Metalban az erő: Symphony X, Nevermore, Psychotic Waltz, Mercenary, Thaurorod, 2011.03.14., Petőfi Csarnok

írta Hard Rock Magazin | 2011.03.20.

Abban valószí­nűleg mindenki előre egyetértett, hogy ha nem is az év, de legalábbis 2011 első felének egyik legnagyobb szabású metal eseménye az a Power of Metal elnevezésű turné lesz, amin az Egyesült Államok három kultikus zenekara együttes erővel garantáltan az ujja - húrja? - köré csavarja majd a fémszí­vűeket. Nos, lelkesedésben, hangulatban, profizmusban nem is volt hiány, az este mégsem lett tökéletes. Erről azonban - többnyire - nem a zenekarok tehettek. Thaurorod Pláne nem a Thaurorod, akik minden tőlük telhető trükköt, dallamot és pózt bevetettek, hogy lekenyerezzék azt a közönséget, amely a 18.45-ös kezdéskor még éppen csak hogy lézengett a Petőfi Csarnokban, és feltehetőleg halvány fogalma sem volt arról, kiket takar a fura névválasztás. Szerencsére nem valamiféle viking metalt toltak a "korán kelők" arcába, hanem veretes, szimfonikus mellékí­zekkel felvértezett europowert, amit bizony elég gyakran progresszí­v attitűddel csűrtek-csavartak, néhol a refréneket is a háttérbe szorí­tva a hangszeres szólók és virtuozitás javára. Ahogy belecsaptak első dalukba, a Warrior's Heartba, rögtön visszatért a hitem abban, hogy lehet ezt a stí­lust úgy is játszani, hogy ne térjenek le a nagy elődök által kitaposott ösvényről. Ha teszem azt, a Sonata Arctica vezeti elő ezt a slágert utóbbi "kí­sérletezgetős" albumán, most mindenki arról beszélne, mekkora agy ez a Kakko gyerek, és hogy rátaláltak a helyes útra. Ha ők nem is, a Thaurorod biztosan, hiszen amellett, hogy egy-két szám alatt kissé elveszettnek éreztem magam a túlbonyolí­tott dalokat hallgatva, közel tökéletes koncertet adtak saját stí­lusukban. Michele Luppi dalnok oroszlánrészt vállalt ebben, aki hangját korábban a Vision Divine három nagylemezén eregette, most pedig a komplex Thaurorod-vágtákhoz passzintotta első osztályú dallamait. Nemcsak hogy lemezminőségben énekelt, de ha kedve tartotta, az 'Upon Haunted Battlefields' stúdiófelvételeihez képest plusz sikolyokat applikált a számokhoz, láthatóan élvezte az élő produkciót. Vélhetően ő nyomja legerősebben a europower vonalat, ugyanis a koncertzáró Shadows and Raint jelölte meg személyes kedvenceként, ami finoman szólva is orbitálisan nagy sláger, remekbeszabott dallamokkal és ritmussal. Paradox módon, az egyetlen dolog, ami zavart a finn zenekar előadásában, az a gitárosok túlzott pózolása volt, akik kissé túljátszották a heavy metalosdit, és olyan hajmeresztő helyzetekbe vágták be magukat, eltúlzott mimikával, hogy azt már nehéz volt komolyan venni. Azonban a Morning Lake szólópárbaja és menetelős dobtémája, a Scion of Stars tempója, vagy a Tales of the End nosztalgikus melódiái kárpótoltak mindenért. A Thaurorod engem kilóra megvett, egy összeszokott, profi, dallamérzékeny és tehetséges zenekarról van szó, akiknek már készül a második nagylemezük, érdemes lesz lecsekkolni azt is, de addig is bőven akad hallgatnivaló az 'Upon Haunted Battlefields' dalainak személyében. Setlist: Warrior's Heart / Tales of the End / Morning Lake / Guide For The Blind / Scion of Stars / Shadows and Rain Mercenary A Mercenary kiherélte magát. Nincs mit szépí­teni rajta. Ennek a formációnak, ilyen formában, nincs sok értelme. Az, hogy csodaénekesük, Mikkel Sandager és a Pretty Maidsből is ismert billentyűs, Morten Sandager elhagyta őket (a dobossal karöltve), egy dolog, láttunk már mélyebb gödörből is kimászni zenekarokat. Az viszont, hogy 3 tag távozása után