Mystic Prophecy: Ravenlord

Ha egy mondatba kerülnek a power metal és Görögország szavak, akkor gyanítom, hogy elég sokaknak Gus G. daliás alakja jelenik meg az agykijelzőn. Ugyan a Mystic Prophecy nem teljesen görög (inkább német-görög), de nagy meglepetés nem érhet senkit, ha megjegyzem, Kostas barátunk négy-öt évig zúzott a Misztikusok között. A Firewind és Ozzy bárdistája ugyan már hatodik éve nincs a zenekarban, ettől függetlenül a jófajta „tűzszeles” hatásait megtartotta magának a Mystic Prophecy. De nem csak ő izgett-mozgott: Constantine gitáros és Connie Andreszka basszeros mindössze három éve kerültek be a gépezetbe, Claudio Sisto dobos pedig már a negyedik a sorban a banda 11 éves történetében, ő tavaly csatlakozott.

Egyedül Dimitri Liapakis énekes az, aki rendíthetetlenül hisz a Misztikus Jövendölésekben, ennek ellenére egy olyan figura, akivel valahogy nem igazán tudok kibékülni. Nyilván ízlések meg balhorgok kérdése, de a jó Dimitri nem rendelkezik túl jó énekesi adottságokkal. Persze sok ilyen frontember van, példának okért Kai Hansen sem egy Michael Kiske – csak hogy ne menjünk olyan messzire –, de az ő hangja legalább „érdekes”, meg hát szegényemnek még virgáznia is kell mellette. Ettől függetlenül Dimitri témái tetszetősek, jó dallamokat, refréneket hoz, de a verzék eléggé egy kaptafára mennek (legalábbis ezen az albumon, korábban ez azért nem volt ennyire jellemző). Úgy nagyjából az összes dal ilyen, de jelen esetben ez nem igazán zavart, ugyanis kivétel nélkül mindegyik eltalált, erős darab (egyedül az Ozzy-feldolgozás Miracle Mant nem tudtam hová tenni).

Tökös, zúzós riffekkel van tele az album, olyanokkal, amiket nem egy német bandából hiányolok. Ha már a Gamma Ray-jel példálóztam, illetve Hansen mesterrel, akkor leshetnének egy picit Mysticéktől, hogy visszataláljanak a 'No World Order' valamivel keményebb világához. Ezt annak ellenére mondom, hogy a 'Ravenlord', vagy maga a Mystic Prophecy zenéje nem feltétlenül tisztán germán power metal, azért van itt némi adag a tengerentúli agresszióból is.

Noha MP-koncerten még életemben nem headbangeltem, a 'Ravenlord' számomra egyértelműen azt sugallja, hogy élőben bikák lehetnek a srácok. A lemeznek eleve van egy „live” hangzása, és a dalok is erősen koncertfavoritoknak tűnnek. Könnyen megjegyezhető, nem túl bonyolult, mégis fogós refrének törnek elő Dimitri torkából, aki néha még egy kis hörgést is képes elereszteni. Szidtam az elején szegényt, de igazából a tiszta, egyáltalán nem erőltetett énekhangja az, ami nekem nem fekszik, keménykedni és hörögni viszont egész jól tud.

Ha most játszanánk egy olyat, hogy „mondjálháromszámot”, akkor gondban lennék, mert ahogy már említettem, szinte tényleg mindegyik ütős. A nyitó Ravenlordnak tíz másodperc kell, hogy elkezdje tépdesni a fejed a nyakadról, de végig ütemes, néhol begyorsított gitárzúzda segíti a nyakizmok belázasodását. A második Die Now!-ban megkapjuk a (legalábbis általam) várva várt hörgésadagunkat is. Kevésbé dallamos, de annál pörgősebb! A két abszolút favorit viszont az Eyes Of The Devil és a Wings of Destiny (hát igen, egyik címen sem agyaltak sokat), amelyek megint csak összeházasítják a dallamosságot a keménységgel. Nincs mese, ez egy jó album lett, ami fog még pörögni nálam eleget.