érdekességszámba menő kiadvány aztán jó ideig hiánycikknek számított, míg végül egy felújított, felfrissített verziója 2009-ben napvilágot nem látott. Jómagam is ezzel a változattal rendelkezem ifjú koromból kifolyólag, és véleményem szerint kitűnő ötlet volt az újrakiadás, ugyanis a lemez remekül szól. A markáns sound pedig még a fent említett „zsengébb” momentumokat is meg tudja tölteni élettel.

Az album már csak azért is szolgálhat meglepetésként a Moby Dick rajongók számára, mert a magyar thrash metal talán legkiemelkedőbb csapatának ezen dalaiból gyakorlatilag egy dolog hiányzik: a thrash metal. A dalok sokkal inkább a heavy metal vonalán mozognak, ahol érezhető a nagy példaképek hatása. A másik érdekesség a szövegek terén tapasztalható „kezdetlegesség”, a megfogalmazásokban egyértelműen egy ifjú csapat gondolatait hallhatjuk vissza. Így az anyag végig egyfajta kettősséget mutat. Egyrészt felfedezhetünk kimondottan erőteljes, fogós témákat, másrészt találhatunk jó néhány, mai szemmel megmosolyogtatónak ható részletet is.

A nyitás mindenképpen az általam felállított előnyösebb kategóriába tartozik. A riffek elkapnak, a tempó húz, és Smici énektémái is elsőre megjegyezhetőek. Innentől pedig az említett két kategória váltakozik. Hallhatunk erőteljes, lassabb döngölést (Mesélték-e kislány?), kiválóan sikerült, akusztikus hangszerelésű dalt (Zokog a lelkem), jól megírt, húzós témát (III. világháború előtt). De egyúttal találhatunk enyhén mulatságos szövegekkel ellátott nótákat is, amelyek egészen biztosan a soproni ifjak első szerzeményei közé tartoztak (Pokolrock, Járvány, Kinek kell?). Az összkép tehát vegyes, de a zenekar nyilvánvalóan nem akarta megváltani a világot az albummal. A korong azonban minden nyilvánvaló hibájával együtt is szerethető, és szórakoztató, az újra kiadott verzió feljebb említett remek hangzása pedig maximálisan élvezhetővé teszi az anyagot.

A ’Memento’ tehát mindenképp egy különleges pontja a Moby Dick életműnek, amely visszarepít minket a zenekar korai időszakába. Hogy mennyire fontos a csapat diszkográfiájában, azt mindenki maga döntse el, én a magam részéről kimondottan érdekesnek találom.

Indul a boksz (1996)

1996-ot írunk, és a fehér bálna élete haladt tovább, csak sajnos a történetük ezen fele már a végéhez közeledett. Ehhez képest megszületett egy olyan lemez, amely minden szempontból, ízig-vérig a thrash legjavát nyújtotta, brutalitásával és nyersségével a legnagyobb nyugati zenekarokat is megszoríthatta volna (ha ismerték volna). „Politikus vagyok, a hatalomnak dolgozom” indít rögtön az ’Indul A Boksz’ kemény, mélyen döngő riffekkel megáldott nyitódala. Ez a hangulat végig is kíséri majd a teljes albumot, megadja a lázadó, „mindent leszarok, nekem nem mondja meg senki, hogy mit csináljak” attitűdöt, ami a Moby Dick sajátja. Én éppen ezért szeretem a bagázst: mondják csak meg! „Nekem te bunkó ne magyarázz (...)!” Ennyi kérem.

Már a borító is borzalmasan zseniális. Figyelmesen nézzük végig a képen látható figurákat, és gondoljunk bele utána a ’90-es évek rockzenei atmoszférájába. A társadalmi rétegeket teljesen lefedi, és a centrumban lévő kétségbeesett alak pedig elárul mindent, hogy mit is gondol az együttes az aktuális korszakról. A Zsibbad az agyam és a Na, mi van? című nótákra még videoklip is készült, utóbbi különösen hatásos volt a gumiszobával meg azzal a rémisztő vén csókával, aki az alsó ajkát fül tudta gyűrni az orráig.

