Újabb este Alice Csodaországában - Alice Cooper, The Treatment, Gasometer, Bécs, 2011.10.18.

Az utóbbi időben, fővárosunkban és magazinunk oldalán is egyre többször téma, hogy egy koncert vajon jó helyen van-e megrendezve. Egy-egy klub vagy koncertterem adottságait, földrajzi elhelyezkedését egyre több kritika éri nálunk, míg ez a téma tőlünk nyugatabbra egyszerűen nem téma…

…Odakint az egyszeri koncertlátogató nem azzal van elfoglalva, hogy hova kell mennie egy általa rajongásig szeretett előadó koncertjére, hanem, hogy mikor. Mielőtt megkérdezné az olvasó, hogy nem történt-e valami szerkesztési hiba a cím és a cikk egybemosásánál, leszögezem, hogy nem és nagyon is fontosnak tartottam egy újabb kiruccanás alkalmával a koncertbeszámoló elején boncolgatni ezt a témát. Többször jártam már Bécsben és egyéb európai nagyvárosokban különböző előadásokon és különböző helyeken, így van tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogyan is működik ez odakint, ahol jóval több turné áll meg és a közönség is nagyobb számban látogatja a koncerteket. A jelen cikkben szereplő koncert helyszínén először jártam és mivel jóval előbb indultunk a sógorok fővárosába, így egy kis belvárosi sétát és időtöltést követően vettük az irányt a helyszínre. A délutáni csúcsforgalomban, szinte az egész várost átszelve érkeztünk a Bécs egyik igencsak kieső peremkerületében elhelyezkedő, egykor gyárvárosként működő, ám mára újrahasznosított Gasometerbe. Talán csak egy érv az, ami mellette szól, de az jelentős: a közlekedés, aminek segítségével meg tudják oldani mind a Gasometer, mind a hasonló létesítmények kulturális központként való alkalmazását. A Gasoba ugyanis kijár a metró, amit a koncertjeggyel rendelkezők ingyen vehetnek igénybe. Ez valóban több és jobb, mint nálunk, de azt is figyelembe kell venni, hogy a fejlettebb nyugaton lényegesen többet fordíthatnak a kultúra támogatására is. Talán eljön kicsiny hazánkban is ez az időszak, de ettől még nem lesznek a belváros közepén koncerttermek és rockklubok, nem feltétlenül a szomszéd utcában lesznek a koncertek. Aki nem tud ennyi terhet felvállalni, annak tényleg csak azt tudom - minden rosszindulat nélkül - mondani, hogy maradjon otthon és nézze az X-Faktort, mint „jelentős” zenei eseményt. Minden bizonnyal, az ekképpen gondolkodó ember, ha nyaralni kíván, akkor helybe hozzák neki a tengert vagy a hófödte csúcsokat. Azt gondolom, ezt a témát egyszer és mindenkorra ideje lesz lezárni, mert nem fognak beljebb költözni a klubok, viszont ahhoz, hogy életben maradjanak, nem a kritikára, hanem a közönségre van szükségük. 

Bár kétszintes volt a Gasometer eme koncerthez aktuális terme, erre a bulira mégis csak a küzdőtér volt nyitva, ami mondhatjuk csordultig megtelt, szinte még a csilláron is lógtak az emberek. A táncparkett mérete kb. a Pecsáéval egyezik meg, de szélesebb, félköríves elosztása és nagyobb színpada sokkal alkalmasabbá teszi látványos produkciók megrendezésére. Ám amíg az igazi látványhoz elértünk, jött az előre beharangozott bemelegítő banda, a brit The Treatment.

Mindig bajban vagyok az előzenekarokkal. Kicsit kíváncsi is vagyok rájuk, ám ha egy olyan előadó koncertjére megyek, akiért rajongok, akkor szívesen ki is hagynám az előételt és rögtön habzsolnám a főfogást.

A The Treatment pontban nyolc órakor lépett a színpadra, olyan vehemenciával, hogy azt hittem, a zenekar egy-két tagja az első felfutás után a közönség közé csúszik. És rájöttem, ez az én igazi bajom a hasonló turnékkal utazó csapatokkal és azok produkcióival. Kijönnek, kapnak jó esetben fél órát (itt ez húsz perc volt) és azt gondolják, most mindent meg kell mutatniuk. Rohanni, pörögni, szétrázni a fejüket, ordibálni, vagyis eladni azt, amit ennyi idő alatt nem lehet. Kívánom, hogy az egyébként tehetséges fiatalokból álló The Treatmentnek bejöjjön ez a turné, de az esetek többségében én olyan bandákkal találkoztam hasonló körülmények között, akikkel utána soha. Hozzáteszem, hogy a koncert végén volt szerencsém testközelben találkozni a cambridge-i srácokkal, akik szemtelenül fiatalok, így talán nekik sikerülhet. Mindenesetre, a már addigra teltházzá duzzadt publikumnak tetszett az egyébként erősen metalklisékkel operáló banda produkciója, aminek hangos tapssal és éljenzéssel adott hangot.

Fél kilenckor szinte pillanatok alatt szétkapták a pódiumot és máris megkezdődtek az előkészületek a fő attrakcióhoz, ami a kiírttal egy időben, pontban kilenc órakor kezdetét vette a Black Window intrójával, majd a Brutal Planet/I’m Eighteen/ Under My Wheels/Billion Dollar Babies/No More Mr. Nice Guy/Hey Stoopid sorozattal, ami konkrétan leszakította a fejemet a helyéből. Ha itt vége lett volna, elégedetten távozom, de nem ez történt. Ahogy azt az előzetes videókból érzékelni lehetett, a ’No More Mr. Nice Guy’ turné nem látványról és a színházról, sokkal inkább a zenélésről és Alice Cooper munkásságának kicsiny keresztmetszetéről szól. Ez már csak azért is volt érdekes, mert így olyan dalok is a listára kerültek, mint például az eddigi megítélésem szerint koncertképtelen (visszavonva) Clones (We’re All), ami futurisztikus előadásával és hangzásával mindenképpen az egyik legnagyobb kuriózumnak számított. Összességében a koncert végén csak annyit tudtam mondani, ez a műsor olyat ütött, mint a gyorsvonat.

Persze, aki látta a két évvel ezelőtti ’Theatre Of Death’ turnét, vagy annak dvd változatát, talán mondhatja, hogy most kevés volt a show vagy a látvány, de érdekes módon többen azt jegyezték meg a koncert végén, hogy ez a buli sokkal inkább a muzsikálásról, a koncertről, mint zenei eseményről szólt, mintsem a színházról. Nekem is ez a véleményem, ám szerencsésnek tarom magam, hogy mindkettőnek részese lehettem, mert nem tudom és nem is szeretném rangsorolni őket, hiszen mindkettő elképesztő profi volt és egy életre szóló élményt nyújtott. Arról nem is beszélve, hogy két különböző bandát láthattunk és hallhattunk, ami között azért már tudok egy kis különbséget tenni. Most egy érdekes, három szólógitár felállású csapat kíséri Alice-t, melynek gerincét azért a jól bevált többség adja, ám mégis volt valami, ami miatt az előző csapat jobban tetszett. Mondom ezt úgy, hogy most valóban inkább a muzsikáé volt a főszerep és nem a látványé. Nekem nagyon hiányzott Damon Johnson, mind játékával, mind színpadi jelenlétével, sokkal többet adott, mint Orianthi.

Nem mondom, hogy a szőke bombázó (relatív) nem tud gitározni, sőt nagyon is mestere a hangszerének, de egy-egy előrelépését és egy nagyon felejthető szólóját kivéve, mintha ott sem lett volna a színpadon. Nem is beszélve az egykori londoni külvárosi meleg bárokból kiöregedett, motoros macsónak öltözött (lásd máshol, Village People) másik gitárosról, akivel együtt erősen megbontották az egykori összehangolt összképet.

Viszont egy dologba nem lehet belekötni, a dalokban hallott játékukba, ami kifogástalannak mondható, de persze mit ér a legfinomabb étel egy picit pikáns fűszer, vagy egy jó pohár bor nélkül. Én ezt hiányoltam belőlük, azt a pluszt, ami kell egy Alice Cooper show-ba.

A ritmusszekció most is brillírozott, tudásuk és hozzáállásuk a produkcióhoz magasan vitte a pálmát, persze csak a főhős után…

Mert a Főhős megint nagyot alakított. Elképesztő, amit ez az ember tud. Pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a közönséget és nem is engedi el az utolsó hangig. Alice Cooper a maga 63 évével tinédzsereket megszégyenítő módon uralja a színpad minden szegletét és adja elő a közel kétórás műsorát. Karizmatikus megjelenése, hangja, valamint szuggesztív előadásmódja azonnal magával ragadja a hallgatóságot és nem is engedi el, de órák múlva is úgy érzi az ember, hogy öt perc telt el a kezdetek óta. 

És mielőtt az előbbi sorok után azt hinné az olvasó, hogy semmi nem történt a színpadon, azért egy rövid felsorolással el lehet mondani, hogy csak a mester nyakába került egy élő kígyó, hogy volt tánc a rongybabával, hogy Mesterünk le lett fejezve, hogy egy hatalmas Frankenstein figura riogatta az akkor még ébren lévő gyermekeket, hogy labdáztunk egy nagyot a Suli végére és szerpentin, valamint konfetti ágyuk búcsúztatták a ’No More Mr. Nice Guy’ turné eme állomására érkezőket, vagyis minket (is).

A koncert végén mi mást lehetett látni, mint széles mosollyal egymást ölelgető embereket, nagy nevetéseket, vidám arcokat. Ez a Show! Ez az, ami kikapcsolja és szórakoztatja az embereket! Alice Cooper ennek a nagymestere! Kívánom, hogy Isten éltesse sokáig és sok szép percet, órát szerezzen még nekünk.

Éjjel, hazafelé az autópályán, látva a hátsó ülésen alvó gyermekeim álmukban is rajtuk maradt elégedett mosolyát, arra gondoltam, hogy milyen szép is az élet és milyen kevés kell hozzá, hogy az ember élvezze.  Lehet, hogy egy adott pillanatban elég egy Alice Cooper koncert, vagy egy másik előadó hasonló teljesítménye. Sajnálom azokat az embereket, akik nem értik meg, miért is jó ez nekünk, viszont szerencsésnek tartom magam és minden olyan Hard Rock Magazin olvasót, aki érti és megéli ezt az érzést.

Szakáts Tibor

Fotók: Savafan, Szakáts Tibor

Elected