Black 'N' Blue: Hell Yeah!

írta TShaw | 2011.05.18.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: myspace.com/blacknblueofficial

Stílus: glam metal/hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Félrebeszélés nélkül ki lehet jelenteni, hogy napjainkban verseny zajlik a feltámadó glam zenekarok között. Jött a Warrant, új énekessel és fiatalos lendülettel, rajthoz állt a King Kobra a maga kissé öregecske, talán már lendületlen lemezével, és megérkezett az ifjúság is a The Poodles képében, akiket viszont akkor sem tudok szeretni, ha fejre állítanak – és végezetül a Black ’N’ Blue, a másik nagy veterán, mely a maga korában jócskán elmaradt a Warrant mögött, viszont kinevelt sorai közül egy remek Kiss gitárost, Tommy Thayert.

Kérdés persze, hogy a verseny tétje megéri-e egyáltalán a befektetett energiákat. Ahogy MMarton88 kollégával diskuráltunk nemrég, lehet, hogy ezekben a lemezekben rengeteg munka, pénz és ambíció nyugszik, ám a hasonló gyökerekkel bíró, az idővel haladó Sixx:AM album bizony fél kézzel söpri le őket a színről, ifjú pudliktól kezdve a királykobráig. Érvelésem szerint azonban igenis van helye ezeknek a lemezeknek a 2010-es években, igaz, sajnos nem a mainstreamben. Napjainkban úgy tűnik, a fentebb felsorolt négy albumot gyakorlatilag a classic rock kategóriába lenne a leghelyesebb besorolni. Nem akarom az írást erre a kérdéskörre kihegyezni, de tényleg elgondolkodtató, hogy van-e jövője a Warrant, a Black ’N’ Blue, vagy akár a Poodles zenéjének abban a korban, amikor van nekünk egy Sixx:AM-ünk, vagy modernizált Faster Pussycat-ünk…

Visszatérvén a flúgos futamra, lelövöm a poént, a fekete-kék mezben induló srácok mindent vittek, tulajdonképpen rajt-cél győzelemmel. Jamie St. James revansot vett egykori munkaadóin, a bosszú pedig egy glamen és hard rockon szocializálódott hallgatóságnak nagyon édesre sikeredett. A Warrant ugyan korrekt munkát tett le az asztalra, ám meghazudtolta önmagát, és megpróbált nem odafigyelni Jani Lane baljós szellemére – nem volt jó ötlet, mert egykori énekesük hiánya nagyon megbélyegezte a lemezt. A Black ’N’ Blue ezzel szemben éppen, hogy sokat merített a múltjából, a nyolcvanas évek végi, dögös, hard rock ízű glam metalból, és ezt húzta rá egy korszerű és tiszta hangzású zenei alapra. Nem mellesleg slágert sem voltak restek írni: hallgassuk csak meg a lemez második dalát, a Targetet, melyben az AC/DC-s riffek vegyülnek a hey-hey kórusokkal – hát ki tud ennek ellenállni?

Az igazi vonzerő azonban nem ez a Black ’N’ Blue lemezében. A legnagyobb csapást a korongra rakott dalok fiatalos lendülete, játékossága, és a zenélésnek a jól érezhető élvezete méri a vetélytársakra. Gondolok itt például az egymásba folyó dalokra, és főleg a Jamie’s Got The Beer című akusztikus közjátékra, mely remekül oldja a tökös rocknóták sorjázása közben fellépő esetleges fásultságot. Ugyan ezt teszi néhány dallal később a country ízű Trippin’ is, ezáltal pedig a bónusz dalokkal megfejelt kiadás sokkal érdekfeszítőbb, mint az extrák nélküli, szimpla kiadású Warrant album. Külön piros pont, hogy még egy lassabb dalt is sikerült rakni a lemezre, ahol St. Jamesről határozottan Ozzy hangja jutott eszembe… kivételesen jó értelemben!

Mit mondjak, nagyon meggyőző a végeredmény, hovatovább, felüdítő. Makro magasságokból nézve az összképet, igaza van MMarton88-nak, az igazi győztes a most már más ligában játszó Sixx:AM, de a mi kis szűk, kedves hazai megmérettetésünk hőse a Black ’N’ Blue. Hip-hip-hurrá! Mármint, hell yeah!

Pontszám: 8.5