A zenei megoldások pedig azt hozták, amit esszenciálisan egy thrash bandának képviselnie kell. A ’Memento’ heavy metalos visszakacsintásai után végérvényesen el kellett jönniük a kemény, zúzós, kegyetlen riffeknek, amit az ’Indul a boksz’ el is hozott. Nem hinném, hogy ez az album bármennyire is megosztó lenne, hiszen végigviszi, amit már az elején elképzelt: bemutatni a nyers thrashen keresztül azt, amit Pusztai Zoli és Schmiedl Tomi szövegeikben a fennálló világrendről gondoltak. A Mentes-Hoffer-Schmiedl dalszerző trió pedig zeneileg teljesen ennek a kvázi anarchiát leíró világnak adott formát. A Lassú halál kegyetlen, zakatolós zúzásával adja meg az igazán kegyetlen hangzást, míg a jóval gyorsabb Ki kell jutnom lendületes, fejbólogatós gyilkolását mutatja be kemény dobfutammal. De beszélhetünk a brutális Tiltakozz-ról, amelynek szinte géppuskasorozattal egyenértékű ütemmutatója van, vagy a Nem érdekel, ki énekel (nálam ez a favorit) húzós dinamikájáról is.

Összességében egy zeneileg érett, kiforrott munkával gazdagodott a magyar metalszíntér az ’Indul a boksz’-szal, ami bemutatta, hogy miért is kiváló együttes a Moby Dick. Nem akart más vagy több lenni, mint ami: egy tökös thrash lemez, annak meztelen, harcos, lázadó valójában.

Tisztítótűz (1997)

Az ’Indul a boksz’ egy jól irányzott K.O.-val küldte padlóra a tisztes hallgatóságot. A tagok a lemez előtt leültek, és átgondolták a zenekar helyzetét, jövőjét, és ez hallatszódott is a végeredményen: egy határozott koncepcióval rendelkező, friss és erőtől duzzadó korong született. A riffek még jobban haraptak, a szövegek odamondogatósabbak, lazábbak lettek, a hangzás bivaly – a zenekar újra jött, látott és győzött. Az 1996-os album durva, ám zeneileg mégis szellősebb zenei világa tökéletes irányvonal lett volna a Moby Dick számára, ám a körülmények mégis mást diktáltak: habár a címadó dalban és egyes társaiban szerintem már megbújt a pár évvel később készült ’Golgota’, végül a ’Tisztítótűz’ került 1997-ben a boltokba.

A feloszlás előtti utolsó sorlemezt leginkább az ambivalencia jellemzi, mind a zene, mind a fogadtatás terén. A nyers erőt, a kíméletlen dinamikát átgondoltabb, belassultabb szerzemények váltották fel – erre szokták mondani, hogy „érett lemez”, ám pont a ’Tisztítótűz’ jelzi, hogy ez nem feltétlen jó dolog. A Rockinform például „Felnőtté válva” címmel közölt riportot a zenekarral, ám a lemez mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A helyzetet utólag jobban jellemzi a Hammer Saját szavakkal c. rovatában közölt interjúrészlet, amit Smici az előző lemez Ki kell jutnom c. dala kapcsán fogalmazott meg: „…azt hiszem, sokan átélték már ezt a lelkiállapotot, helyzetet, amikor nagyon akarod, hogy jól menjenek körülötted a dolgok és ezért mindent meg is teszel vagy megtennél. De a végén mégis úgy érzed, hogy nem jutottál, nem viszed semmire. Nem igazodsz el az élet sűrűjében, nem találod a kiutat, a megoldást és senki sincs, aki segítene vagy melletted lenne.”

Hiába tettek meg mindent Smiciék azért, hogy tartsák a lépést a korral, az közben menthetetlenül megváltozott körülöttük. A magyar lemezkiadás igyekezett behozni a „romlott rendszer” okozta lépéshátrányt, és a ’90-es évek közepére a fontosabb metal albumok már beszerezhetők voltak itthon is. Ami persze mind a közönséget, mind a zenészeket érintette: a rockerek szélesebb körben kereshettek alternatívát a hazai metal zenekarokkal szemben, így azok egyre inkább légüres térben találták magukat, ha a rockzene általános háttérbe szorulása nem lett volna elegendő hátrány. Másrészről viszont a bandák már nem csak a stílus nagyjaitól (Kreator, Slayer, Metallica) „tanulhattak”, hanem a fiatal „szenzációktól” is, mint a Korn vagy a Coal Chamber. Ennek a helyzetnek esett áldozatul a Moby Dick is: kellett tartani a lépést, ami nem esett nehezére Mentes Norbiéknak, hiszen ők majd’ minden lemezükön tudatosan lépegettek előre. Viszont a végeredmény ellentmondásos lett: a régi fanok számára túl modern, a Kornért és társaiért rajongók számára pedig túl old school lehetett a lemez – amin a Dickre jellemző kritikus, valamelyest pesszimista attitűd se „segített”. Ahogy szivárogtak be a nyugati és amerikai metal zenék, ez a fajta komorság kiment a divatból (még ha a thrash metalra mindig is jellemző maradt), a fiatalok már más zenékre buliztak.

Azonban a ’Tisztítótűz’ így 2011-ből visszahallgatva korántsem olyan gyenge vagy megosztó lemez, mint annak idején tűnhetett. Ahogy Smiciék fogalmaztak az aktuális Hammer-interjúban: „Nem történtek gusztustalan változások, modernizálások, nem kezdtünk samplerekkel, zajokkal, meg miegymással dolgozni azért, mert most épp az a trend. […] Vannak, akik húznak egy vonalat, és attól kezdve gyökeresen mást csinálnak, kiforgatják régi önmagukat. Nálunk ezzel szemben normális változások történtek, aminek épp úgy kiváltója a hangszeres tudás továbbfejlődése, mint a korszellem.” Való igaz. A gitártémák például egyenes láncolatot alkotnak az ’Indul a boksz’ és a ’Golgota’ között, még ha történtek is kikacsintások más irányokba; a hangzás pedig végre teljesen tiszta és ütős lett.

Habár egyes hatások változtak vagy dominánsabbá váltak (például a Sepulturáé az Üvöltésben vagy a Rekviemben), de az összképet az ’Indul a boksz’-ot idéző durvulatok, egy-két old school Moby Dick-dal és pár újító, ám kevéssé sikerült szám rajzolja meg. Ami tényleg zavaró és erőtlen lett, az Smici dörmögései, szavalásai olyan dalokban, mint a klipes Égess meg vagy a Zuhanás. Jobban állnak a zenekarnak a lazábbra vett, rockosabb dalok, mint az Unom a banánt, amit akár a Tankcsapda is megírhatott volna egy elborultabb pillanatában. Az előző lemez gitárjátékát folytató szerzemények viszont tisztesen gyalulnak, A király impozánsan durva és megkapó riffel köszön be, kár hogy a diszkókultúra üressége ellen felszólaló dalt egy torzítóval teszik kevésbé hatásossá; a Vágd le! címéhez méltón darabol, de a Külön a lélek lépegető-zakatoló riffje sem éppen kíméletes. A Rezervátum tipikus Moby Dick modorban taglóz le, az Ugass kutya átirat viszont nem ütősebb lett, csupán súlyfelesleget kapott, és így elveszett belőle mindez, amiért szerethető volt: a nyersesség és a lendület.

Amit mindenképpen a ’Tisztítótűz’ pozitívumai közé kell sorolnunk, azok a diszkográfia talán legkidolgozottabb szólói, Mentes Norbert igazán elemében volt ezen a téren. Gőbl Gábornak is nagyobb terep, és dögös basszuskiállások jutottak, ráadásul Hoffer Péternek is sikerült jól elegyíteni a stílusban kötelezően előírt keménységet a játékossággal. A dalszövegek terén viszont hiába történtek újítási kísérletek, néhol egészen kritikán aluli a végeredmény: a Moby Dick szövegekben mindig is az volt a megkapó, hogy a jól sikerültek időtállóak, marandóak voltak, 10-15-20 évvel később is ugyanúgy kritikusnak vagy aktuálisnak hatnak – ezzel szemben A király vagy a Zuhanás blőd nonszensze egyértelmű színvonalesés.

A felemás ’Tisztítótűz’ végül zsákutcának bizonyult a zenekar számára, és nem hozta meg a címéből adódó újjászületést. De abban, hogy a Moby Dick az album kiadása után nem sokkal feloszlott, elsősorban nem a fogadtatás játszott közre: az egyre inkább ellehetetlenülő koncertezési körülmények, a tagok megfáradása és lelkesedéshiánya, a szakmai elismerés fájó elmaradása, valamint a zenészek civil elfoglaltságai együttesen juttatták el oda a Moby Dicket, hogy – szerencsére csak ideiglenesen, de – letették hangszereiket. Így utólag úgy tűnik, hogy a leállás csak jót tett nekik, hiszen az újjáalakulás óta fényesebben ragyog a zenekar csillaga, mint valaha, és ezúttal már az elismerés sem maradt el.

Good Bye (1998)

Válogatáslemezzel búcsúzni megszokott dolog. Az már kevésbé, hogy annyi energiát és melót öljenek az „utolsó” kiadványba, mint a Moby Dick. Szokásukhoz híven ezt sem vették félvállról a soproni srácok, és nem a kiadóra bízták egy best of lemez összeeszkábálását, hanem maguk vonultak stúdióba, és újrajátszották a lemez tetemes hányadát kitevő régi dalaikat. Mondjuk a hangzás – ami a ’90-es években kritikus pont volt a Moby Dick lemezek esetében – nem olyan tiszta és arányos, mint a ’Tisztítótűz’ esetében (a keverést ezúttal nem a szombathelyi LMS Stúdióban, hanem a Dunakesziben található HSB Stúdióban végezték), de ez lehet koncepció volt: megtartani a régi dalok kissé koszos feelingjét, miközben a lehető legtöbbet javítani a megszólaláson. Már az ’Ugass kutya’ ősdalai esetében is jól működik ez a koncepció, aminek viszont igazán jót tett a harapósabb sound, az a ’Kegyetlen évek’ volt: a legnyersebb és legütősebb Dick-lemez karcos dalai új életre keltek a vastagabb hangzásnak köszönhetően. Persze az eredeti kiadvány poros-koszos hangképének is megvolt a maga sajátos bája, de így a Good Bye vagy a ’Körhinta’ döngölését előrevetítő Beteg a föld is tud akkorát zúzni, amekkorára hivatott. Egyedül a ’Körhinta’ dalainak nem áll jól annyira az új köntös, az a lemez még a kezdetleges technika ellenére is olyan sajátosan, hangulatosan szól, hogy nem érdemes hozzányúlni (a dicséret Rozgonyi Pétert illeti).

Beszédes azért, hogy a kanonizációs gesztusnak is beillő válogatáslemezen a ’Kegyetlen évek’ tíz dalából héttel képviselteti magát. Közben a ’Fejfa helyett’-et és a ’Tisztítótűz’-et teljesen elhagyták, utóbbi mondjuk nem meglepő, hiszen alig egy évvel előbb jelent meg, és klasszikusokban se bővelkedik. Azonban ’94-es dalok se a zenekar miatt, hanem kiadós szerződéseknek és az EMI-vel való rossz viszonynak köszönhetően nem szerepelhettek. A szettet többnyire a koncerteken már jól kipróbált és favoritnak számító zúzdák alkotják: nagyjából időrendi sorrendben, szépen lépegetünk végig az ’Ugass kutya’, a ’Kegyetlen évek’ és a ’Körhinta’ thrash csapásain, majd az ’Indul a boksz’ két pofozós dalával ér véget a lemez. Külön öröm, hogy a zenekar sajnos túl gyakran hanyagolt heavy metal himnusza, a Prometheus is megkapta itt méltó helyét a Keresztes vitéz társaságában – igaz, ezek a bokszos dalokkal együtt nem kerültek újrajátszásra.

Sokat nem igazítottak a dalokon, de azért minimális átírások persze akadnak: a legszembetűnőbb újítást a Körhinta kapta, amiben végre okos koncepció mentén használják a torzított éneket, Smici kántálása mintha tényleg a túlvilágról jönne, és egy sötét lélek eltorzult ordítása törne a felszínre. Mentes Norbi is újragondolt egy-két szólót, például a Kegyetlen években, de nem radikálisan. Mentes jobb szólóiban egyébként is azt lehetett szeretni, hogy érzéssel teli hangsorokat játszott, és próbálta a szólók karakterét a lehető legjobban hozzá passzintani az adott dal hangulatához (állítólag az egyik lemezfelvétel alkalmával sötétben, gyertyafényben játszotta fel őket), így nem is csoda, ha több év távlatából aktuális elképzeléséhez igazított pár hangot, de úgy, hogy az ne legyen zavaró az eredeti kedvelői számára. Külön öröm, hogy a zenekar levonta a tanulságot a ’Tisztítótűz’ után, és nem az újragondolt Ugass kutyát szorították fel a lemezre, hanem az eredetit turbózták fel. A III. világháború előtt-et sem az 1990-es introval, hanem a demós, „mementós” változatában örökítették meg, ami rendkívül hangulatos felvezetéssel alapoz, simán rásüthetnénk, hogy „tiszta Metallica”, ha 1983-ban, amikor a dal született, nem csak a ’Kill ’Em All’-nál tartottak volna még Hetfieldék.

A ’Goodbye’ összességében kiváló összegzés, amely a régi fanoknak is kedveskedik (elsősorban a korrekt hangzással), másrészt ismerkedni vágyóknak is jó kezdőpont lehet. A rajongói igényeket kielégítő elköszönésben az 1998. november 14-én adott búcsúkoncert volt a best of album párja, amelyen a legkorszerűbb fény- és hangtechnikával zúzták meg még egyszer, „utoljára” a Petőfi Csarnokot. Szerencsére az az „utoljára” három és fél év után „újrába” csapott át, amikor is ugyanazon a színpadon, a szintén újjáéledt Akela Farkasfarsangjának vendégeként állt újra színpadra Schmiedl Tamás, és ezzel kezdetét vette a reunion folyamata. A közönséget mégis érdekli, hogy ki énekel, így a Moby Dick története sem lett múltba vesző, múló álom.

Golgota (2003)

„Még élünk, csakazértis” – ordítja világgá Smici a ’Golgota’ egyik számában, hogy visszatértek, megtalálták a helyes irányvonalat, és újfent győztek. Az újjáalakulás utáni nagylemez egy modernizált, mázsás és ambiciózus alkotás, amely több szempontból kijelölte az új évezred Moby Dickjének stílusát. A Moby Dick amolyan hobbizenekarrá alakult, amely csak akkor alkot, ha kopogtat az ihlet (szűk egy évtized alatt ez három kiváló nagylemezt jelentett eddig), és ez hallhatóan a minőség javára hajtja a vizet. A ’Golgota’ például olyan, mint egy satupad: ha egyszer elkap, utána nem ereszt.

A 2003-as lemez több szempontból is fontos a zenekar történetében: egyrészt korrigálnia kellett a ’Tisztítótűz’ félrelépését, és azt a csorbát, amit ez a lemez a csapat renoméján ejtett, másrészt meg kellett állnia a helyét az évezredforduló környékén felpezsdülő hazai rock és metal színtéren. Ekkoriban ugyanis rengeteg fiatal zenekar startolt, akik friss életet leheltek a hazai keményzenébe, de a nagy öregek is másodvirágzásukat érték, gondoljunk csak a Tankcsapda ’Agyarország’ vagy az Ossian ’Titkos ünnep’ c. lemezeire. A ’Golgotá’-n azonban nem érződik ez a nyomás, a zene teljes természetességgel tört elő a négy éves pihenő alatt feltöltődött zenészekből. Mentes Norberték azzal válaszoltak a szituációra, hogy munkásságuk legsúlyosabb lemezét adták ki kezük közül: ha úgy általában durvább lett a metal zene, akkor ők erre rátettek még egy lapáttal.

A ’Golgota’ esetében ez a súly azokat az agyzsibbasztó, pofáncsapó riffeket jelenti, amik extrém karaktert, kitörő erőt és földbedöngölő keménységet kölcsönöznek a lemeznek. A középtempó dominál, amely egyrészt hozzáad ehhez a masszív, arcba mászó zenéhez, másrészt viszont néhol túlságosan is homogén jelleget kölcsönöz az albumnak. A ’Golgota’ hátulütői közé a tempóváltások halvány jelenléte, és a túl hosszú játékidő sorolható, amely jócskán túllépi a zenekartól megszokott 30-40 perces korlátokat. Ebben nyilvánvalóan szerepe volt a koncepciónak, ami egy kikristályosított téma mentén fogta össze a dalokat: valószínűleg sérült volna a korong íve a zenekar szerint, ha a vége felől lehagynak pár kevésbé sikerült dalt.

