Az idő kereke: Wacken Open Air Fesztivál, 1. nap - 2011.08.04., Wacken, Németország

írta Hard Rock Magazin | 2011.09.06.

Idén már ötödszörre látogattam ki Németország egyik legészakibb falvacskájába, Wackenbe, a minden évben megrendezésre kerülő Wacken Open Air fesztiválra. Gyakorlatilag a világ egyik legnagyobb metalfesztiváljáról beszélünk, mely zsinórban ötödszörre volt teltházas. Nem is véletlenül! Belépőt már hónapokkal a buli előtt nem lehetett kapni, az amúgy 2000 fős falvacska igazi fővárosa lett a kemény zenék kedvelőinek. Lelkes csapatunkkal idén is buszoztunk a gigabulira, és a már jól bejáratott, a fesztiválterület mellett található kempingben vertük fel sátrainkat.

 

 

Az esemény persze mára már jóval túlnőtte magát a "szimpla" fesztiválozáson, amolyan "metal meetinggé" vált. Rengeteg kiadó, illetve hangszergyár jött le a hétvégére, exkluzí­v sajtótájékoztatók, előadások, videópremierek bemutatására. A fesztiválterület mellett viking falut állí­tottak fel, ahol korabeli harci játékokban próbálhattad ki tudásodat, vehettél magadnak ivókürttől kezdve sodronyingig bármit, ami egy igazi fémlovag számára alapvető kellék. A hatalmas választékú Metal Market labirintusai közt órákon át lehetett böngészni a különböző hanglemez külölegességek, csemegék sokaságát, a Beergardenben Onkel Tom, a helyi tűzoltózenekar és Mambo Kurt serhimnuszai mellett lóbálhattad a kriglit. Idén nagyobb lett a Bullhead sátor, melyben néhány koncerten túl vizespólóversenyt, olabirkózást, prankációt nézhettél. A Jaeger bár, ha szeretted volna, jó pár méter magasra felemelt, hogy onnan gyönyörködj a feketébe öltözött zenebolondok armadájában, de ha még ez sem lenne elég, részt vehettél a focibajnokságban, hallgathattál Stand Up Comedyt, benevezhettél egy pókerjátszmára, vagy élvezhetted a minden este felállí­tott hatalmas pirotechnikai show-t.

Igazából a Wacken ma már annyira nagyszabású, és nem csak a zenével, inkább a teljes rockerléttel foglalkozó esemény lett, hogy ha a három nap során egy koncert sem lett volna, akkor is könnyedén, jóí­zűen ütöttük volna el az időt, látnivalóból nem akadt hiány. De nyilván a hangsúly mindig a fellépő bandákon van, í­gy miután érkezésünk után a szerdai napot a nézelődéssel, mászkálással, kempingben való barátkozással töltöttük, csütörtöktől indult az igazi party. A felvezető napon a lazí­táson túl mindössze a Russkaja meglehetősen partyképes, szlávos, folkos ska zenéjébe, illetve a Ski King néven futó német zenebohóc egyszemélyes előadásába lestünk bele. No meg, ahogy leszállt az éj, a sátrunk melletti mozifalon megsasoltam a Running Wild 2009-es fellépését. Idén elkí­sért jó barátom, és lelkes olvasónk, Herczeg Ádám is, aki lévén, hogy már rendelkezik némi rockújságí­rói tapasztalattal, boldogan besegí­tett a látottak elemzésébe.

Csütörtök

A nap első nagyszí­npados fellépője a fesztivál házizenekarának számí­tó Skyline volt. 22 évvel ezelőtt az együttes tagjai szervezték meg az első Wacken fesztivált, s már jó pár éve a rendezvény állandó nyitócsapatának számí­tanak. Szomorú apropóval indí­tották fellépésüket, a pár hónapja az égi deszkákra távozott gitárlegenda, Gary Moore előtt tisztelegve eljátszották az Out In The Fieldset, valamint az Over The Hills And Far Away-t.

Ezt követően azonban már a vendégeké, és a különböző "Wacken himnuszoké" volt a főszerep. Először a mindig bájos Doro lépett a szí­npadra, hogy egyrészt a We Are The Metalheads veretes soraival teremtsen forró hangulatot a nézőtéren, másrészt egy vadiúj nótával is előálljon készülő albumáról. A Raise Your Fist első hallásra nem tűnt rossz választásnak, bár különösebben nagy hátast sem dobott tőle az ember, úgy tűnik, Doro ezúttal sem fog kibújni a bőréből.

A Grave Digger főnök Chris Boltendahl, no meg néhány szerencsés rajongó a Wacken Will Never Die alatt élesí­tette smirglis hangját, a Sodomos Onkel Tom Angelripper pedig az Auf Nach Wacken cí­mű, német nyelvű schlágerrel kergette a külföldieket a falra. A fesztiválon egész hétvégén sört csapoló, és bandáival is azért fel-fellépő rocklegenda hatalmas ovációt kapott.

Az Accept vs. Udo párharcban úgy tűnik, hogy a wackeni szervezők végérvényesen letették voksukat Udo mellé (ami ismerve a két csapat jelenlegi ténykedését, véleményem szerint nem túl bölcs választás), a Heavy Metal WOA alatt a szí­npadra perdülő Dirkschneider úr még az I'm a Rebel, és a Princess Of The Dawn dallamaira is ottmaradt, ráadásul az elmúlt huszonsok évben alaposan átrendeződött Skyline felállás a végén kiegészült Thomas Jensen Wacken főszevezővel is, aki basszusgitáron kí­sérte társait.

Amúgy túl nagy csodát nem kell ettől a bandától várni, nyilván közel sem annyira profik sem kiállásban, sem előadásmódban, mint a headlinerek, de hangulatkeltőnek a vendégekkel telepakolt produkció nem volt rossz.

Setlist: Out in the Fields (Gary Moore feldolgozás) / Over the Hills and Far Away (Gary Moore feldolgozás) / Wacken Hymne (We are the Metalheads) (Doroval) / Raise Your Fist (Doroval) / All We Are (Warlock feldolgozás Doroval) / Wacken Will Never Die (Chris Boltendahlal) / Auf Nach Wacken (Tom Angelripperrel) / Heavy Metal WOA (Udo Dirkschneiderrel) / I'm a Rebel (Accept feldolgozás Udoval) / Princess of the Dawn (Accept feldolgozás Udoval)

A Black Stage következő fellépője Bülent Ceylan volt, aki egy stand up comedy előadó, s noha én sajnálatos módon egy mukkot nem értettem a német nyelvű performanszából, a helyiek jóí­zűeket nevettek a hosszúhajú művész félórácskáján.

Sajnálatos módon a helyiek körében igen népszerű az úgynevezett "Deutchrock", ami véleményem szerint teljes mértékben élvezhetetlen, ha az emberben nincs egy hangyalábnyi bajor vér. A Frei.Wild egy, a szervezők által borzasztóan reklámozott és PR-olt punk-rock együttes, akik Böhse Onkelz emlékzenekarként kezdték pályafutásukat, de mára már saját dalokkal dolgoznak.

Ennek ellenére számomra punkba csapkodó rock n' rolljuk ugyanolyan élvezhetetlen volt, mint mondjuk 2 éve a Der W koncertje. 12, alapvetően dallamos, zeneileg véletlenül sem komplikált, egyszerű, javarészt lendületes nótával szórakoztatták a közönséget, s mivel a produkció abszolút korrekt, és profi volt, biztos vagyok benne, hogy a rajongóiknak nem okoztak csalódást. Más kérdés, hogy a külföldiek közt biztos vagyok benne, hogy új rajongókat nem sikerült gyűjteniük.

MMarton88

Ironikus mód az általam tavaly utolsóként, idén elsőként látott élő produkció a Helloween műsora volt, ami már a 2010-es pecsás bulin sem nyűgözött le. Ezúttal még annyit sem vártam, mint legutóbb, ellenben reménykedtem, hogy nyolc havi szobarockerkedés után jól fog esni tőlük bármi, miután úgy döntöttem, az előzetes tervekkel ellentétben mégis megsasolom őket.

A kezdés mindenesetre rettentő hangulatosra sikeredett, ám ez nem a zenekaron múlt, hanem a technika ördögén, aki kegyetlen mód kétszer is eltüntette az áramot az Are You Metal? refrénje alatt. Derisék harmadszor meg sem próbáltak már belevágni a dalba, inkább elővették az Eagle Fly Freet, melynek első taktusai szigorúan takaréklángon szólaltak meg. Aztán szerencsére megjött a hangerő, és innentől fogva nem is lett volna probléma, ha egy feszes programot kapunk. Csak hát nem ez történt, az igazi rajongó megint semmibe lett véve...

A March Of Time-ot és a Where The Sinners Gót még viszonylag lelkesen fogadtam, aztán bekövetkezett számomra minden koncert rémálma: a dobszóló! Nem, nem Danit akarom bántani, de egy 75 perces (kvázi bármilyen hosszú, kétórás alatti) műsorba ugyan mi az anyám kí­njának kell szólóblokkot tenni?! Elfáradtak a többiek? Nem hiszem, hogy annyira ki lenne a szervezetük... Az egyetlen érdekes dolog az egészben ráadásul az volt, hogy megcsodálhattuk a csóka új frizuráját, ezt leszámí­tva csak fölös időhúzásként tudom elkönyvelni.

Ha ezután egy friss, változatos program került volna terí­tékre, megbocsátottam volna, de nem! Minden izgalmat mellőző Keeper-áradat következett, egészen az utolsó hangokig. A milliószor eljátszott, sokadszorra már kifejezetten fárasztó dalok erőltetése egy vérbeli rajongónak már bántó, amikor annyi kiváló, Derisszel készült anyag jött már ki a csapat műhelyéből. Egyrészt megértem, hogy ezek egy stí­lus alapművei, de - legalábbis számomra - a Helloween nem csak ezt jelenti. Milyen jó lett volna hallani az őszi turné olyan darabjait, mint az A Handful Of Pain, a Forever And One, a Steel Tormentor, hogy a World Of Fantasyről és a >You Stupid Mankindról már ne is beszéljünk! De nem, kizárólag a Keeper-rajongókra összpontosí­tanak az utóbbi időkben, nekem meg marad a remény, hogy Weikath-ot végre fejbe kólintja valaki, hogy változtasson a dolgokon. Ha marad a jelenlegi állapot, végképp nosztalgiabandává alakulnak.

Pediglen a szí­npadi teljesí­tménnyel továbbra sincs probléma, a zenekarban mindenkinek megvan a szerepe, kezdve a flegma, állandóan cigivel a szájában nyomuló Weikath-tól a vicceskedő Derisig, akinek az átkötő szövegei mindig képesek mosolyt csalni az arcomra. Feltéve, ha nem németül vannak, és nem viszi túlzásba. Az, hogy két számot is (Future World, I Want Out) képesek voltak 10 perc fölé tornászni holmi minimális közönségénekeltetéssel, illetve rengeteg fölösleges pofázással, az az igazán vérlází­tó. Lehet, hogy valaki szereti percekig azt kurjantani, hogy "out" és "future world", de én inkább egy hosszabb setlistre szavazok. Ha lehet egy észrevételem: a publikum bevonására még mindig a Powert tartom a legalkalmasabbnak, aminek a High Live-on szereplő 7 perces változata sokadszorra is ugyanolyan szórakoztató, mint elsőre. A Helloween viszont nem ismeri fel a korlátokat - és itt most nem arra gondolok, hogy Deris nem a Keeperes témákra termett; pedig az ő hangja is gyilkos, lásd a kezdeti gondokat! -, de az is lehet, hogy ez szimpla lustaság, főleg, ha sokan még í­gy is kajálják a bulit. Nálam ez a hakni kategória, amit kedvenc bandámtól nem tűrök. Nagy változások kellenek, hogy én még egyszer Helloween koncertre tévedjek...

Setlist: Are You Metal? / Eagle Fly Free / March Of Time / Where The Sinners Go / dobszóló / I'm Alive / Keeper Of The Seven Keys - The King For A 1000 Years - Halloween / Future World / Dr. Stein // I Want Out Princze

A Helloween ismételten fejcsóválással kí­sért bulija után már óvatosan kezdtem mosolyogni bajszom alatt: a Blind Guardiannek Wacken kvázi hazai terep, ráadásul időhúzás helyett, tőlük eddig mindig minőségi produkciót kaptam. Kérem tisztelettel, nem volt másként idén sem, az első nap legjobb buliját véleményem szerint Guardianék adták.

A lenyugvó nap fényében kicsit fura volt várni a Sacred Worlds nagyzenekaros introjára, de amint a hat muzsikus belevágott a fantáziavilág és a mesék varázslatos indulóinak elregélésébe, azonnal remek hangulat alakult ki a küzdőtéren.

A zenészek kezdetben még kicsit félszegebben uralták a deszkákat, de ahogy haladtunk előre az időben, egyre jobban belemelegedett mindenki a buliba. Marcus és André a szokásos mászkálásokkal, headbangelésekkel, Hansi pedig szuggesztí­v előadásmóddal, és remek énekteljesí­tménnyel tette még élvezetesebbé az olyan klasszikusokat, mint a Welcome To Dying, a Traveler In Time vagy az Imaginations From The Other Side. A látványvilágot tovább erősí­tette a gyönyörű, óriási molinók - az emelvények sokasága, illetve a rengeteg dí­szlet pedig még mágikusabb pillanatokat teremtett! Az este előrehaladtával aztán szépen lassan a fények játéka is megtámogatta a bulit.

Alapvetően egy változatos programmal készültek a srácok, értelemszerűen nem maradhatott ki pár dal az új lemezről, s noha a két epikus csoda, a Sacred Worlds és a Wheel Of Time iszonyatosan nagyot üt élőben (pláne, hogy még vetí­téssel is megtámogatják utóbbit), én nem bántam volna, ha a Tanelorn helyett mondjuk az A Voice In The Dark kerül a programba. Ezen felül még a 'Nightfall' korongról fért három dal a programba, hiába, BG buli elképzelhetetlen Nightfall vagy Time Stands Still nélkül. Meglepetéssel vegyült örömmel nyugtáztam, hogy kedvenc korai BG-korongomról, a 'Tales From The Twilight World'-ről is helyet kapott 3 nóta. Mondjuk legközelebb kí­váncsi lennék egy Last Candlere mondjuk a Welcome To Dying helyett. A legnagyobb hangulat az olyan brutális speedbombák alatt szabadult el, mint a Valhalla és a Majesty.

Persze a sok vadulás közepette két akusztikus, énekeltetős nótával is megleptek minket a bárdok. A Lord Of The Rings alatt sem volt semmi a küzdőtér kórusainak hangereje, de Wackenben a Bard's Song a himnusz, itt csak azon lepődtem meg, hogy a közönség hangereje nem vitte el a szí­npadot. A zárás persze ezúttal is a Mirror Mirror volt, melyre már alaposan besötétedett, í­gy Hansiék egy kisebb háborút megszégyení­tő tűzijátékkal, görögtüzekkel, lángoszlopokkal tornázták fel a hőmérsékletet. Szenzációs látvány, vadul zúzó és vigyorgó zenészek, katarzis. A Blind Guardian jött, látott, győzött. Ez a hatosfogat élőben továbbra is vérprofi, mind előadás, mind látványvilág tekintetében. A remekül zúzó négy főmuzsikus mellett pedig minden tiszteletet és gratulációt megérdemel Oli Holzwarth basszusgitáros és Matthias billentyűs, akik noha csak hátul, "szürke eminenciásként" játszottak, mégsem lehetett nem észrevenni lelkesedésüket a buli során. Ráadásul nélkülük sem a vokálok, sem a nagyzenekari betétek nem tudtak volna úgy megszólalni, ahogy. A Blind Guardian hazai pályán nagyot ütött, szinte egyöntetűen állí­totta magyar delegációnk, hogy lemosták az utánuk érkező Ozzy papát. Rockzenét csak ennyire hitelesen, profin, és őszintén szabad játszani. Nem hinném, hogy bárki elégedetlenül távozott volna a Black Stage elől.

Setlist: Sacred Worlds / Welcome to Dying / Nightfall / Time Stands Still (at the Iron Hill) / Traveler In Time / Fly / Tanelorn (Into the Void) / Imaginations From the Other Side / Lord of the Rings / Wheel of Time / Valhalla / Majesty / The Bard's Song - In the Forest / Mirror Mirror MMarton88

Ozzy Osbourne egy élő legenda. Pályafutása során elért mindent, bár életútja nem szenved hiányt hajmeresztő történetekben. Aki hozzám hasonlóan olvasta az önéletrajzi könyvét, feltehetőleg elcsodálkozott párszor, hogy van ez az ember még egyáltalán életben. Ilyen előzmények mellett, aki csodát várt, az bizony koppant. És bizony úgy hallottam, sokan csalódtak, többen távoztak a helyszí­nről az első számok után. Persze, a fesztivál legnagyobb nevétől minőséget vár az ember, és valóban, nyújthattak volna többet is - gondolva itt elsősorban a látványra, körí­tésre, amiknél Ozzy fizikai állapota nem lehet akadály -, de hasonlóképp a pesti bulihoz, itt sem volt semmi extra, csupán a kötelező habszórás és a ví­zzel történő locsolás. A szí­npad és a nézőtér közötti távolság végett előbbit leginkább a fotósok, utóbbit a biztonságiak "élvezhették".

Persze, jobban is belemehetnénk, mennyire ciki volt egy görnyedt Ozzy-t végigbámulni, de minden nézőpont kérdése. Közelí­thetünk úgy a dolgokhoz, hogy a Sötétség Hercege görbe háttal csoszog, miközben megszenved a szavak szép artikulálásával, ha épp nem mikrofonjába karolva próbál állva maradni. De olyan szemmel is vizslathatjuk az egészet, hogy igen, Ozzy csoszog, de végigcsoszogja a bulit, miközben igyekszik a kialakult hangulatot megőrizni, folyamatosan hergelve a közönséget. Megmondom őszintén, az utóbbi nézőpont a szimpatikusabb nekem, és én í­gy is álltam hozzá. Az egyetlen, ami zavart, az az arca. El kellett telnie az egész koncertnek, mire rájöttem, mi nem stimmel: a Herceg nem pislog! És merev arccal a mosoly sem feltétlenül úgy sül el, ahogy azt az ember tervezi.

De mint már emlí­tettem, én pozití­van álltam az egészhez, és nem is csalódtam. Habár nem igazán hoz lázba az eredeti felállású Black Sabbath - inkább Diora és Martinra esküszöm -, í­gy az elhangzott War Pigs és Iron Man sem, de Ozzy szólómunkásságának dalai azért betaláltak rendesen; a Bark At The Moon vagy a Shot In The Dark például heves léggitározásra késztetett, miközben igyekeztem kornyikálni a sorokat. Szerencsére a tömeg elnyomott. Ami számomra kicsit érthetetlen, hogy lemezbemutató turné ide vagy oda, a 'Scream'-ről nem hangzott el semmi.

Habár a főnök szí­npadi jelenléte kevésbé kritikus szemmel is a szódával elmegy kategória - bár ez is nézőpont kérdése, igazából elég egyedi, ahogy uralja a szí­npadot -, a társak í­gy is vonzották a tekintetet. Tommy látványosan püfölte a bőröket, Rob jópofa pózokat mutatott be, Adam pedig legnagyobb meglepetésemre nem csak a billentyűzet mögött tevékenykedett, hanem ritmusgitáron is ellátta teendőit, attól függően, mit kí­vánt az adott dal. A nagy kérdés viszont az volt számomra, Gus G mennyire vált be Zakk utódjaként. Amikor Ozzy felsorolta a gitárosokat, akikkel együtt dolgozott az évek folyamán, Wylde hatalmas ovációt kapott, de az ifjú bárdistát is elképesztő lelkesedéssel fogadta a közönség, amit teljesí­tményével ki is érdemelt. Még a Rat Saladbe épí­tett extra szólóblokkot is (ahol Tommy is kimutatta foga fehérjét, miután kinyújtott karját csodálhattuk eleget) elfogadhatónak éreztem, mert Ozzy tényleg nem bí­rna ki másfél órát a szí­npadon egyhuzamban, ellentétben a Tökfejekkel.

Hogy egy kicsit visszatérjünk a negatí­vumokhoz: sajnos a buli nem tette ki az előre meghirdetett mennyiséget; nem néztem az időt, de hogy 80 percnél nem tartott tovább az egész, az biztos. Ellenben az erős dalcsokornak hála (a végén még Blues Company feldolgozás is volt, kicsit másképp!) hiányérzetem sem maradt, igaz, én nem tartozom a megrögzött fanatikusok közé. Ha valaki a lecsupaszí­tott előadás miatt távozott keserű emlékekkel, abszolút megértem, elég csak belegondolnom a másnapi Judas Priest-féle látványorgiába. Én viszont igyekszem úgy visszaemlékezni a koncertre, hogy láttam a "rokonomat" (hiába, sok tagból áll a Herceg-klán), mert ő eljött, csak a piró maradt otthon.

Setlist: I Don't Know / Suicide Solution / Mr. Crowley / War Pigs / Bark At The Moon / Road To Nowhere / Shot In The Dark / Rat Salad (gitár- és dobszólóval) / Iron Man / I Don't Wanna Change The World / Crazy Train // Mama, I'm Coming Home / Paranoid Princze Képek: Dirk Illing Ozzy képek: www.festivalphotos.net Köszönet az ICS-nek és a szervezőknek!

Legutóbbi hozzászólások