"A kevesebb néha... nem több": Illdisposed, Raunchy, Arcadia, Memorial - Club 202, 2011.10.09.

Dánia nevesebb metal-exportcikkeié volt a főszerep ezen az estén a Fehérvári úton, a Club 202-ben, ami még mindig marha messze van. Mindentől. Ráadásul hideg is volt, de sebaj, bent meleg lesz, befűti a sok rocker, gondoltuk. Az elő-előzenekar Memorial már nagyban melegített, úgy a 3-4. számnál tartottak, mikor megérkeztünk, a hangulat mégis – nem túlzás ilyet állítani – igencsak "fagyos" volt. Szó szerint. Ugyanis a közönség konkrétan 28 főt számlált, amiből 0, azaz semennyi ember tartózkodott a küzdőtéren, a többiek, azaz mindenki szétszórt formációban az ülőhelyek csendes – zajos – magányában szürcsölgetett valami nedűt.

Miután gyorsan lecuccoltunk a ruhatárban, helyet foglaltunk az egyik asztalnál, és onnan hallgattuk –igen, ülve, kövezzetek meg! – az ifjú dánok koncertjének hátralévő részét. Mentségemre szóljon, senki nem mert közelebb menni.

Aztán egy bátor, kockásinges-metalos bemerészkedett a színpad előtti  üres sávba, és már épp pattantam volna fel, hogy ez az, végre valaki, felbátorodnak tőle az emberek, na most zúzunk egyet... és ekkor ért véget a Memorial koncert, amiről ekkor még nem is sejtettem, hogy az est fénypontja (!) volt.

A srácok baromi energikusan tolták thrash metaljukat, pörögtek fönt a színpadon, zúztak, ha másért nem is, hát magukért, és a számok végén nagy köszönömöket üvöltöttek az effektíve üres teremnek.

Setlist:

Through The Open / Wash It Off / Holding On To Nothing / Desecration II / When Everyone Starts To Forget / Riding The Sledge / Ave Agression

Az utánuk következő zenekar – mint később kiderült, a Lost Dreams helyett ugrottak be – egy olasz csapat, az Arcadia volt, mely számomra az est egyik mélypontját jelentette. A Fűrész c. film jellegzetes, újabban nagyon felkapott zenéjével kezdtek – intro gyanánt –, ami 5 éve még a Requiem egy álomért zenéje lett volna tökéletesen passzolt az amúgy is horrorisztikus hangulatot árasztó, kihalt terembe.

Az általuk előadott "tesco gazdaságos" Slayer? Soulfly? stílusú számok között csak nehezen tudtam különbséget felfedezni, a két gitáros lecövekelt a deszkákon, és végig egyhelyben maradtak, a piros-fekete rasztahajú énekes mozgott kicsit jobbra-balra, miközben rappelt-hörgött-ordított valamit, de a közönség érdeklődésének hiányában ez meg is maradt öncélú hörgölődésnek.

Igaz, én az első számuk alatt metalkodtam valamicskét az első – és egyben egyetlen sorban – egyedül, de ez is csak azért történt – igen, most szabadkozom – mivel még a zajkeltésüket megelőzően felfedeztem a színpad előtt ácsorgó két Memorial-tagot, akiknél tiszteletem tettem, amiért olyan lelkesen tolták a bulit, annak ellenére, hogy pár megtévedt nyakránduláson, és lagymatag bólogatáson kívül túl sok visszajelzést nem kaptak a padokon ülők felől.

Az Arcadia nem művelt semmi emlékezeteset, az egyetlen mozgásban lévő tagjuk, a frontember is a fél időt a közönségnek háttal töltötte, talán hogy jobban kihangsúlyozza a fején lévő kreatív hajcsodát, aztán 6-7 szám után levonultak a színpadról. Köszönni sok mindent nem volt okuk – és nekünk se.

Setlist:

Dead By Six O'clock / Mind Control / Cadavers Under Formalin / Love Is Dead / Deviated / Ephe_dream / Paranoia Barbie

Az este folytatásaként a Lost Dreams Raunchy lépett a reflektorfénybe, akikre nagyon kíváncsi voltam – lettem volna – a sajnálatos módon kihagyott, ám a Youtube videók tanulsága szerint annál jobbra sikerült hegyaljai fellépésük után. Ha tudtam volna, hogy a Raunchy-t látom! Ugyanis lejátszottak egy Raunchy-számot (Remembrance), aztán még egyet (Nght Prty), mire mondom, milyen jó húzás a Lost Dreamstől, hogy beetetnek minket ezekkel az állat Raunchy-dalokkal... aztán a 3-4. számnál már kezdett gyanús lenni a dolog, de nem akartam elhinni, amit láttam!

Mások is hasonló gondolatokkal küzdhettek, ugyanis a számok közti rövid szünetekben heves kérdezősködés ment, hogy ezek ők-e vagy sem. Mondom, az énekes NEM így néz ki, és van egy billentyűsük/sampleresük is, aki nem mellékesen a tiszta vokálokért felel, na meg a két hónapja elkövetett tokaji fellépésükön a basszernek félhosszú haja volt, ez meg szinte kopasz... ez nem lehet a Raunchy. DE. AZ volt. Sajnos. Sem az énekesük, sem a vokalistájuk nem jött el, így nagyjából érdektelenné is vált számomra a koncert, amit a setlistjükről vagy 3 számot mellőzve abba is hagytak, és a „kötelező”, ám annál gyengébben szóló Warriors letolása után szó nélkül távoztak a backstagebe.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem a számaikat, főleg a vokált, és a fogós, samplerrel támogatott dallamaikat, de most pont ezeket „felejtették” otthon. A jelenlévő tagság korrektül tette a dolgát, de az énekes inkább hörgött, mint ordított, ahogy pedig a hiányzó vokált próbálta kiénekelni, az finoman szólva is gyengusz volt, mint a tavaszi szellő, és nem is túl tiszta – egy szemernyi ikszfaktor sem volt benne, az hótziher. A régebbi számaik legalább, amikben még erőteljesebb torokköszörülések voltak, feküdtek neki, a Watch Out is jól szólt.

A dobos rendesen csapatta a szerelését, de hát ő az is volt, akinek lennie kellett, és ahogy jobban megnéztem, a basszer  meg az egyik gitáros is stimmelt. Az énekes hangja mögött olykor tisztán kivehető playback is kissé meredek volt. Azért a közben kb. 50 fősre duzzadt tömeg élvezte az előadást, ha rövidke volt is, együtt fújva a pár ismertebb sláger szövegét az énekessel, mint például a záró Warriors-ét. De ettől függetlenül ez a koncert nem volt valami meggyőző.

Setlist:

Remembrance / Nght Prty / Join The Scene / I Get What I See / 9-5 / Curse Of Bravery / The Devil / Watch Out / Phantoms / Warriors

Aztán a társaság fele visszaült a padokba, így az utolsó fellépőre már csak a két sorba rendeződött, alig 25-30 főt számláló nép várakozott.

Ezek után csökkent lelkesedéssel vártam az est fő attrakciójának szánt 20 éves születésnapját ünneplő Illdisposed-et, akikben tulajdonképpen nem kellett csalódnunk. Rendesen hozták a középtempós, földbedöngölős számokat, csak úgy rengett a villanygitárok zúgásától a föld – igen sokáig tartó, ismételgetős riffekkel operáltak, nem sajnálták az időt a számok „kibontakoztatására”.  Én is ütemes, kimért fejmozdulatokkal követtem az Illdisposed zúzdáját, melynek során egyetlen nyakizmom sem rándult meg. Pár lelkes metáller akadt azért, aki haját is bevetette (köszönet az ingyen ventillátorért!).

Sorban szállították nekünk a keményebbnél keményebb nótákat, rengett az épület, elkomorodtak az arcok, az igényesebbje  finnyásabbja ülve ünnepelt, némi alkohol társaságában, ment az ismerkedés, iddogálás, de a dán fenegyerekeket ez nagyon nem zavarta, döngették tovább alattunk a földet. Az énekes elég egyedi figura – első sanszra kiköpött Máté a Roadból – mondanivalóját pankrátori kivégző-mozdulatokkal nyomatékosította. Közben – mikor sikerült elszakadnom a nagydarab tetovált dalnok nyakig húzott szürke nagypapa-zoknijának látványától, melyet a hangládára emelve büszkén az arcunkba tolt – megszemléltem az együttes többi tagját, akik nem tévedés, ugyanazon a helyen állva csapták a húrokat, ahol a koncert elején betámasztottak. Igen, ezen az estén már én sem fogom fejleszteni a mozgáskultúrámat – állapítottam meg a szomorú tényt, nem volt, ami inspiráljon, a rögtönzéshez meg nem ittam eleget.

Az Illdisposednak is sikerült 6 számot kihagyniuk a tervezett repertoárból, de ezen már meg sem lepődtem. Összességében, és kissé ironikus módon, így az est fénypontja nem más volt, mint... dobpergés... igen, a Memorial!

Setlist:

Let Go / The Key To My Salvation / Weak Is Your God / I Believe In Me / Dark / Your Own Best Companion / Heaven Forbid / Throw Your Bolts / Case Of The Late Pig / Rape / A Child Is Missing / As The Day Rottens / Purity Of Sadness

Szöveg: Kálnai Balázs

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!