Ezt a koncepciót, elég nyilvánvalóan, a bibliai témák alkotják. De fontos leszögezni, hogy a ’Golgota’ nem vallási témát jár körül, hanem a mitikus nagyságú bibliai párhuzamokba és metaforákba csomagolja a Moby Dicktől megszokott – és elvárt – társadalom- és korkritikát. Ehhez a tömör, döngölő thrash-hez pedig tökéletesen passzol a disztópikus víziókkal teli atmoszféra, amit a dalszövegek szőnek a zene köré. Pusztai Zoltánnak ezúttal segítsége is akadt, méghozzá Holdampf Gábor (Magma Rise, ex-Mood, ex-Wall of Sleep) személyében, aki Zoli töredezett, erős képekbe csomagolt szövegei helyett összefüggőbb, és könnyedebben megszövegezett alkotásokat hozott. Neki köszönhetők olyan egyedülálló pillanatai a lemeznek, amik zökkenőmentesen igazodnak a Moby Dick világába, néhol mégis kissé kissé kilógnak, mint például a Lezárt szemek egyes sorai („Csendet álmodok néha még”).

Amit szintén az újdonságok közé sorolhatunk, az a kifejezetten modern, ütős és tiszta hangzás, amely szintén követendő példa lett a 2000-es évek Moby Dickje számára. Szépen kidomborodnak a gitárok, és a gitársound is példamutató lett – pedig ez volt a legkaotikusabb felvétele a zenekarnak, legalábbis ha azt nézzük, hogy négy stúdióban is megfordult az anyag, mire elnyerte végső formáját. De megérte, hiszen a hangzásnak legalább akkora szerepe van a lemez sikerében, mint a Mentes-Shmiedl páros gitárjátékának.

A ’Golgota’ dalainak elsőszámú ihletforrása a Slayer, annak is a kései lemezei – ez azonban korántsem zavaró, legalább a zene is kellően harapós és modern lett, amit később a 2005-ös lemez kissé visszafelé tekintő dalai ellensúlyoztak. A lemez első fele egyszerűen letaglózó – igaz, a második félidőre már elveszik az újdonság varázsa –, a Te vagy a kezdet begyűr maga alá, és vagy 5-6 számon keresztül megállás nélkül gyalul a lemez. A Tornyok omlanak c. dalt a duplázó, és a pofátlanul húzós riff viszi. A leállásokat és a halványan felderengő keleties ritmusokat-dallamokat (ld. Hoffer dobjátékát) „apránként adagolják”, ügyesen központozva a zúzdákat. A csak 2003-ban csatlakozó Hoffer Péter – 2002-ben a Strong Deformity ütőse, Bertalan Balázs helyettesített – eddigi legváltozatosabb teljesítményét nyújtja, finom manírjai nagyon fel tudják dobni a dalokat. Mentes szólói kellemesen lazák, rockosan odaszúrtak. A dalok többsége azonban – amikhez a Hoffer diktálta lüktető ritmusok adják meg az alapot – úthenger módjára zakatol át a rajongókon (Romlás virága, Fekete lyuk, Még élünk, Kánaán). Akadnak persze tempósabb dalok is (pl. Hamis törvény jele), sőt, a lemez két slágerét is ezek szolgáltatják: a Mennyből az angyal és az Ámen mind rendkívül dinamikus, rendkívül eltalált gitártémával megvert darabok, amelyek rögtön és stabilan beették magukat a koncertprogramba.

Összességében a ’Golgota’ modern megszólalásával és gitárjátékával hozott elsősorban újdonságot a Moby Dick univerzumába, azaz megcsinálta azt, ami a ’Tisztítótűz’-nek nem sikerült. Nem tökéletes, ellenben bitang erős korong, amely így 8 év után is kellően megdörren. A 2005-ös ’Se Nap, Se Hold’ a szintézis jegyében született, és a zenekar 25. évfordulójára egy hagyományos ízekkel jobban átszőtt, ám a ’Golgota’ újításait figyelembe vevő, roppant erős korong született. Előtte azonban a Moby Dick még a nagysikerű, sokállomásos Total Hard Festival turnéval járta az országot, amelyet 2005-ben a születésnapi, rengeteg vendéget felvonultató 25 éves jubileumi koncerttel ünnepeltek meg, amely DVD-n is kiadásra került.

Se Nap, Se Hold (2005)

A Moby Dick Névtizedelőjének zárásaként egy olyan albumot vesézünk ki, amely közvetlenül, ám hat évvel az idén októberben megjelent 'A holnapok ravatalán' előtt jött ki, és amely mindenféle hezitálás nélkül, büszkén odapakolható a zenekar korábbi lemezei mellé.

