Enbound: And She Says Gold

írta garael | 2011.07.01.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Inner wound

Weblap: http://enbound.com/splash

Stílus: melodikus power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Marvin Flowberg - Guitars Lee Hunter - Vocals Mike Cameron Force - Drums Sven ‘Swede' Oden - Bass
Dalcímek
01. Combined The Souls 02. Descending 03. Noiseless Bullet 04. Squeals Of War 05. Frozen To Be (feat. LaGaylia Frazier) 06. Under A Spell 07. Untitled X 08. I Am Lost To You 09. Shifting Gears 10. Love Has Come 11. The Broken Heart 12. Running Free 13. Me And Desire 14. Beat It (European CD bonus track)
Értékelés

Aranyba kéne mártani ezeket a fiúkat, no persze nem forróba – mondhatnánk, ha nem cselekedte volna már meg helyettünk ezt a fiatalságból eredő öntudattal a svéd brigád. Jóllehet, az így készített promo fotókat nézve rögtön egy katolikus templom aranyputtós világába képzelhetjük magunkat – ráadásul az ötletes albumcím is némi klerikális vonzalmat sugall – a felharsanó zene távol áll a releváns gregoriántól. Mégis, mikor felcsendültek az album első hangjai, hirtelen egy bizonyos feltámadás jutott eszembe, melyet annak idején a Metal God produkált, némi Roy Z.-i segítséggel, csak itt nem az a gaz áruló Júdás, hanem az általam sokra becsült Heed öltött ismét hangjegy-testet.

Persze nem akarom a kedves olvasót hamis ábrándba ringatni, az Enbound nem a Heed, és a felharsanó hang  sem a méltatlanul eltűnt, überkirály  Heimané, jóllehet az énekes tiszta pengeéles orgánuma, és a gyakori csatakiáltásos padlásjárás amolyan fél-hangikertestvért generál. Az Art of Workből ismerős Lee Hunter bizony, a fémes (aranyos) énjét előkapva teszi oda magát, számomra eddig rejtett tehetséggel reprodukálva a metal-harcost., ám annak, hogy a lemez mégsem a ’The Call’ második része, Hunter AOR-ból fakadó dallamérzéke elsősorban a felelős. Mintha dr. Jekyll és Mr. Hyde játszana ugyanazzal a testtel jellemváltásos fordulatot, a lemez úgy fordul szigorú skandináv powerből hol AOR kórusos hard rockba, hol kalapálós heavy rockba, némiképp ringlispílbe forgatva a szegény hallgatót, ki az sem tudja hirtelen, hova kapja a fejét. Mi a francot hallgatok én most? A Kamelot késői világát idéző, szólókkal bolondított, érzelemmel teli szoft- metalt? Nem, mert a következő szám már olyan szigorúsággal kalapálja le a szinkópát a fejekben, ami Khanékra sosem volt jellemző. Akkor a Lost Horizont europower ikertestvérét? Nem, hiszen az olyan duett miatt, mint a vendég énekesnővel előadott Frozen To Be, azonnali lenyakazás járt volna a power vitézeknél, és az Under The Spell hiába inkarnálja újra az említett csapatot, ennyi, szinte popba hajló, édeskés melódiát az összes lemezén nem énekelt össze Heiman.

Nem tudom, hogy nem tett volna-e jót az albumnak egy egységesebb koncepció kialakítása, a stílusok közti ugrálás kissé eklektikussá tehette volna az albumot, ha….Ha nem ragadták volna meg ennyire ezek a svéd fiúk a szórakoztatás lényegét, azt a könnyed, játékossággal vegyített örömzenéből adódó pozitív élmény átadást, amely csak úgy süt a dalokból. Nem tudom, hogy az AOR faneknek nem lesz-e kicsit kemény az összkép, de ha csak a dallamokra koncentrálnak, garantált az orgazmus, ráadásul az olyan „faaprítás”, ami például az Untitled X-et jellemzi, vagy a Shifting Gear a Bloodbound Urban Breedes korszakát idéző kíméletlen keménysége a skandináv mordizomadta powerszerelmesek arcára is minden bizonnyal mosolyt csal.

Mégis, jó kritikus módjára valami hibát csak kellene találni a dologban, s ha nagyon keresek, akkor esetleg találhatok is. Talán két-három számmal kevesebb is elég lett volna, de mégsem, hiszen töltelékről nem beszélhetünk, talán csak az utolsó, Michael Jackson feldolgozás lett annyira pop, hogy annál még az eredeti is több fémet tartalmaz: bizony, a legutóbbi Malmsteen cover köröket ver rá Enboundék változatára, de oda se neki, itt legalább nem zavarták a hangmérnököt a sarokba, kukoricára térdepelni.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások