Egy lemez két arca - Bob Kulick: SIN-ATRA

írta Hard Rock Magazin | 2011.05.10.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Eagle Rock

Weblap: -

Stílus: Kí­nzóeszköz/ vagány játékosság

Származás: USA

 

Zenészek
Bob Kulick - gitár Billy Sheehan - basszusgitár Brett Chassen - dob Doug Katsaris - billentyűsök Vendégeket lásd. a daloknál
Dalcímek
01. New York, New York (Devin Townsend) 02. I've Got You Under My Skin (Glenn Hughes) 03. Summerwind (Geoff Tate) 04. It Was A Very Good Year (Dee Snider) 05. Witchcraft (Tim "Ripper" Owens) 06. Fly Me To The Moon (Robin Zander) 07. Lady Is A Tramp (Eric Martin) 08. I've Got The World On A String (Doug Pinnick) 09. Love And Marriage (Elias Soriano) 10. Strangers In The Night (Joey Belladonna) 11. High Hopes (Franky Perez) 12. That's Life (Jani Lane)
Értékelés

A lemez első lepörgetése után nagyon szótlan voltam. Aztán aludni tértem, de paranoiás kiskutyaként forgott a szemem a fejemre húzott takaró alatt… Régen ért már ekkora trauma, és most sem tudom, hogy kéne nekifognom a hallottak értelmezésének. Azért próbáljuk meg összeszedni a gondolatokat, hátha van logikus magyarázata a történteknek…

Először is, fontosnak tartom kiemelni, hogy Bob Kulick tribute lemezei előtt kalapot emelek, minden tiszteletem a nagynevű session muzsikusé. Időről időre képes előrukkolni valami izgalmassal, hitelessel és eredetivel, hisz amikor óriás kaliberű zenészek állítanak emléket óriás kaliberű zenekarok slágereinek, abból kizárólag csak jó dolog sülhet ki. Emlékszem, mekkora élmény volt anno Tommy Shaw előadásában megcsodálnom a Love Gunt, vagy Jack Russeltől a We Will Rock You-t, és akkor még nem is említettem a többi, számomra szintén kedves zenészt, mint Robin Zander, vagy Jack Blades. Ezen tribute lemezek elkészítése most már szinte rutinná vált, 2001 óta Kulick nagyjából ugyan azokat az emberek hívja meg a projektjeibe, és eddig rendszerint minden siker lett – pedig voltak extrém próbálkozások, például a Cher tribute –, de most valamiért beütött a ménkő… Ezért az albumért Kulick hosszú időt fog tölteni a purgatóriumban.

A lemezhez kapcsolódó egyik kritika a következő kérdéssel indított: „vajon hány rocker hallgat Sinatrát?” Teljesen jogos felvetés, bár a válasz nem egyértelmű, szerintem Sinatra szerzeményei vannak akkora klasszikus slágerek, hogy valamilyen formában eljussanak a fiatalabb generáció hallgatóihoz is, nem is itt siklik ki a dolog. A buktató abban rejlik, hogy Kulick ezúttal ballábbal ébredt fel, és az alapból talán a melodikus rock irányba még be-beférő dalokat csak azért is egy kemény, néhol poweres, néhol thrashes, de rendkívül zajos és tempós környezetbe próbálta meg áthelyezni. A végeredmény természetesen teljes katasztrófa. Az alapvetően egyértelműen a tisztaságra és Sinatra énekhangjára épülő New York, New York Devin Townsend tálalásában egy nagyon rossz vicc, már-már fekete humor, ami nem igazán passzol Kulick eddigi lemezeinek sorába. Dee Snider az It Was A Very Good Yeart gyalázza meg arcátlanul, de nem is igazán az ő bűne ez, a mögé pakolt zenei háttér már alapjaiban véve is óriása melléfogás. Az igazi döbbenet azonban a Fly Me To The Moon közben ért… Robin Zander mai napig hibátlan, bár élőben kissé már kopottas hangját teljesen elnyomja a zavaros zenei háttér, nem is beszélve a vokális effektekről. Ettől már önmagában besokalltam, nem is akartam tovább hallgatni a lemezt… Még szerencse, hogy megtettem, különben maradt volna az egy pont a végértékelésnél.