A kilencvenes évek elejének sikerei, majd a feloszlásba torkolló lejtmenet után újult erővel tért vissza a Fehér Bálna az ezredforduló után. A 2003-as 'Golgota' és a két évvel azt követő, szóban forgó album is nagyon erősre sikeredett, és bátran mondható, hogy a MD második virágkorát élte meg. Ezt bizonyítja a 'Se Nap, Se Hold' után kihozott válogatás-tribute album is ('BálnaVadÁszok'), melyen a Névtizedelőbe szintén idén bekerült Ossian is eltol egy Moby Dick dalt (konkrétan: Jusson Eszébe).

A maga 36 perces hosszával a 'Se Nap, Se Hold' egy sallangmentes, lendületes thrash album, némi punkos mellékízzel. Egy-két helyen vissza lehet nyúlni korábbi, klasszikus MD albumokhoz (például a 'Fejfa Helyett'-hez), de vannak újdonságok is bőven. A Jusson Eszébe c. dalban Ficzek András vokálozása támogatja meg Smicit a háttérben, míg a záró Napot Ő Hozban a vonósok szolgáltatják az új ízeket (talán ez utóbbi a 'Se Nap, Se Hold' egyik leghangulatosabb tétele). De mondhatnám az akusztikus gitárral megtámogatott Nem Adnak Semmit c. számot is, amelyen fokozatosan durvul be a játék. Azon kicsit mosolyogtam, hogy a kukkolós műsorban bohóckodó Renato az akusztikus betétek elkövetője, de hát ha tud zenélni, akkor miért ne?

A szövegeket ezúttal is Pusztai Zoltán szolgáltatta, és azt kell mondjam, hogy e téren kissé rájuk férne a megújulás. A Lélekromboló Torpedó, Apránként Adagolva, Vágóhíd Utca 5. hármasban például annyi hús van a csontról lefaragva (szó szerint), hogy már-már „csonkol, darabol, agyamban zakatol” a sok visszatérő szófordulat. Ellenben a Pozitív Minta egész üdén hat, ezt minden bizonnyal a 2004-es Olimpiai Játékok doppingbotrányai ihlették.

A feloszlás előtti 'Tisztítótűz' volt az utolsó olyan album, melynek szövegírásában Schmiedl Tamás is részt vett, az pedig nem ma volt. Kíváncsi lennék, mit eredményezne, ha teljesen átvenné a szövegek írását, vagy legalábbis megosztanák a feladatot Zoltánnal. Azt azért gyorsan leszögezem, hogy nem a szövegek mondanivalóját kifogásolom. Sőt! Pusztai Zoltán gondolkodásmódját igen szimpatikusnak találom – aki nem mellesleg az Aurórának is ír dalszövegeket. Mindenképpen pozitívum még, hogy ugyan nem konceptalbumról van szó, de az igényes borító, a jó érzékkel kiválasztott, ehhez illő lemez- és dalcímek és a hangulat mégis egységes egésszé formálják a 'Se Nap, Se Hold'-at.

A legfontosabb viszont az, hogy a zenekar két erős, jól szóló, energikus albumot tett le az asztalra a kétezres években, ami egyértelmű jelzés volt a bennük kétkedők számára: a Moby Dick képes megújulni, ráadásul úgy, hogy nem fordulnak szembe önmagukkal. Ezt igen kevés banda tudja véghezvinni, főleg ilyen sok évnyi zenélés után – mindezeken még az sem változtat, hogy viszonylag kevés albumot adtak ki pályafutásuk során. Nem tudom, hogy a Moby Dick mellett a Bloody Roots „projekt” mennyi szabad levegőt hagy Tamásnak, de talán elegendőt ahhoz, hogy mindkét szekér jó tempót fusson. A BR-t megéri hajtani, erről a tavalyi turné során több állomáson is meggyőződhettem, a Moby Dick meg nem kérdés. Személy szerint azt kívánom, hogy a Moby Dick még jó néhány kerek jubileumot megéljen!

 

Kapcsolódó cikkek:

A holnapok ravatalán

25 éves jubileumi koncert (DVD)

„Soha többet nem fogunk feloszlani”: Interjú Hoffer Péterrel

Legutóbbi hozzászólások