Arch Enemy: Khaos Legions

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Amott testvérpár Svédországban. Miután a Carcass nevű überzseniális alapbanda 1995-ben földbeállt, a nagyobbik Amott, a Michael nem kesergett sokáig, gondolt egyet, kihajította a Xanax tablettáit, és megalapította az Arch Enemy-t. Majd magával csábította öccsét, Christophert is. Szögezzük le az elején: az Arch Enemy vs. Carcass elit-bokszmeccsen nálam a Carcass diadalmaskodna. Ha nem is KO-val, de azért mégis. Persze a lőtéri blökinek a kölykit sem érdekli, hogy nekem melyik név hallatán dobban nagyobbat a szívem, pusztán azért bátorkodtam egy efféle ego-tripet bedobni prológ gyanánt, mert ad 1. a két banda összevetése egész egyszerűen adja magát a nagyobbik Amott kapcsán, ad 2. ezúttal semmiféle jópofa anekdotával nem szolgálhatok, amely e recenzió tárgyához köthető, és hát mégsem nyithatok mindjárt azzal, hogy „az intró utáni első dal úgy robban be…” Pedig berobban. Na, de erről később.

Az Arch Enemy-t valamikor a kilencvenes évek végén ismertem meg, nagyjából a máig legtöbbet hallgatott albumukkal, a minden pillanatában kiváló ’Stigmata’-val (egyébiránt a közvélekedés az azt követő ’Burning Bridges’-t tekinti a Magnum Opusnak, és ezzel én sem akarok vitába szállni), a Carcass neve azonban már süldőkoromból dereng, azokból az időkből, amikor az MTV Headbanger’s Ball-ja volt a metalvideók Mekkája, amiért érdemes volt éjjelig virrasztani a tévé előtt, anyáink nagy örömére. És a mai napig izgalmasabbnak, előremutatóbbnak gondolom a húsdaráló grindcore-ból szép fokozatosan melodikus metal zenekarrá formálódó Carcasst, mint kvázi-utódját, az Arch Enemy-t, hisz a kései lemezein mintaszerű egységbe kovácsolódott a bravúros technika, a komplexitás, a dallamosság és a brutalitás – azaz a tiszta progresszivitás. Ettől függetlenül az Arch Enemy-ről nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: jelenleg talán a legzamatosabb kortárs death banda e földgolyóbison, ahhoz pedig kétség sem fér, hogy az Amott fivérek a műfaj krémjéhez tartoznak, s ők azok, akik csacsirészeg álmukból felverve is összedobnak fél perc alatt egy szívdöglesztő gitárdallamot.

Az együttes tulajdonképpen pályafutása során egy ízben sem adott ki a kezéből értékelhetetlen anyagot, de igazándiból még középszerűt sem nagyon; emellett bármennyire is elismerően nyilatkozik róluk szakmabeli, kritikus és rajongó, az utolsó egy-két albumukat sokan már önismétlőnek, ötletszegénynek tartják. Meg aztán egyes károgó varjak a német származású Angela Gossow énekstílusán köszörülik a nyelvüket előszeretettel, s tény, afféle „szereted-gyűlölöd” hang az övé, nem a szokványos hörgés-morgás, hanem gégemetszett-vérhányós gurgulázás. Egyébként nekem a szőkeség bugyborékolásával az égvilágon semmi bajom, ahogy frontasszonyi ténykedése is meggyőzött két éve a Dieselben, sőt mi több, elődjének, Johan Liivának bömbölését sokhelyütt erőtlenebbnek, fakóbbnak találom…

Az idei „Káosz Légiói” immár a nyolcadik alkotás a sorban, és négy teljes évet kellett rá várnunk; ilyen hosszú kihagyás két lemez között még nem történt a csapat életében, noha az ez idáig utolsó, 2007-es ’Rise Of The Tyrant’ után sem ültek a babérjaikon, hogy csupán golfozással meg teniszezéssel töltsék szabadidejüket: a koncertkörutak mellett kiadtak még egy élő felvételt DVD-n illetve CD-n, s három (!) válogatáslemezt, amelyek közül őszintén szólva csak a ’The Root Of All Evil’-ben van némi ráció, ugyanis az a korai, Liivás éra legütősebb dalainak újravett verzióit tartalmazza, természetesen már Angela énekével. Nem lövök le nagy poént azzal, ha elárulom, hogy a ’Khaos Legions’-szel az egyik legjobb munkájukat tették le az asztalra! Jelentős fordulatok most sincsenek, meglepetésekről sem számolhatok be, és hallhatóan Gossow kisasszony sem vett operaének-leckéket az utóbbi időkben, ellenben mintha az Amott szerzőpáros ezúttal jobban ráfeküdt volna a dallamokra, és a változatosságot, sokszínűséget is jobban előtérbe helyezték. Jóllehet death metal a játék neve, és helyenként gyilkos blastbeatek is felütik a fejüket, azért mégiscsak egy „családbarát” anyag született, egy olyan, amelyet kis túlzással még a háziasszonyok is elhallgathatnak rénszarvasmintás pulóverkötés közben. Ugyanis ha az extrém vokalizálást nem számítjuk, egy majdhogynem szelíd és könnyen fogyasztható power metal korongot kapunk: épp ezért nem értem a srácokat, miért nem állítanak csatasorba még egy énekest, aki a dallamos, tiszta témákért felel, ha nem is mindegyik szerzeményben, legfeljebb egy-egy refrén erejéig. Mondjuk, az is igaz, hogy akkor közelebb kerülnének a Scar Symmetry, a Mercenary és társai által fémjelzett irányvonalhoz, ezáltal csorbulna az unikális jellegük.

Tulajdonképpen az egész lemez egy nagy slágergyűjtemény (Angela kedvéért: schläger), mármint a fogósságot tekintve: rögtön a zengzetes intrót követő, vijjogó szólókkal tarkított Yesterday Is Dead And Gone megmutatja, mire számíthatunk az elkövetkező egy órában. Igazi koncertnyitó darab, s ez tegnap a Metalfesten be is bizonyosodott. A Bloodstained Cross a durvább oldalt képviseli slayeresen őrlő thrash cséplésével, az Under Black Flags We March csatába hívó középtempója pedig a Manowart juttatja eszembe, persze azért Angela hamar gondoskodik róla, hogy ne Eric Adams csodatorok világverő hangját vizionáljam. Az album egyértelműen legnagyobb bombaslágere a No Gods, No Masters, ilyen „salala-témákat” az ember a Stratovariustól várna, erre meg itt nyomják arcsenemiék! Mielőtt azonban az igazhitű rajongók szívgyógyszerért nyúlnának, gyorsan elárulom, hogy gond egy szál se, a kommerszebb megközelítés ellenére ez a szám is nagyon hallgattatja magát, a refrénkórus pedig hatalmas, és már az is kiderült, hogy hasít élőben! (Halkan megjegyzem, ez már tényleg ordít a tiszta vokálért!)

Az énekileg kissé szürke City Of The Dead-et a hátborzongatóan finom gitárjáték teszi mégis naggyá, a gonosz Through The Eyes Of A Raven refrénjében némi Amon Amarth-hangulat is visszaköszön, a Cruelty Without Beauty meg lazán a korong legsúlyosabb tétele azokkal a Carcass-jellegű (’Heartwork’ lemez) témákkal, blastbeatjeivel és a Cradle Of Filth-et idéző, black metalos refrénjével. Ezt a vonalat erősíti a betonkemény, thrashes kvázi-címadó Cult Of Chaos is, jól seggbe rúgva a rosszmájú fanyalgókat, akik szerint az Arch Enemy eladta a lelkét Lady Gaga Sátánnak, és átment pop-metalba. Na, persze. A Thorns In My Flesh sem lassít a tempón, a gitár vezérdallama engem roppantul emlékeztet valamire, de az istennek sem tudom beazonosítani, annyi bizonyos, hogy nem a Szomszédok főcímzenéjére, úgyhogy szabad a gazda. Érdekes módon a CD második felében kaptak helyet a gyors számok, a Vengeance Is Mine is egy kapkodós zergebaszás őrületes gitártémákkal (na, igen, ilyen címmel, hogyaszongya „Enyém a bosszú”, nem is lehet fluortomiskodni, haha!). A lemezzáró Secrets dúdolható ikergitár-melódiái pedig arról tesznek tanúbizonyságot, hogy az Amott srácok polcain Helloween CD-k is sorakoznak, nagyon helyesen. És ugye mondanom sem kell, hogy ezek a jó testvérek olyan dallamokat facsarnak gitárjaikból, amitől az északi-sarki jéghegyek is rögvest megolvadnak, s néhány hallgatás után úgy vélem, ennyi mézédes melódiát talán még egyik korábbi anyagukba sem csöpögtettek, mint most. Némely dallam viszont ismerős lehet azelőttről, és ha mindenáron hibát akarnék keresni, csupán azt emelném ki, hogy a saját hangzásvilágukból most sem akarództak kikacsintani, szerintem legközelebb bátrabban kísérletezhetnének, hogy elkerüljék a kiszámíthatóság csapdáját.

Az Arch Enemy mindig is imádta a saját képére formálni az eltérő zenei közegből érkező bandák egy-egy dalát, emlékezzünk csak a Kill With Power (Manowar) vagy a Scream Of Anger (Europe) átiratokra; a japán kiadás ezúttal a Scorpions The Zoo-jával lett gazdagabb: nyilván a konzervatív Klaus Meine-fanklub egy emberként szúrja szíven az Angela vudubabát, én azt mondom, jó kis death metal slágert gyúrtak belőle, bár az énekdallamok ilyetén kigyomlálása ez esetben nem feltétlenül válik a feldolgozás előnyére. (A „médiabook” verzióra egyéb nyalánkságok is felkerültek, ezekhez azonban még nem volt szerencsém.) A lemezhangzás pedig természetesen újfent tökéletes, olyan ereje és súlya van, mint egy Klicsko-horognak, hogy megint egy rémgyenge boksz-hasonlattal foglaljam keretbe aktuális szösszenetemet. Nem akarom magyarázni a magas pontszámot, elég annyi, hogy a maga műfaján belül ez egy közel hibátlan alkotás, a többi mind mellébeszélés. (Na, jó, a borítókészítő művészembert egy hétig pacalos madártejjel etetném, hozzá káposztalével…)