Így viszont eljutottam az album végéig. Itt bukkantam rá az ellenpéldára, Jani Lane és Richie Kotzen ugyanis feltalálta magát, és egészen tűrhető átiratot készített a That’s Life című dalból, erre azt mondom, igen, ilyennek kellett volna lennie a többi számnak is. Ízléses a hangszerelés, női háttérvokálok színesítik a hátteret, bár az elektromos gitár ide is ormótlanul tud csak befurakodni. Sajnos azonban előtte meg kellett hallgatnom egy High Hopest is Franky Perez tolmácsolásában… nem folytatom, szavakat sem találok rá.

A félreértések elkerülése végett, egyáltalán nem az zavar, hogy a lemezen hallható muzsika néhol ízig-vérig thrash metal, nem, itt a felhasznált alapanyag megerőszakolásának ténye böki a csőröm. Lehet Sinatrát szeretni és nem szeretni, ám sikereit nem elismerni szinte képtelenség. A maga idejében egy generáció meghatározó zenésze, valódi sztárja volt, sok helyen pedig a mai napig szimbólum. De ezzel a réteg zeneiséggel így nem lehet tisztelegni előtte… Ez az egész egyszerűen nem szól senkinek. Egy Sinatra rajongó számára értékelhetetlen zajtenger, amiben a szövegeken kívül mindent átalakítottak, szétromboltak, míg egy metal-hívő számára semmit sem fog jelenteni, hogy a nóták eredetijét anno maga a nagy Sinatra énekelte és írta. Itt van a banánhéj, a koncepció már a kezdetektől halálra ítélte a végeredményt. A Love and Marriage-en érzem ezt a legjobban… semmi sem maradt az eredeti dalból, kivéve a szöveget, és a kezdőtaktust, amire szerintem kizárólag azért volt szükség, hogy felismerjük benne a Rém rendes család főcímzenéjét. Még egyszer megismétlem: ez így nem tisztelgés. Ez egy hatalmas baklövés.

Összegzés:

Nagyon a nyelvemen van egy bizonyos szó, amit a magára valamit is adó internetes sajtóban nem szokás leírni, de most nem tudom tartóztatni magam, ki kell mondanom, hogy Bob Kulick ekkora szart még sosem csinált, és ha van benne egy kis jóérzés, többet nem is fog. Nincs enyhítő körülmény, ez a lemez hatalmas blamázs. Lehet persze, hogy én értem félre a dolgot, de nem hinném, hogy egy ilyen figyelemreméltó gárda azért jött össze Kulick stúdió sessionjére, hogy összehozzák ezt a gyermekcsínynek is gyenge lemezt Sinatra tiszteletére… tisztelet… itt annak nyoma sincs.

Pontszám: 10/2

TShaw

 

Indításként leszögezném, teljes mértékben azonosulni tudok Tshaw kolléga véleményével. No, hogy is van ez? Akkor meg miért ebben a rovatban jelenik meg a dupla írás? Nyugodj meg, tisztelt olvasó, itt most tényleg két, eltérő értékelésű kritikát olvashatsz, melyben azonban mások az értékelési szempontok – és ez éppen elég ahhoz, hogy alapvetően különbözzön a véleményem (h)arcostársamétól , még akkor is, ha – mint írtam - abszolút akceptálom azt a fajta felfogást, melynek szellemében a kis (nagy) jóindulattal sem dicsérő 2 pont született.

Kezdjük hát egy sztereotip megállapítással. A metalt hallgatók nagy része nem kedveli Sinatrat. Tudom, most volt szociológia tanárom páros nyaklevessel jutalmazna ezért a felmérések nélkül megalapozott kijelentésért, de több mint 20 évnyi sürgölődés-forgolódás a szakmában azért nagyjából elég idő volt ahhoz, hogy behatároljam azokat a stílusokat, melyet a nagy többség a „fémen” kívül preferál: ebbe viszont az amerikai legenda nem tartozik bele.

Sinatra neve egyet jelent a Las Vegas-i showba öntött ál-szentimentalizmussal: alapvetően individuális stílusú számait olyan profi körítéssel volt képes a szórakoztató ipar ellátni, hogy – jobb esetben - észre sem vettük: a magányos énekes mögött egy egész hadsereg áll. Tradicionális populáris dzsessz, szving, big band – amerikai műfajok amerikai körítésben, a tökéletesre csiszolt díszletvilágban, ahol minden megtörténhet, de csak a jól elrejtett szabályok szerint - nos ebbe az univerzumba rondított bele – a szabályokat felrúgva – a producer-csapat, kinek bánatára, kinek örömére. Jómagam – no ,most aztán jól seggbe rúgom magam -  szeretem az említett stílusirányzatokat, bár azokból is inkább a fúvósokkal bőszen megtámogatott lendületesebb darabokat, talán ez is az egyik oka, hogy nem öntött el a sárga epe, mikor az eredeti, az énekes személyére fókuszáló, befelé fordulós dalokat két sebességi fokozattal előrébb kapcsolva, amolyan gengszer-bigbandes metal verzióban hallhattam.( ’S ha volt is, amelyik már az én gyomromat megfeküdte, alapvetően el tudtam fogadni a dalok átgyúrásának koncepcióját: igaz, hogy így az eredeti szerzemények lényege veszett el, de mint mondottam, ezt szerintem a metallisták nagy része nem nagyon bánja.)

Mint minden, életművet összefoglalni próbáló lemeznek, ennek is vannak gyengébb, és erősebb pillanatai, főleg, ha az egyes darabokat más-és más előadó próbálja újraéleszteni. Mivel alapvetően vokális központú  dalokról beszélhetünk, a feldolgozásoknál kulcsmomentum volt az énekes személye. Talán éppen ezért (is) azokat a számokat találom kiválónak, melyekben olyan hangszálistenek teljesítenek, mint Glenn Hughes, Geoff Tate, Tim Owens, Eric Martin, de a feldolgozás koncepciójánál fogva Dee Snider – a Led Zeppelin Kashmir riffjét dalba dolgozó, málházós értelmezésével -, vagy Doug Pinnick a maga koszos, rafinált hangzásvilágával is újat, és zeneileg izgalmasat tudott nyújtani. (Ez persze áll Geoff Tate az alapvetően szentimentális darabot egy hideglelős funeral doom riffre helyező Summerwindjére is.)

Sajnos van két előadó, akik nem feltétlenül tudtak felnőni a feladathoz: a Love and Marriage zenei extatikussága – melyben az egész album hangzásvilágára jellemző, és arra koronát tevő fúvós szekció fújja azt a bizonyos szelet - még belefért volna az érdekes újragondolás fogalmába, de a vokális megvalósítást inkább bíztam volna egy kutyára – mondjuk Frakkra – aki talán változatosabb ugatással is elő tudta volna adni a dalt és Franky Pereznek is lehetett volna szólni, hogy a punkba öltöztetett fahangú kántálás a maga kocsmahangulatával sem tesz jót az eredeti Sinatra darabnak.

Az említetteket leszámítva azonban bátran kijelenthetem, a legtöbb olvasónk megtalálhatja a számítását a dalokban, főleg, ha nem ismeri az eredetieket, vagy ha ismeri is őket, a hideg rázza ki a pomádés és modoros előadástól. (Hiszen alapvetően jól megkonstruáltan zenei és profi alapokra építkezhettek az előadók, ezt el kell ismerni.)

Összefoglalásként a lemez nyitó szerzeményét emelném ki, melyben ott van az alapkoncepció meghökkentő tombolása, valamint a játékosságot sem nélkülöző virtuozitás és kétarcúság: Devin Townsend performansza maga a káosz és a tiszteletlenségnek is nevezhető fintorgás, de maga a metal bődületes befogadóképessége és ezerhangulatú megközelítése is, melyben ugyanúgy elfér az őrült vicsorgása, mint az operai színpadiasság és manír. Mr. Kulick, ez jó mulatság, férfimunka volt!

Pontszám: 10/8

Garael

Pontszám: 0

Legutóbbi hozzászólások