Trivium: In Waves

írta Mike | 2011.09.11.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.trivium.org

Stílus: Modern Thrash Metal/Metalcore

Származás: USA

 

Zenészek
Matt Heafy - ének, gitár Corey Beaulieu - gitár, vokálok Paolo Gregoletto - basszusgitár, vokálok Nick Augusto - dobok
Dalcímek
01. Capsizing The Sea (1:30) 02. In Waves (5:02) 03. Inception Of The End (3:48) 04. Dusk Dismantled (3:47) 05. Watch The World Burn (4:53) 06. Black (3:27) 07. A Skyline's Severance (4:52) 08. Built To Fall (3:08) 09. Caustic Are The Ties That Bind (5:34) 10. Forsake Not The Dream (5:20) 11. Chaos Reigns (4:21) 12. Of All These Yesterdays (4:07) 13. Leaving This World Behind (1:32)
Értékelés

Bevallom férfiasan: tévedtem. A múlt havi Első hallásra mustránkban ugyanis lelkendezve méltattam az új Trivium-lemezt, mondván „az ’In Waves’ a jelenkor egyik legüdítőbb zenei csemegéje a maga műfajában”, és nem átallottam egy szép kövér nyolcassal jutalmazni. Hmm. Azóta alaposabban fülügyre vettem a művet, és rá kellett jönnöm, elhamarkodott volt a dicsérő értékítélet, az anyag bizony ennyire nem jó. Legalábbis nekem…

 

A Trivium tipikusan az a banda, amely képes arra, hogy tömegek gyűlöljék és kiabáljanak rájuk kígyót, békát, pozőrséget. Persze nyilván ugyanekkora számú lehet a rajongótábor is (más kérdés, nagy részük tizenéves vasalthajú harcos), ők úgy vannak vele, amíg Matt Heafy albumról-albumra megírja a maga hallójáratból kitörölhetetlen dalóriásait, addig mindenki azt mond, amit akar, tojni rá. Igaz, ami igaz, a floridai srácok éppen a metalcore-hullám legtetejére érkeztek meg a bemutatkozó anyagukkal, de emiatt nem hinném, hogy szégyenkezniük kellene, főként mert a muzsikájukban javarészt az old school thrash (úgymint Testament, Metallica) és heavy metal (Iron Maiden) elemek dominálnak, a hardcore inkább a mentalistásban van jelen, így a „metalcore” címke csak kis részben fedi a valóságot. A metalcore műfaj – amely pedig egyes körökben szintén felér egy ízes anyázással – már jó ideje lecsengett, de Triviumék még mindig itt vannak, ráadásul népszerűségük sem lanyhult, és pár hete szabadították ránk ötödik sorlemezüket ’In Waves’ címmel.

 

A zenekar 2000-ben alakult, de a debütálásra (’Embers To Inferno’) egészen 2003-ig várni kellett; az igazi áttörést azonban a két évre rá napvilágot látott ’Ascendancy’ hozta meg számukra, sokan a mai napig ezt az anyagot tartják a Magmum Opusnak, jómagam pedig úgy vagyok vele, hogy az ’Ascendancy’ / ’The Crusade’ / ’Shogun’ triót egyformán kimagaslónak vélem, nehezen tudnék rangsort felállítani köztük. (Anno a csupa saját klasszikus mellett még az Iron Maiden névadóját is átgyúrták rendesen, szentségtörés ide vagy oda, én simán a Triviuméra szavazok a Paul DiAnno-féle eredeti ellenében!) Az ezúton tárgyalt ’In Waves’ viszont nem üti meg a mércét sajnos. A legnagyobb probléma vele, hogy közel sem olyan magával ragadó, közel sem olyan karizmatikus, mint elődjei, nem beszélve arról, hogy szinte teljességgel hiányzik belőle az ifjonti tűz, noha a srácok még most is csak 25-27 év körüliek (csak megsúgom, a hozzájuk képest aggkorú Anthrax-tagság éppen most szabadított a világra egy lendületesebb, pedigrésebb albumot).
 


Más tehát ez a lemez, mind felfogásban, mind a dalokat tekintve, és nem gondolom, hogy ennek bármi köze volna ahhoz, hogy az egyik alapító tag, Travis Smith dobos (nem, nem a hírös borítógrafikus) helyére új arc került, egy bizonyos Nick Augusto; az okokat ők maguk tudják a legjobban, amit én látok s hallok, hogy ezúttal direktebbek, egyszerűbbek a szerzemények, és rövidebbek is, nincsenek telepakolva annyi szólóval, mint azelőtt, ám ezzel párhuzamosan – érdekes módon – lecsökkent a könnyen memorizálható énekdallamok száma is. Rögtön a csatába hívó intró menetelése után indul a klipesített címadó tétel, ám bármennyiszer is hallgatom, nem tud meggyőzni: a butácska dallamos ének kifejezetten nyálas (emós, baszki!), az ezerszer elordított „in waves” szókapcsolat pedig fölöttébb idegesítő, azontúl meg nem sok érdemleges történik abban az öt percben. A folytatás már izmosabb: mind az Inception Of The End, mind a Dusk Dismantled egyaránt a csapat durvábbik – death metalos – arcát mutatja, előbbit még nyúlfarknyi blastbeatekkel is tarkítják, az utóbbiból pedig Heafy teljesen száműzte a dallamos éneket, hörög-bömböl a kölke, ahogy az írva vagyon! Valami mégis hiányzik… A Watch The World Burn lehetne akár A Potenciális Sláger is, ha egy csöppet izgalmasabb volna, bár ahhoz kétség nem férhet, hogy van benne fogósság (és egy jó adag Metallica is, hehe). Ugyanez áll a Black-re is: egyfajta metalhimnusz-jellege van, de nem elég ellenállhatatlan, ha érted, mire gondolok.

 

Menjünk tovább. A death metal felségterületére tévedt A Skyline’s Severance-ben tényleg jófajta riffek váltják egymást, hogy a szólókról már ne is beszéljek, de az üvöltözős-hörgős énektémák nem tartják fenn a figyelmet, ez a dal (is) bizony többet érdemelne. A Built To Fall-ban újfent előbújik a hetfieldes ének, és nem is lenne rossz maga a szám, ha nem a Trivium-logót látnám a borítón; kommersz rádiósnóta Disturbed/Nickelback utánérzéssel, mondjon bárki bármit, ez kevés. Számomra a lemez legjobbja a Caustic Are The Ties That Bind: a trükkös gitártémákkal színezett, dühös deathrash őrlésre egy kiváló refrén teszi fel a koronát, a középrész ellazult énekbetétjét pedig egy maidenes ikerszóló váltja; ilyenből kellett volna több, és az én mosolyom is őszintébb lenne! Nem boncolgatnám tovább a dalokat, hiszen a bónuszokkal együtt tizennyolc szám kapott helyet, ami bevallom, egy falásra bizony megüli a gyomrot. A borítókép viszont fölöttébb tetszetős!

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások