Communic: The Bottom Deep

írta Mike | 2011.08.13.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.communic.org

Stílus: Power Metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

A norvég Communic-kal kapcsolatban sokan igen nagy tévedésben vannak: az hagyján, hogy előszeretettel hasonlítgatják őket a Nevermore-hoz, hisz a hangzásvilágukat tekintve valóban akadnak egyezések, néhányan azonban egészen odáig mennek, hogy képesek plagizálással megvádolni a bandát. Micsoda baromság! Akinek füle van, és nem ül rajta, az nem mond ilyet, az hallja az egyértelmű különbségeket: eltérés mutatkozik a számok felépítésében, terjedelmében és tempójában, valamelyest az énekdallamok terén, illetve a szólók is szinte teljesen hiányoznak a Communic repertoárjából, míg a Nevermore-nak ezek lényeges alappillérei, nem beszélve a sűrű, komplex-technikás játékról, ami szintén sokkal inkább a Seattle-i csapat sajátja. És bizony egy-két hazai lemezkritika stílusa is roppant irritáló, van olyan, amelyik odáig merészkedik a pofátlanságban, hogy a ’The Bottom Deep’ albummal, azaz magával a zenével alig-alig foglalkozik, de a Nevermore/Sanctuary páros állandó emlegetése minden második mondatban előkerül. Tessék már felfogni, hogy a Communic nem kópiabanda, ennél jóval egyedibbek ők!

Ennyit a feketelevesről. A norvég triónak ez a negyedik alkotása, az első három gyorsan a szívemhez nőtt, így aztán nem volt könnyű kiböjtölni a mostani három éves szünetet, tudat alatt pedig éreztem, hogy ez egy vízválasztó lemez lesz a banda életpályáján; nem tévedtem sokat, ugyanis a ’The Bottom Deep’ egy kicsit más, mint a három, igencsak egységes színvonalat mutató elődje. Bevallom őszintén, nekem csalódás ez a korong. Bármennyire próbálom megszeretni, egyszerűen nem megy. A legszembetűnőbb különbség a korábbiakhoz képest, hogy unalmasak a számok. Pedig nem egyszer, és nem kétszer hallgattam végig a teljes anyagot a bónuszdalokkal együtt, és még mindig csupán egy-egy momentumra emlékszem belőle, nem többre. Az ötlet az, ami hiányzik innen. És ez az ötlettelenség legfőképp az énekdallamokat sújtja. Ráadásul ugyanazokkal a jól bevált panelekkel operálnak, mint eleddig, ám ezek most teljességgel izgalommentesek: sehol a frissesség, az újító szándék – a progresszivitás. Holott itt egy-másfél perccel rövidebb szerzemények kaptak helyet, míg azelőtt a terjengős, 8-9 perces eposzok domináltak rengeteg tempó- és témaváltással megbolondítva; ez esetben kevésbé szerteágazó az összhatás, nem történik annyi minden a számokban, cinikusan azt is mondhatnám, nem történik semmi érdemleges az egyórás játékidő alatt. Legalábbis olyan nem, amit ne hallottunk volna már tőlük…

Tulajdonképpen a zenei alappal nincs gond, ezúttal is jóféle, súlyos riffekkel házalnak a srácok (bár nem érzem őket olyan izgalmasnak, mint annak előtte), a legszembetűnőbb viszont az, hogy az amúgy is szerényebb képességű Oddleif Stensland énekes/gitáros dallamai most jóval szürkébbek, semmitmondóak, ráadásul épkézláb énektémák hiányában a rímtelenség kifejezetten idegesítő tényezővé lépett elő. A hangzás mondjuk ezúttal is pazar, nem hiába, Dan Swanö mester jó munkát végzett! Mind a logó, mind borítókép más, mint az ezt megelőző lemezeken: a festmény éppoly komor, vészterhes, mint maga a zenei anyag, amely az eddigi legsötétebb mindközül, így a ’The Bottom Deep’-nek talán az a legnagyobb erénye, hogy a zenészek érzik a gyászos hangulatot, hozzáértő kezekkel festik meg a dalokat éjfekete színekkel. A Communic sosem a hagyományos verze-refrén-szóló-refrén dalstruktúrát követte, egy szerzeményen belül több különféle elem váltja egymást; ezeknek a száma most lecsökkent ugyan, mondhatni ezáltal egy fokkal emészthetőbbek lettek, a sajnálatos az, hogy nincs egy vezérdallam, amibe bele lehetne kapaszkodni, ami idővel belefúrja magát az ember fülébe, nincsen tehát igazi karaktere, arca, egyénisége a kompozícióknak.

Nézzük a jobb pillanatokat, mert azért természetesen akadnak olyanok is: a nyitó Facing Tomorrow-nak a sötét-pszichotikus refrénje, a Denial-nak a sodró-örvénylő-gomolygó riffjei vagy a doomos My Fallen borongós hangulata mindenképp említésre méltóak. Hősies-férfias a Destroyer Of Bloodlines, drámai és epikus a Wayward Soul óriási gitártémákkal telepakolva, a Flood River Blood pedig amolyan kvázi-sláger; igazi tömegmozgató koncertfavorit lesz belőle, bárki meglássa! A nyúlfarknyi címadóval a banda megírta az eddigi legszebb dalát, a The Bottom Deep ugyanis egy szívbemarkoló, keserű ballada vonósokkal, s amely nem sokkal marad el a Nevermore két hasonszőrű lírájától, a Forever-től és Chances Three-től. Az Overkill In Union We Stand-jének feldolgozása nálam nagyon betalált, egy odabaszós himnuszt kovácsoltak belőle, de hát jó alapanyagból könnyebb dolgozni, ugye, a szám végén hallható idegesítő sikoltozás azonban sokat ront az élvezeti értéken, Oddleifnek ezt nem kellene erőltetnie, nem egy Ripper Owens, na. A Nine Inch Nails egyik legismertebb dalának, a Hurt-nek gótikus-power metal átirata már kevésbé tetszett, szerintem meglehetősen lapos és érdektelen lett az eredmény, noha nekem az eredeti sem a szívem csücske, kérdezzetek inkább egy nálam kompetensebb személyt. Vagy magát Johnny Casht, ugyanis ő maga is feldolgozta egykoron…

Pontszám: 6