Karmakanic: In A Perfect World

írta nagybandi | 2011.09.29.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.reingoldmusic.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jonas Reingold - basszusgitár, vokál Marcus Liliequist - dob Göran Edman - ének Lalle Larsson - billentyű, vokál Nils Erikson - ének, billentyű Krister Jonsson - gitár
Dalcímek
1. 1969 2. Turn It Up 3. The World Is Caving In 4. Can't Take It With You 5. There's Nothing Wrong With The World 6. Bite The Grit 7. When Fear Came To Town
Értékelés

2011 júliusában ismét egy olyan progresszív remekművet vehettünk a kezünkbe és helyezhettünk a lejátszókba, mely nem a Dream Theater-féle metalosabb vonalat követi, hanem inkább a ’70-es évek nagyágyúinak nyomdokain halad, mint a Yes, a Genesis vagy akár a Kansas. A félreértések elkerülése végett idebiggyeszteném, hogy – és tényleg elnézést kérek a prog hívektől –, ha manapság valami progresszív rockzene kerül elém az asztalra, az első kóstolgatások után mindig a két mérföldkő ugrik be: a ’90-es évek Dreamje, ill. a ’70-es évekbeli Yes-Genesis-Floyd által fémjelzett hagyományok – de ezzel szerintem nem is lehet semmi baj. Manapság már elég nehéz egyedi hangot megütni egy bizonyos stíluson belül, de természetesen azért akad erre számos példa e vonalon is, gondoljunk csak a Pain of Salvation, a Spock’s Beard vagy a The Flower Kings albumaira. Jelen recenzióm alá vont album esetében megkerülhetetlen az utóbbi zenekar hatása (is), ami nem csoda, hisz a Karmakanic alapítója nem más, mint e remek formáció basszerosa, Jonas Reingold, de ennek ellenére nem a The Flower Kings egyenes folytatását halljuk, hanem természetesen a svéd csapat koncepciójába be nem férő remeklést. Az ’In A Perfect World’ a negyedik stúdióalbum, mely e név alatt napvilágot látott, a korábbi lemezeken pedig ott olvashattuk az ugyancsak floweres Roine Stolt, ill. Csörsz Zoli nevét is. Sajnos épp Zoli dzsesszkonziban edzett játéka hiányzik erről a lemezről, ahogy ma már a The Flower Kings kötelékéből is, kihallani, hogy itt kissé egyszerűbbek a dobtémák... (ugye nem beszélek haza?)

A 1969 című 14 percet is meghaladó epikus művel kezdődik az ’In a Perfect World’, a szimfonikus progresszív rock legszebb pillanatait idézve, felkészítve a hallgatót a következő egy órára. Főleg a basszus és az ének területén hallunk itt Yes-hatást bőven, emellett – mint ahogy a bevezetőben említettem – a The Flower Kings jelenléte is érzékelhető, egyenletes, szépen kidolgozott szerzemény, mely valóban csodálatos utazásra invitál minket. A billentyűs hangszerek főszerepet játszanak,  hol a háttérben, hol pedig szólózva halljuk a remekbe szabott dallamokat, igazán kellemes zamatot adva a hosszú, de egyáltalán nem unalmas darabnak. Igencsak erős kezdés! Következik egy rövidebb és nekem kicsit túl slágeres dal, a Turn It Up. Aki kedveli a Yes ’Drama’, ill. a legutolsó, ’Fly From Here’ című albumait, nem fog csalódni, megtalálja a dalban a szépséget, nekem ez viszont annyira nem jön be. A The World Is Caving In Göran Edman csodaszép dallamaival nyit mindenféle zenei kíséret nélkül, majd a csendes nyitány után kibontakozik a dal élvezetes szólóbetétekkel tarkítva a billentyű, a basszus, ill. a gitár terén, az ének pedig néhol a Kansas világára emlékezteti a hallgatót. No, és most jön az, amitől dobtam egy hátast, ez pedig a Can’t Take It With You. Hitte volna valaki, hogy a kubai salsát és annak ritmusait progresszív rockba lehet ágyazni és ezen felül pedig megspékelni egy hihetetlen kemény gitárriffel, dzsesszes billentyűszólóval, néhol hörgös lalalalázással? Hát én nem, az tuti. Mikor először hallgattam, felötlött bennem, hogy na ebből aztán tényleg elég, lépjünk tovább, de aztán meggondoltam magam, mert a dal egyre izgalmasabb lett. Lehet, hogy nem a legjobb pillanata az albumnak, lehet, hogy nem is erre a lemezre való, de kétségtelenül zseniális darab egy hihetetlenül jó, ragadós refrénnel. A There’s Nothing Wrong With The World remek billentyűfutamaival, basszus- és gitártémáival, szólóival számomra az egyik legkiemelkedőbb dallá emelkedik az albumon, majd egy, a korai Foreignerre emlékeztető kezdéssel áttérünk a Bite The Gritre. Kemény gitárriffek következnek teljesen felborítva a szerzemény általam várt struktúráját, aztán egy huszárvágással visszakanyarodunk a kezdőtémához, majd billentyűszóló, és ismét a „durva” riff. Úgy érzem, ebben a dalban több lenne mint öt perc, lehetett volna még egy kicsit cifrázni, ott lebeg a levegőben a lehetőség. A When Fear Come To Town 10 perces füstös-bluesos hangulatú akusztikus balladája zárja a lemezt, homlokegyenest más stílusban, mint amit eddig hallhattunk. Az akusztikus és a basszusgitár dominál az első 5 percben, remekül aláfestve Göran Edman énektémáit, majd halkan beúszik az orgona. A dal második felében a zongora és a David Gilmour ihlette gitár egymást váltó kellemes szólója egy teljesen más, nyugodt világba repít minket szép lezárásaként a Karmakanic 2011-es albumának.  

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások