Tommy Shaw: The Great Divide

írta TShaw | 2011.04.04.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Pazzo Music

Weblap: http://www.thegreatdividemusic.com/

Stílus: Bluegrass/Folk rock

Származás: USA

 

Zenészek
Tommy Shaw - ének, rezonátoros gitár, dobró, mandolin, gitár Dwight Yoakam - vokál Brad Davis - gitár Chris Brown - ütősök Sam Bush - mandolin Byron House - basszusgitár Rob Ickes - dobró Scott Vestal - bendzsó Stuart Duncan - hegedű Will Evankovich - vokál, gitár Greg Davis - bendzsó Alison Krauss - vokál Jerry Douglas - dobró
Dalcímek
"The Next Right Thing" "Back In Your Kitchen" "Sawmill" "The Great Divide" "Shadows in the Moonlight" "Get On The One" "Umpteen Miles" "Cavalry" "Afraid To Love" "Give 'em Hell Harry" "I'll Be Coming Home"
Értékelés

Tommy Shaw az elmúlt majd negyven évben gyakorlatilag megállás nélkül játszotta a rocksztár szerepét a színpadon, olyannyira hitelesen, hogy a Styx koncerteken talán ma is tucatjával dobálják fel neki a bugyit a csajok a színpadra, mindemellett pedig húsz éve otthon van már a folk ízű, lehiggadt és beérett akusztikus zenékben is. Figyeljük csak meg, ahogyan a Damn Yankees éra kőkemény hard rockjából átúszott az akusztikus rockzenére, kéz a kézben Jack Blades-szel, majd megalkotott három elképesztő Styx lemezt a lehető legklasszikusabb formában, végül napjainkra újra a folk világ felé tekintett. Ez a fajta zenei érdeklődés, és a szüntelen önkifejezési vágy (amiből ráadásul mindig jó dolgok születtek) vezetett el a 2011-es lemezhez.

A ’The Great Divide’ gyakorlatilag fél éve téma Shaw környezetében. Weboldalán és a különböző fórumokon egy egészen új kísérletként hirdette meg az albumot, melyben valami gyökeresen új dologgal fog próbálkozni, ám a végeredménynek mégis van egyfajta klasszikus, kiforrott íze. Bizony-bizony, ez a lemez csak részben kísérlet, meglapul benne egy régi projekt logikus, kézenfekvő folytatása, a Shaw/Blades duó első lemezének hangzása.
Nem csak bluegrass, hanem country és folk is feltűnik a színen (afféle Simon and Garfunkel ízzel), végtelenül dallamos tálalásban, remek megszólalással. Érezni a lemezen az első pillanattól az utolsóig kitartó dalszerzői zsenit, a tökéletességre való törekvést, és persze a nagybetűs hangulatot. Tagadhatatlan persze, hogy a hagyományos keretek mellett az ígéreteknek megfelelően bekerül a képbe a bluegrass is…
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy időskori, önvallomásokkal teleszőtt lemezt hallanánk, Tommy ugyanis fiatalosabb és lendületesebb, mint valaha! Albumának dalain már csak azért is érződik a Shaw/Blades feeling, mert sokkal inkább egy érdekesen hangszerelt, de hagyományos dalcsokor érzetét kelti a korong, mintsem az elmúlt évtizedek feletti elmélázást.
Shaw zenei tudása mellett egy másik sajátosság is viszi a hátán a lemezt, az énekhangja, amely ugyan úgy a toppon van most, mint húsz, vagy harminc évvel ezelőtt. Változás persze történt, de nem radikális, köszönhetően annak, hogy hősünk köztudottan kiegyensúlyozott és stabil életmódot folytat – hiába, a Styx-ben 1996 óta szóba sem kerülhet az alkohol, a drog pedig valószínűleg sosem volt téma náluk. Tommy tehát vigyázott a hangjára, így olyan szép kiállásokat hallhatunk végig a lemezen, amik rögvest kenterbe verik a stúdióban feltupírozott, fiatal bandák énekeseit (az élő felvételek tanulsága szerint itt kevés stúdiómunkát, annál több tiszta énekhangot hallhatunk). A minőségi vokális teljesítményekről gondoskodik még a vendégelőadóként feltűnő Alison Krauss is!

Erről az albumról süt, hogy elsősorban az amerikai piacra szánták (ennek megfelelően magyarországi forgalomban ne is nagyon keressük az anyagot), ahol egyáltalán nem ciki ilyesféle zenével foglalkozni, míg számunkra egyértelműen van benne egy kis kínos felhang. Így, mint oly sokszor már különböző zenekarok esetében, most is tudomásul kell vennünk, hogy a lemez nagysága és élvezhetősége csak akkor válik teljessé, ha megbarátkozunk a tőlünk talán idegen stílussal. (Ehhez érdemes mondjuk lepörgetni néhányszor a Helix, de inkább Tony Harnell utolsó albumát).

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások