Dreamtale: Epsilon

írta Mike | 2011.08.01.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: 

Weblap: www.dreamtale.org

Stílus: Heavy/power metal

Származás: Finnország

 

Zenészek

Heikki Ahonen – basszusgitár
Akseli Kaasalainen – billentyűk
Seppo Kolehmainen – gitár
Rami Keränen – gitár
Petteri Rosenbom – dobok
Erkki Seppänen – ének

Dalcímek

01. Firestorm (4:30)
02. Angel Of Light (4:04)
03. Each Time I Die (5:13)
04. Where Eternal Jesters Reign (3:33)
05. Fly Away (5:08)
06. Reasons Revealed (4:48)
07. Strangers’ Ode (5:58)
08. Mortal Games (3:45)
09. Lady Of A Thousand Lakes (5:51)
10. March To Glory (6:28)

Értékelés

Ha az emlékezetem nem csal, Bruce Willis mondta valamelyik filmjében – kellékek: borosta, véres-olajos trikó, szarok rá-tekintet –, hogy minden helyzetben szeret hatásosan érkezni. No mármost én is így teszek, és gyorsan bedobom a csalit egy szikrázó nyitánnyal: ha csalódtál az utóbbi Sonata Arctica-albumokban, ha az újkori Edguy pomádé-rockos világa már nem a te ízlésednek való, ha az elmúlt évek Stratovariusából hiányolod a dögöt és a sebességet – akkor a Dreamtale-t épp neked találták ki! Amennyiben azonban egy szerényebb árnyalatokkal megrajzolt, ám kissé sótlan prológban gondolkodom, kezdhetek úgy is, hogy az „1999-ben alakult finn euro-power brigád nemrégiben napvilágot látott nagylemezét bátran ajánlom a megveszekedett speed metal-hívek figyelmébe, mert…”

Mert noha semmi eredetiség nem szorult ebbe az 50 perces korongba, amit korábban már ne hallottunk volna hatszázhatvanhat metal albumon, mégis jól esett több ízben végighallgatni. És hát tedd a szívedre a kezed, gyógyíthatatlanul kritikus barátom, 2011-ben mi újat lehet még elmondani, amit annak előtte még nem találtak fel a rockban, amely generációs forradalmat robbanthat ki, amelynek hallatán kiesik a falat a szádból, az egér a kezedből, amelyre azt mondod, hogy baszki, ilyet én még soha…?! Jó, jó, a moldvai csángó népzenét vélhetően még senki sem keresztezte a tunéziai neoklasszikus nintendocore-ral, de ugye nem is itt van az a bizonyos kutya elhantolva. A lényeg abban keresendő, hogy a Dreamtale ötödik stúdiólemeze egy teljességgel görcsmentes, laza és fiatalosan vagány muzsikát rejt, ami számomra igencsak hiányzik egyik-másik úttörő jelenkori alkotásaiból, gondolok itt a megfáradt, ötletszegény kliséhalmozókra (Hammerfall, Gamma Ray) vagy éppen a drasztikus fazonigazításon átesett egykori hősökre (Edguy, Sonata Arctica), de bizony még a Stratovariust is idecitálhatnám, akiket még mindenki a védelmébe vesz a csúf, gonosz Tolkki bácsi egykori „ármánykodásai” miatt, holott a finn nagyágyúk sem adtak ki ’Episode’-, ’Visions’-szintű klasszikust az utóbbi majd’ egy évtizedes etapban. Szerintem.

Feltételezem, ahogy az ’Epsilon’-t (milyen Stratós cím ez is!) sem fogják megkerülhetetlen mérföldkőként bevésni a rocktörténelem nagykönyvébe, az euro-power műfaj jelenlegi tétovasága idején azonban még a kissé arctalan, noha megbízható és szerethető iparosmunka is üdítőbb, mint a kísérletezgető, új utakat kereső, ámde teljességgel idegen hangú anyag. Márpedig a Dreamtale tagsága nem ma mászott le a falvédőről, nagyon is jól tudják, hogy mitől döglik a légy: tíz olyan számot szállítottak le, amelyek csak úgy duzzadnak a hallójáratba magukat azonnal bevackoló melódiáktól. S én azt mondom, az emlékezetes dallamok megléte már fél siker; sok esetben még a legnagyobb mesterek is elvéreznek azon, hogy a fölényes technikai tudás birtokában sem képesek épkézláb, ötletes témákat megalkotni, így aztán mi hallgatók a produktum lecsengését követően semmire sem emlékszünk belőle, csupán az marad meg bennünk, hogy „valami szólt a háttérben…” Itt effélétől nem kell tartani, egy jó értelemben vett slágercsokor az egész album. Mivel a bandától mindössze a debütáló ’Beyond Reality’-t hallottam, azzal tudom összevetni az ’Epsilon’-t, s a legszembe… azaz fülbetűnőbb különbség a tempók változásában érhető tetten: mert míg a 2002-es bemutatkozás egy 12 számos speed metal úthenger volt, addig a friss munka már a kimértebb-szellősebb és a gyors nóták fele-fele arányú megközelítésének jegyében fogant.

Mindjárt a nyitó Firestorm egy akkora galopp-bomba, amely „sztratósabb” az utóbbi nyolc év Stratovariusánál is, a verzékben még a ’Legacy Of Kings’-korszakos Hammerfall egyik-másik dallammenete is visszaköszön, persze annál harapósabb hangzással tálalva. Na, igen, így kell szólnia 2011-ben egy melodikus metal korongnak, mint ahogy az ’Epsilon’ megdörren! Az Angel Of Light már egy másik arcát mutatja a bandának, valamelyest kakukktojásnak is számít az összképet tekintve, Kotta cimbora, fülelj ide, ez Neked készült: olyan, mintha a svéd Amaranthe tagjai belopóztak volna a Dreamtale stúdiójába, és a közös vodkaszagú jammelés eredményét hallanánk most. Egy orbitális slágerről van szó tehát, a „diszkó-ritmusra” pakolt riffek keverednek az azonnal ható refrénkórussal, amelyet a jelen trendek szerint még női vokál is színesít, s noha nálam itt már erősen kilóg a lóláb, az holtbiztos, hogy koncerten nem ennél a számnál fog kivonulni a tömeg a büfébe. (Már csak azt árulja el nekem valaki, hogy a refréndallam mire hasonlít ennyire, a nyakam rá, hogy nyúlták valahonnan!)

A harmadikként érkező Each Time I Die rendesen felpörgeti a tempót, hamisítatlan szélsebes vágta ez, nagyjából a régi Edguy modorában, bizony, abból az időből, amikor Tobias Sammet még nem akart Steven Tyler lenni. No de Erkki Seppänen sokkal jobb énekes, mint az apró germán, magas fekvésű szirénahangjában Joacim Cans és Timo Kotipelto verseng az elsőbbségért. Aztán a folytatásban sem vesznek vissza a tempóból, a Where Eternal Jesters Reign is hasonló vizeken evez, mondanom sem kell, hogy a refrént mintha hallottam volna már egy ’Keeper Of The Seven Keys’ albumpároson… Ettől függetlenül nem nyúlok azonnal a „stop” gomb felé, nagy zsiványok ezek az északi gyerekek, tudják, miként dobják elém az ezerszer megcsócsált csontokat, hogy jólesően falatozzak tovább rajtuk. A Fly Away sem bújhat ki a plagizálás vádja alól, verzéje egy konkrét dallamot kölcsönöz valahonnan, persze az istennek nem jut eszembe, honnan, úgy látszik, ez egy ilyen nap; a lényeg, hogy ezt az „ec-pec kimehetsz”-szerű melódiát nem ők szülték valamelyik vasárnapi rénszarvaskergetést követően.

Borzasztó műanyag szintitémával locsolták tarkón a Reasons Revealed power balladát, amely így aztán végképp egy negédes new age-himnusszá avanzsál, a refrénkórus harcos tömegjelenete megint csak a Hammerfallt idézi, s az egészet tulajdonképpen Seppänen magabiztos énekteljesítménye menti meg; felsőigás a srác, még akkor is, ha könnyen elintézed egy „ezer ilyen mozog a színtéren” kijelentéssel. És ha már ennyire belejöttem a hasonlítgatásokba: a Lady Of A Thousand Lakes szimfonikus metaljánál természetesen a Nightwish integet be nekünk, méghozzá valahol a ’Century Child’ környékéről, s míg el nem felejtem, akkor hát Az Album Refrénje díjat is ide osztanám. A lemezzáró March To Glory-val a banda újfent a mostani Startovariusszal pucoltatja le a cipőjét, persze, persze, gonosz vagyok, nem is kicsit, de mit tegyek, ha még ez a minden egyedi hangtól mentes szám egymaga izgalmasabb, mint az utolsó két-három Strato-Edguy anyag összesen. A refrén pedig az album második legjobbja… A viszontlátásra!

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások