Virgin Steele: Visions of Eden - The Lilith Project - A Barbaric Romantic Movie of the Mind
írta garael | 2006.08.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Virgin Steele napjaink egyik legalulértékeltebb heavy metal csapata, s ha lenne egy kis igazság a Földön - ami , mint az X akták óta tudjuk, csak odaát létezik - régen a Manowarral, Rhapsodyval, Helloween-nel kellene egy ligában fociznia s még le sem kellene hozzá fejelni az ellenfelet. Persze lehet keresni és találni okokat: a VS klasszikus alapokon nyugvó zenéje a Manowar csatadal hívőknek talán túl sok lírai betétet tartalmaz, a Rhapsody fanoknak talán túl intellektuális, a pőre heavy metalt szeretőknek meg talán túl progresszív. Ehhez járul hozzá, hogy a hangzás sajnos általában annyira rossz, erőtlen, hogy agyonvágja azt a monumentalitást, ami a zenéből árad és David DeFeis nagy terjedelmű, ám viszonylag extrém hangja is egy idő után károgásnak tűnhet. Mindezek mellett maguk a számok sem egyszerűek: DeFeis alkotásaiban a progresszivitás igazi, komolyzenei formában jelenik meg, ahol a klasszikus betétek gyakran nem a barokk, reneszánsz kor slágerességét, hanem a modern komolyzene nehezen emészthető kompozícióit próbálják lenyomni a hallgató torkán., az elkészült lemezek pedig olyan konceptalbumok, ahol a dalok egysége teremti meg a kívánt hatást. Nem véletlen, hogy a mester ókorban játszódó darabjait a német színházak színpadra is tűzték -ezzel szinte egyedülállóak a metal történelemben - , a house of atreus act I-II., és az Invictus lényegében metaloperák, ahol a musicalekhez hasonlóan több visszatérő motívum adja a művek gerincét. Utoljára 2002-ben jelent meg VS album, ami DeFeis termékenységét tekintve eléggé szokatlan, ám mint kiderült, az eltelt idő alatt mintegy három albumnyi dal íródott meg, és előre elkészült az új lemez színpadi változata is. Szűz Acélék nem kispályáztak, mintegy 60 elkészült dalból válogatták ki ezt a tizenegyet, melyek a megszokottaknak megfelelően összefüggő egységet képeznek. S hogy miről szól a lemez? Idézzük DeFeis vele készült interjújában említett szavait: "...A sztori LILITH történetén alapszik. Ő volt az első felesége Ádámnak, így persze nagy vonalakban - a felszínen- a bibliai paradicsomi történetről szól. Jóllehet, a magját ez adja a történetnek, ám a második jelentési síkon a pogány, természeti vallás lerombolása, az új, "szervezett" vallások létrejötte, -melyek aztán a modern ember gondolkodását befolyásolták-, egyszóval a régi és új értékek ütköztetése jelenítődik meg a zene nyelvén..." A több síkon játszódó történet zenei tolmácsolása is több rétegben sikerült: a dalok nem a rádióknak készültek, csak egy van köztük hat perc alatti, rengeteg szimfónikus betéttel, hangulati, érzelmi váltással, lassú, epikus építkezéssel és eksztatikus csúcsponttal. Nem slágerek íródtak - jóllehet minden dalból ki lehetne ragadni fülbemászó részleteket - ha slágert a kétperces fütyülésre ingerlő darabokra értjük, ám a lassan hömpölygő, "barokkos díszítésű" témák egy pillanatra sem válnak unalmassá. A lemez egyébként nagyjából két "fejezetre" osztható zeneileg. Az első öt szám tartalmazza az agresszívebb, talán egyértelműbb dallamokat - ezekben a Manowar -szerű indulókra építkeznek a szimfónikus részek, ( bár még a leginkább pörgő Bonedust sem férne be Eric Adamsék konkrétabb univerzumába, köszönhetően a komolyzenei és metal témák gyakori, olykor szinte meghökkentő váltakozásának) - a többi dal a power vágtájú, musical-es refrénű Childslayer kivételével inkább az együttes elmélkedősebb, líraibb oldalát villantja fel: természetesen ahogy a sztori koncepciója megkívánja. Ezekben a részekben a zongorás AOR- szerű dallamok némileg a Savatage szimfónikus időszakait idézik - különösen a God Above God monumentális dallamainak hangulata emlékeztet az Oliva lírákra. A filmzenei hatás is erős a dalokban, nem véletlenül nyilatkozta DeFeis, hogy a zene olyan, mint mikor a Conan a barbár filmzenéje találkozik Wagnerrel s az elkészült darabok "lelkének prehisztorikus-barbár moziját" vetítik elénk. A nagyzenekari részek persze szerves részei a daloknak, olyan progresszivitást adva a műnek, mely által gyakran nem tudjuk: szimfóniát hallgatunk elektromos gitárokkal, vagy nagyzenekari metalt némi musical ráhatással. A záró, album címadó Visions of eden aztán remekül foglalja össze a hallottakat: a VS-re jellemző érzékeny muzikalitással ad keretet az elkészült műnek, remek váltásokkal, finom melódiákkal és klasszikus dalépítési metódussal.
Legutóbbi hozzászólások