Edu Falaschi: Almah

írta garael | 2006.07.26.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Rock Brigade

Weblap: www.edufalaschi.com.br

Stílus: metal/AOR

Származás: Brazí­lia

Dalcímek

Értékelés

Edu Falaschi az Angra énekese elkészí­tette első szólóalbumát. A szólóalbumok megszületésekor általában kétféle eredményt tapasztalunk: vagy az anyabandához hasonló, illetve attól csak kevéssé eltérő mű születik , vagy pedig egy teljesen más zenei közeg teremt lehetőséget az önmegvalósí­tás egyébként lehetetlen módjára. Falaschi műve azonban némiképp eltér eme irányvonalaktól: az Almah hasonlí­t is az Angrához, meg nem is, fellelhetők benne a mediterrán metál vonásai, azonban az európai AOR is érezteti hatását, olyan mixturát eredményezve, amely jó koktélként viselkedve az összetevők í­zét úgy dobja ki, hogy minőségileg újat is eredményez. Ehhez természetesen azonban olyan mixerek működtek közre, mint Tom Cruise - no jó, ez volt a poén része a dolognak - , tehát mint a Nightwish gitáros Emppu Vuorinen, a Kamelot dobos Casey Grillo, , a Stratovarius basszusgitáros Lauri Porra, vendégként pedig feltűnik Mike Stone a Queensryche-ból. Jóllehet a felsorolt nevek a neoklasszikus és prog. metál jeles képviselői, az albumon mégsem ezek dominanciája figyelhető meg, illetve nem olyan formában, mint ahogy megszoktuk. A lemezt igazából többé - kevésbé jól elkülöní­thetően két részre oszthatjuk. Az első fele a keményebb, döngölősebb nótáké, a második fele pedig a lágyabb AOR szerzeményeké. Énekesi szempontból mindenesetre nem könnyű feladat, hiszen két eltérő világot kell úgy interpretálni, hogy a kész egész ne essen szét, ám a stí­lusok jellegzetességeiből adódó érzelmi-hangulati vonások is maradéktalanul érvényesüljenek. Falaschi szerencsére nem vállalkozott erejét és tehetségét meghaladó produktumra: hangja sokszí­nűsége ezen a lemezen talán még jobban kidomborul, mint az Angra műveken: ha kell, rekeszt, mint kollégája, Matos mester, ha kell, akkor pedig Kiskét idéző lágysággal és hangterjedelemmel képes könnyeket fakasztani. Természetesen ahhoz, hogy hangja kellőképpen érvényesüljön, elengedhetetlenek a jól megí­rt dalok is (no, ezt nem vette figyelembe legutóbbi szólóalbumánál az emlí­tett Kiske), melyekben azonban itt aztán nincs hiány. Jómagam nem nagyon szeretem az AOR balladákat, a merengős lí­raiakat, ám az albumon szereplőket kedvtelve, minden unalom nélkül hallgattam, talán azért is, mert ezek világa kicsit emlékeztet az Angra legutóbbi ,remek albumának lágyabb pillanataira. A lemez a brutál, szóköpködéses King-gel indí­t, ám a primití­vnek tűnő "ec-pec kimehetsz" verzére már dallamos refrén érkezik: megnyugodhatunk,hiszen ezeket a dallamokat már a slágervonat szállí­tja. A keménykötésű kezdés után aztán kaphatunk egy kis germános speedelést , illetve egy csodálatos lí­rait, ahol az embernek a háta borsódzik a gyönyörűen kitartott tiszta hangoktól. A lemez első felének kiemelkedő pontja a törzsi elektronikus dobolással megtámogatott, brazil hangulatú Scary Zone, mely olyan prog. slágert varázsol, amit a Kamelot tudna egy kis mediterrán genetikai defekttel. Az album második fele kissé nyugodtabb dimenziókba vezeti a hallgatót: a Golden Empire ugyan még kétlábdobos riffeléssel nyit, a géppuska sorozatokra azonban gyönyörű AOR dallamok úsznak, a Breathe és a Box of illusion pedig újradefiniálja a latin lí­raik bensőséges világát. A csúcspont azonban a lemez cí­madó dala, a flamenco gitárokkal felvezetett, hegedűkkel progresszivizált "álomúszásos", némi jazzes hangulatot árasztó darab, ahol Falaschi bebizonyí­tja: a legnagyobbak között van a helye.

Pontszám: 10