Powerwolf: Blood of the Saints

írta garael | 2011.08.09.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Metal Blade

Weblap: www.powerwolf.net

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Járj utat a járatlanért el ne hagyj! Főleg, ha az egy jól kitaposott farkasösvény, amin éjszaka is bátran ügethetnek még a „powervolfus” bacilustól megfertőződött sápkóros vérvahurok is. Az Attila Dorn ridegfarkas vezette csapat nem is követte el azt a hibát, hogy a Running Wildos Rolf Kasparek vacsorára történő elfogyasztása után esetleg új préda után nézzen, mert valljuk be őszintén, azért a farkasüvöltés progresszióba öltve nem annyira félelmetes – viszont minden bizonnyal zsírosabb falat, mint az azonnal fülbe mászó meló – diák (egyes szám: meló-dia lsd. Powerwolf nyelvtani lexikon), aki(k) nem fekszi(k) meg a vágta előtti farkasgyomrot.

Az említett iskolásfiúk pedig minden bizonnyal a német metal vizekről bolyongtak Powerwolfék élőterébe, hiszen minden tulajdonságukban az olyan honfitársakat idézik, mint a vacsoraként végzett Rolf – még szerencse, hogy a falábat fogpiszkálónak is lehetett használni -, és a schlágeresebb időszakát élő Accept, annak ellenére, hogy egyes testrészeiben – főleg a talp alá való részébe - a hatásvadász Manowar és Sabaton himnuszokat húzogatják fel és alá. Meglepődtetek? Ugye, nem? Nem is kell: az új album tökéletes folytatása a legutóbbinak, annak minden pozitív örökségével, olyan paródia, aminek hatására King Diamond minden bizonnyal fordul egyet otthon a koporsóban – hiába, egy fő ceremóniamesterhez nem illik a humorérzék és a kacaj – sőt, talán én is elröhögném magam, ha tudnék csücsörítés közben nevetni: sajnos azonban engem is elkapott az inasokat a múlt század végén, az operett slágerek okozta füttybetegség, bár én talán annyiban szerencsésebb vagyok a valamikori munkáspalántáknál, hogy engem nem ver nyakon a mester, ha meló helyett diákat fütyülgetek.

Vannak olyan bandák, és énekesek, kiknek nem kell templomi kórus, vagy szimfonikus zenekar(t) helyettesítő szintiszőnyeg: önmagukban is képesek a teátralitás képzetét kelteni – nos, ez egy farkacsapattól minden bizonnyal nem elvárt erény. Ennek ellenére Attila, a farkas képes volt a csaholást maxima méretűvé varázsolni (hiába, a vériváson kívül tudnak ám ilyet is ezek a fránya ebek!), ráadásul biztos vagyok, hogy a legtöbb hallgató szívesen csatlakozik otthon a hallott kórushoz, csak úgy, amolyan együtténekelgetős formában, ezzel is erősítve a csapat- és kórusüvöltéses jelleget. Az okkultizmus – ami Powerwolféknál inkább „o.k.-kultizmus” – úgy érzem, már tényleg csupán jelzésértékűen van jelen, csak annyira, amennyire egy színpadra állított horrorparódia okkult tud lenni és jóllehet, a templomi orgonaszó, valamint a jelmezek egy más esetben adhatnának némi „dark” jelleget, Powerwolféknál a horror csupán egy eszköz az alapvető zenei stílus és a humor kibontásához.

A recept változatlansága minden bizonnyal fanyalgást is maga után vonhat, de ha a zárószám tételét most már harmadik lemezükön képesek új és új, ráadásul élvezhető formában előadni, azt mondom, bánja kánya, ezek a kanok olyat tudnak, mint a kópé suszterek, kik egy kaptafát képesek százszor is eladni.

Pontszám: 8