Hell: Human Remains

Manapság nem éppen hálátlan dolog kultikus státusszal bírni a művészetek birodalmában, sőt. Ahogy a kulturális termelés is differenciálódik, és speciális (réteg)közönségeket megcélzó marketinget helyez előtérbe, amelyek különböző értékek mentén tömörülő szubkultúrákat, kisebb csoportokat tudnak megszólítani, úgy a zenében is egyre idejétmúltabbá válik az underground-mainstream ellentétpár kategóriája, és egyre inkább csak az ismertség fokmérőjének fog számítani. Az internet és társai biztosította könnyű hozzáférhetőség okán a különböző irányzatok, stílusok kitermelhetik az őt értékelő, kisszámú, de lelkes közönséget. Nos, a Hell több szempontból is igazi sikersztorija a kulturális térkép átrendeződésének: egyrészt, az Internetnek köszönhetően megőrződött egy 80-as eleji, csupán pár demót kiadó NWOBHM zenekar kultusza, a stílus rajongói különböző fájl- és videómegosztó oldalakon életben tarthatták a legendát, másrészt ez a provokatív, polgárpukkasztó, az átlagosnál intelligensebb, ám mégis a rakoncátlanabb, morcosabb power metal nyelvén fogalmazó együttes végül a Nuclear Blast gondozásában jelentethette meg „debütlemezét”. Valószínűleg nem a Hell nagylemezével fogja tovább gazdagítani magát a legnagyobb metal kiadó, ám okos piaci stratégiával könnyedén belőheti a potenciális célközönséget. Persze, nem kis szerepe van ebben Andy Sneap, a szintén legendás producer jelenlétének – aki ezúttal nem csak a hangzásért felel, hanem a gitárját is leporolta a britek feltámadásának kedvéért (bár mint tudjuk a Sabbat újjáalakulása óta, mostanában zenélés terén is aktív Andy). Ám a Hell sagájának kezdetei messze álltak a sikersztoritól, sőt, a NWOBHM egyik tragikus bandájaként jegyzik a metal történelem lapjai.

Az első anekdota, amit a relatíve nagyszámú, a zenekarral maximálisan – de jogosan – elfogult oldalak tartalmaznak, hogy anno a Hell zenekar frontembere, énekes-gitárosa, Dave Halliday tanította gitározni a tinédzserkorú Sneapet, aki majdnem minden Pokol-koncerten ott tombolt az első sorokban. Az „okkult metal” egyik alapítójaként számon tartott Hell teátrális élő előadásairól híresült el, aminek csak egyik összetevője volt az olyan látványos show-elemek használata, mint a tűzfújás és különböző kiegészítők, koponyák, láncok, füstölők használata – sokkal inkább Halliday ihletett, átszellemült – magyarul totálisan őrült – előadása, színjátéka, karizmája volt, ami végtelenül egyedivé tette a bandát. Ehhez társult a „sátánista” image, és az okkult, valláskritikus, ám kétségkívül elgondolkodtató dalszövegek – az összhatást pedig se a sajtó, se a lemezkiadók nem tolerálták, nem értették, de legalábbis nem értékelték. A Hellnek csupán pár demót sikerült kiadnia: amikor már megvolt a lemezszerződése egy belga kiadóval, az a felvétel és kiadás előtt pár héttel jelentett csődöt. A felelőtlen kiadó nem csak a Hell nagylemezt hiúsította meg, de romba döntötte az egész bandát: Kev Bower gitáros-billentyűs távozott a zenekarból, a Hell nem sokkal később befejezte a pályafutását, Halliday pedig hamarosan önkezével vetett véget életének…

A tagok 2008-ban döntöttek úgy, hogy végre felveszik a 80-as években írt dalaikat: Andy Sneap és Martin Walkyier, a Sabbat énekese beleegyeztek, hogy segítenek reprodukálni Halliday gitár-, ill. énektémáit, miközben Sneap a lemez produceri teendőit is ellátja. A történethez hozzátartozik, hogy – Ken Bower elmondása szerint – csak azért vették be Martint, mert nem akadt olyan jelentkező, aki meg tudta volna ismételni azt a hangszál-akrobatikát, azaz a magas hangok, az őrület és a mély átélés sajátos keverékét, amit Halliday prezentált. Aztán egyik napon besétált életükbe Ken testvére, David Bower – hétköznapjain brit TV-színész, azonban most mint totális elmebeteg metal dalnok mutatkozott be, néhol kísértetiesen emlékeztetve az elhunyt, és máig ismeretlen legenda vokalizálásra.

A ’Human Remains’ a 80-as években íródott Hell-dalok újrafelvételeit tartalmazza – ami már önmagában is hatalmas dicséretnek számít, ugyanis ezek a dalok izgalmasabbak és élőbbek, mint sok mai együttes (műanyag-)produktuma. Ha valaki nem ismerné a kerettörténetet, valószínűleg csak azt hinné, egy retro-zenekarról van szó – ami viszont Andy Sneap kvalitásai előtti főhajtás, akinek a ’Blood of the Nations’ után újfent sikerült kiegyensúlyozni azt a hangzást, ami hagyományőrző, de elkerüli mind az ódivatú, mind a túlzottan modern, túlpolírozott hangzás veszélyeit.

És hogy milyen a zene? Metal. Nagyon metal. Minden, amiről a metal régebben szólt – de nem mondom, hogy minden, amiről ma szólnia kéne, mert az pont e korszak sokféleségének, diverzitásának mondana ellent. A zenekar dalszerző képességei hihetetlenül impozánsak (vagyis voltak a 80-as években): az akár 10 perc fölé is kúszó darabok zsigeri, letaglózó riffeket, tempó- és témaváltások tömkelegét tartalmazzák – az On Earth as It is in Hellből más együttes 3 slágert is kiadott volna. Kár, hogy nem divatos manapság már ez a minőség – ami egyesek számára úgy jöhet le, hogy a Hell zenéje nem mindenhol „hat elsőre”, ami igaz is, főleg a korong második felében, ahol ráérősebb, gyakran hangulatcentrikus dalok kaptak helyet. Aki slágerekre vágyik, az hallgasson („régi”) europowert.

A legjobb, személyes kedvencnek számító zenékhez a hallgatónak rengeteg érzése, emléke, ill. az egyes hallgatások kontextusa, élményanyaga kapcsolódik – azaz egy komplett (érzelmi) világ. Nos, a Hell megteszi azt a szívességet, hogy egy sajátos (hangulat)világot kínál tálcán: ezek a dalok nem rövidíthetők le azzal, hogy lecsippentjük az elejéről a templomi orgona-intrót, vagy Halliday szavalását (merthogy Sneap azt is megmentette egy oszladozó kazettáról a Macbeth elejére, ahogy az elhunyt énekes Shakespeare klasszikusát recitálja eltorzított hangon). A hangeffektek ugyanúgy e világ részét képezik, mint az apokalipszis atmoszféráját sugalló Bower-féle billentyű-témák, a karcos metalriffek, vagy a történelmi eseményeket (pestisjárványt, miegymást) boncolgató dalszövegek.

De félreértés ne essék: ez nem vicc. Ez nem a mindenen ironizáló, idézőjelező mai kor és kultúra terméke – legalábbis a Hell azt sugározza magáról, hogy ezt véresen komolyan gondolják, vagy gondolták anno, igaz, mai szemmel mintha a camp felé kacsintgatna megjelenésük, esztétikájuk. De ez kilométerekre van a jobb esetben is önmaga paródiájának számító Cradle of Filthtől (érdekes sztori Ken Bower részéről, hogy a Dani Filth által felmondott narrációt azért hagyták le az albumról, nehogy a hallgató azt higgye, szükségük van egy ilyen „nagy név” támogatására ahhoz, hogy eladják a lemezt – eladja az magát).

A lemez alapvetően a Mercyful Fate-King Diamond vonalhoz áll legközelebb zeneileg, ám az ének legalább annyira idézi Oliva ráspolyos vokalizálását, mint a sikolyok terén Diamondét. A különböző rádiószövegek, a szavalások, a hangeffektek, és egyéb ötletes introk mellett a zene „epikussága” is „rock opera” felé tolja el a korongot – ám ez túl „lágy” besorolás lenne a ’Human Remains’ számára, mindenesetre a teátrális attitűd erre hajaz. A lemez egyetlen „hibájaként” csupán azt tudom felróni, hogy egyes hallgatásoknál túlzottan hosszúnak érzem, valószínűleg, mert iszonyúan tömény muzsikával van dolgunk, ami a befogadóra rengeteg impulzust zúdít, nem csak riffeket és refréneket. Zárásképp csak a lemez címének „megfejtését”, a záró No Martyr’s Cage ultrasúlyos zúzdája utáni akusztikus passzázs végén hallható mondatot illeszteném ide: „In a world devoid of divinity, only the human remains” [„egy istenitől mentes világban csupán az emberi marad”].