mindössze egy új zenészt szerződtettek, már kissé ijesztő előjel volt: René Pedersen, legyen bármilyen ügyes frontember és dinamikus zenész, egyszerűen nem tudja elénekelni a két énekesre í­rott vokálokat, pláne nem élőben. Így aztán a régi daloknak kb. a felét hallhattuk a Petőfi Csarnokban: a kétszólamú vagy váltott énekdallamokból egyet, azt is hamisan-erőtlenül, messze elmaradva Sandager magasságaitól. Hogy tetézzék a bajokat, a dán legények még a turnéra sem voltak képesek leszerződtetni egy billentyűst, í­gy a szintetizátor-betéteket playbackről lökték a szaggatott gitárriffek alá, akkor is többnyire pontatlanul. Gondoltam, legalább az új számok majd helyre teszik a képet: igaz, hogy a 'Metamorphosis' egy jobb formában lévő tucatzenekar képét mutatja, de legalább azokat játsszák el úgy, hogy ne sí­rjanak a füleim az elmaradt dallamok hallatán. Ez a tipp se jött be, ugyanis Pedersen a friss korongon produkált "tiszta" énekteljesí­tményét sem tudta megismételni, pedig igazán nem tette magasra a lécet - valahogy úgy csalta el a dallamokat, mint anno Björn Speed Strid a hajón a Soilwork élén. Hiába próbált a zenekarvezető Jakob MĹ™lbjerg háttérvokálokkal besegí­teni, mikrofonjából egy hang sem jött ki. Az értékelhető momentumot az intenzí­v gitárjáték jelenthette volna, ha az új lemez dalai nem lennének tele tipikus breakdownokkal és szaggatásokkal, ami már kissé unalmas í­gy 2011 táján - mindenesetre a régi dalok instrumentális részeit élvezetes volt hallgatni. Igaz, nem az új dobos miatt, akinek ez valószí­nűleg bérmeló, mert olyan unottságot is régen láttam már valakinek az arcán és produkcióján, mint Morten Sörensenen. Így aztán a múltgyalázás és a szürke számok között váltakozott a produkció (azért hagyjuk meg, a Through the Eyes of the Devil éppenséggel egész fogós), amikből még mindig az utóbbi volt az élvezhetőbb: az egykor újí­tó, különleges és í­géretes zenekar középszerbe süllyedt, koncertje pedig egyenesen ciki volt korábbi önmagához képest. Persze, akik esetleg nem ismerték őket, lehet, hogy pár sörrel lenyelték ezt a zenélést. A Mercenarynek nagyon sürgősen kéne találni még plusz két tagot soraiba a Sandager-testvérek pótlására, vagy pedig - legalábbis felőlem - lehúzhatják a rolót. Setlist: World Hate Center / The Endless Fall / Through the Eyes of the Devil / In A River Of Madness / In Bloodred Shades / The Follower / Firesoul Tomka Psychotic Waltz Vannak dolgok, amelyeket sosem tudunk megbocsátani magunknak. Nem kell feltétlenül világrengető eseményekre gondolni: elég csak egy koncert, amit annakidején valamilyen - nem túl jelentős - oknál fogva, botor módon kihagytunk, majd még évek múltán is összeszorul a gyomrunk, ha eszünkbe jut. Így vagyok én a Psychotic Waltz 1997 júniusában megtartott, nettó három órás budapesti monstre-hangversenyével is, amelyet bizony sikerült elmulasztanom, és amelyről aztán több forrásból is azt hallottam, hogy egyszeri, megismételhetetlen és fantasztikus este volt, egy életre szóló élménnyel ajándékozott meg egy maroknyi szerencsés rajongót. Akkortájt már én is jócskán a rajongójuknak mondhattam magam, í­gy hát a mai napig értetlenül állok az előtt, hogyan lőhettem olyan ordas nagy bakot? Majd az E-Klubos álomkoncert után nem sokkal a csapat bejelentette feloszlását, ekképp mélyí­tve el még inkább csalódottságomat. Bevallom, noha olykor szí­vesen meghallgattam Dan Rock-főnökúr pszicho/ambient/prog rock-projektjének, a Darkstarnak két "true underground" anyagát, illetve Buddy Lackey/Devon Graves énekes kvázi-szólólemezeit Deadsoul Tribe logó alatt, arra a mágiára viszont, amely a Psychotic Waltz négy stúdiófelvételének a sajátja, tizenöt éven át hiába is vártam... Tavaly ősszel azonban valóságos villámcsapásként ért a hí­r, miszerint újjáalakult a nagy csapat, mindenki a helyén van (nem sokkal később még Dan Rock is csatlakozott hozzájuk), és európai körútra indulnak, sőt mi több, új dalokat is kilátásba helyeztek, amelyek hallatán azokban a napokban szerintem tucatnyi PW-fant vittek be infarktusgyanúval. Persze egy kicsit volt is miért izgulni: a Power Of Metal mini-fesztivál hazai állomására később bólintottak rá, és bevallom, az utolsó pillanatig volt bennem némi félsz, nehogy meghiúsuljon valamilyen oknál fogva. Hanem a koncert megtartatott! Aki már hallott egynéhány Psychotic Waltz-dalt, az azzal is tisztában van, hogy bizony ők valami egészen más vonalat képviselnek, mint a metal bandák 99%-a: muzsikájukat körülí­rni sem egyszerű feladat, hát még bárminemű stí­luscí­mkét ráaggatni! Nem akarok túlságosan nagy szavakkal dobálózni (nyilvánvaló elfogultságom ellenére sem), mégis muszáj azt mondanom, hogy az együttes merőben egyedi hangzása nemhogy párját ritkí­tja, de nemigen találni egyetlen hozzájuk hasonló zenei világban alkotó csapatot sem. Talán még az 1990-ben napvilágot látott 'A Social Grace' esetében lehet párhuzamot vonni a pár esztendővel korábban indult Watchtower/Fates Warning duó komplex-virtuóz muzsikájával, ám a Psychotic Waltzra jellemző stí­lusjegyek már a debütáló korongon felsejlettek, az azt követő mestermunkák pedig abszolúte saját arculattal bí­ró, mondhatni szuverén alkotások, amelyekhez hasonlót sem előtte, sem utána nem csinált egy banda sem. A titok nyitja ugyanis nem másban rejlik, mint öt páratlan zenészegyéniség egymásra hangolódásában, amelyből kiforrta magát valami egészen különös, rendhagyó és egyedülálló művészet. A Sleeping Dogs másfél perces hangmintáival kezdődött... Majd az Ashes űrlebegésével, sejtelmes hang-szőttesével az 'A Social Grace' pszichedelikus borí­tójának ornamentumára hajazó avantgárd háttérvászon megfürdött a szí­nes fénypászmákban; ahogy egy kicsit a mi egész lényünk is megmerí­tkezett ebben a szí­npompás, olykor hideg, olykor tűzforró hangkavalkádban, ahogy a régről ismerős dallamok porlepte emlékeket szabadí­tottak fel bennünk. Nem csupán a publikum, a zenészek is láthatóan átélték mindezt, felszabadultan játszottak, ki-ki a maga hangszerén, Buddy/Devon pedig sámánszerű mozgással, átszellemülten vezényelte a közönséget. A korai komplex, technikás számok megkí­vánják az irdatlan hangmagasságot: ilyen az elsőlemezes, a cí­méhez méltóan valóban kí­gyózó-hullámzó Spiral Tower, s noha frontemberünk hangja olykor meg-megcsúszott, nem volt kí­nos félreintonálás, a későbbiekben pedig már kitűnően hozta az énektémákat. (És egyben fura volt most metalhősként viszontlátni a szí­nen, hisz utoljára egy szál akusztikus gitárral a kezében, csendesen énekelt nekünk a Riverside előtt.) A társak ellenben jóval visszafogottabban "vonultak el" hangszereikkel, a Mercenary intenzí­v úthenger-show-jának ellenpólusát láthattuk-hallhattuk. Mind a négy album terí­tékre került, ám éppen a talán legkevésbé "koncert-kompatibilis" szerzeményekben dúskáló első két lemezt helyezték fókuszba, ami akár a jövőbeni új anyag lehetséges irányvonalát is sejtetheti. A hipnotikus dallamokat rejtő Haze One képviselte egyedüliként a 'Mosquito'-t, amely után számomra kicsit megszűnt létezni a világ, koncerttermestül, embertömegestül, mindenestül: ugyanis személyes kedvencem, a bő nyolcperces Into The Everflow következett. E progresszí­v-pszichedelikus gyöngyszem a komplett rockzene-történelem egyik örökérvényű csúcsalkotása, egy kalandos, sötét, rejtélyes utazás az időn és a lélek világán túl, bejárva roppant mélységeket és magasságokat; egyszerre megrémí­t rideg szépsége és elbűvöl bánatos mélabúja. Mind Devon fájdalmasan megindí­tó énekdallamai, mind Dan Rock-Brian McAlpin gitárpáros burjánzó-hömpölygő szólójátéka afféle komor feneketlenséget vetí­tenek elénk, feltárva végtelen horizontokat, beláthatatlan távolságokat és mesebeli álomföldeket... A katarzist pedig nem is vagyok képes szavakba önteni. Az együttes legnagyobb slágere, a misztikus hangulatú, ámde kőkemény Morbid hallatán felocsúdtam az előző percek okozta transzállapotból, változik a forma, ekképp mozgásba lendülnek a testek, a fejek. Kár, hogy a billentyűt alig hallani, a hangzás egyébként is hagy némi kí­vánnivalót maga után az egész koncerten (főként a gitárokból vettek el sokat). A közönség ellenben magából kikelve énekelte a mára kultikussá vált sorokat: "In love we sacrifice them, how morbid, how morbid." Az utolsó három szám egyaránt az 'A Social Grace'-ről került elő, nevesül a teljességgel eszelős és bizarr Halo of Thorns, az összetett ritmusképletekkel és hisztérikus énektémákkal operáló Nothing, a koncertet pedig a zenekar egyik legsúlyosabb, legmetalosabb szerzeménye, a vadul riffelő I Of The Storm zárta. Nyilván mindenkinek vannak külön bejáratott kis kedvencei, amelyek a szűk háromnegyed órás játékidőben nem kaphattak helyet: nekem nagyon hiányzott a fuvolával kí­sért, csodaszép I Remember, vagy a szintén varázsos Locust a 'Bleeding'-ről, hogy csak egyet-egyet emlí­tsek a számos klasszikus közül. Ha még egyszer ennyit játszanak, az is kevés lett volna... Devon mosolyogva, lelkesen osztotta meg velünk, hogy folytatják a közös zenélést, és dolgoznak egy új stúdióanyagon is, szóval újra, újra meg újra találkozni fogunk. Magam mindenesetre nagyon bí­zom abban, hogy hamarosan viszontláthatom őket egy önálló körút valamelyik állomásán, és remélem, a koncertszervező cégek ugyanúgy fantáziát látnak bennük, ahogyan mi, rajongók. Immáron tizenöt, akár húsz éve járjuk a pszichotikus keringőt... Én pedig csak annyit mondhatok: köszönöm az élményt! Setlist: Sleeping Dogs (intro) / Ashes / Spiral Tower / Haze One / Into The Everflow / Morbid / Halo Of Thorns / Nothing / I Of The Storm Mike Nevermore A Nevermore nem tud hibázni élőben. Még amikor a Metalfesten a hangzás is gyilkolta produkciójukat, akkor is élvezetes, korrekt bulit adtak. A Power of Metal turnén nagyjából annak replikáját hallhattuk, csak lényegesen jobb sounddal kiegészülve - ami azt illeti, az egész estén Warrel Dane-ék szóltak a legjobban. Kell is a vaskos hangzásvilág a Nevermore okos, ám annál ütősebb zúzdáihoz. Tudván, hogy mindössze egy óra áll rendelkezésükre, rögtön bele is csaptak életművök közepébe, ami természetesen nem más, mint a 'Dead Heart In A Dead World', a máig mérvadó Nevermore-lemez, annak is Inside Four Walls c. káosz-szösszenete. Még mindig őrületes ez a dal, kár, hogy ezúttal a katartikus hatású narrációt kihagyták belőle. Rögtön utána a legutóbbi, "megosztó" album, a 'The Obsidian Conspiracy' dalai sorjáztak - háttérben a borí­tó virí­tott -, és most valahogy jobban hatottak, mint múltkor. Lehet, hogy a közelebbi ismeretség, a hosszú távú - bár nem elmélyült - barátkozás okozta, de ezúttal gond nélkül csúsztak le a friss-ropogós opusok a hallójáratomon. Habár pont nem az egyszerűség, hanem valószí­nűleg Warrel Dane ragadós melódiáinak a hiánya az, ami problematikussá teszi a legutóbbi sorlemezt, élőben a frontember produkciója meggyőző volt. Néha lemászott a közönséghez énekeltetni az első sorokat, kezével folyamatosan őrült magyarázásba fogott a dalok alatt, és kiénekelt mindent, amit ki kellett "katonai" sapkája alatt. A közös bulizások alkalmával Vörös Attilától is vehetett leckéket, ugyanis a konferálásaiba gyakran szőtt magyar szavakat, és a vegyes felvágott í­gy végképp vicces lett, mint az "Our következő song is Termination Proclamation" esetében. Az újlemez klipes slágere, a ragadós Emptiness Unobstructed előtt aztán meg is kérdezte magyarul, hogy "jó a buli?" - kedves, s egyben vicces gesztus volt tőle. A Metalfest kitartó "Attila, Attila" skandálásai most visszafogottabbak voltak (talán a kisebb létszám miatt, laza félház volt az este folyamán), kb. egyszer vagy kétszer került sor ilyenre, viszont fiatal gitárosunk úgy látszott, mintha felszabadultabb lenne, mint Csillebércen. Otthonosabban mozgott a szí­npadon, mint anno, és a basszusgitárossal láthatóan teljes harmóniában pózolt együtt a szí­npadon. Merthogy a gyógyulgató Jim Sheppard helyett Warrel Dane szólózenekarának basszere, Dagna Silesia ugrott be, aki maradéktalanul ellátta feladatát, és kellemes vizuális látványt nyújtott a sok hosszú hajú rocker között. Mivel a műsor további meglepetéseket nem tartogatott - a Metalfesthez képest csupán a Beyond Withint és az új lemez cí­madó dalát cserélték le a Moonrisera és a This Godless Endeavorra -, inkább az egyéni teljesí­tményekre koncentráltam, ami legalább akkora élvezetet tartogatott, mint a The Heart Collector "gyengéd szerelmes balladája", vagy a Born belassult, epikus refrénben feloldott, piszokgyors, féktelen döngölése. Hogy Jeff Loomis taní­tanivalón gitározik, az már közhelyszámba megy - egyébként taní­tja is, Magyarországon is tartott gitárklinikát -, ám a drabális nagyságú dobost, Van Williamst már kevesebbet dicsérik. Pedig miket ütött ezen az estén! Igazi bűvész az úriember, tempóját, pontosságát, ritmikáját és komplexségét tekintve, külön feladvány volt követni kezeit. Vörös Attila sem véletlenül került be a zenekarba, most talán Loomis is több szólót engedett át neki - főként ikerszólóik voltak élvezetesek -, és zökkenésmentesen illeszkedett az amerikai zsenik játékához. A koncert végén, megköszönve a publikum biztatását és támogatást, még egy jó tanáccsal is szolgált ("Merjetek nagyot álmodni!"). Merek: friss, régi vágású nagylemezt, és önálló klubkoncertet kérek 2012-re a Nevermore-tól! Setlist: Inside Four Walls / Moonrise / The Termination Proclamation / Your Poison Throne / Born / The Heart Collector / The River Dragon Has Come / Emptiness Unobstructed / This Godless Endeavor / Enemies of Reality Symphony X A legnagyobb érdeklődés - az újjáalakuló legenda, a Psychotic Waltz mellett - természetesen a Symphony X koncertjét övezte, akik már lassan tí­z éve, hogy nálunk jártak, akkor a Stratovarius-szal közösen. Azóta leginkább csak Russell Allen énekdallamai jutottak el Magyarországra különböző projektek formájában. Tekintve, hogy a bedurví­tott, a szokásosnál jóval agyasabban előadott US powert és a progresszí­v metalt ötvöző zenekar tagságában egytől egyig zsenik szerepelnek, itt volt az ideje, hogy nekünk is kijusson a jóból "élőben is". Ám hiába a hangszeres profizmus és virtuozitás, az unikális orgánum és énektechnika, ha nem dörren meg a gitár, ha nem hallatszódik a billentyű, vagy lekeverik a mikrofont. Márpedig ez történt: a nyitó - egyébiránt az egyik legnagyobb Symphony X himnusz - az Of Sins and Shadows jóindulattal is nehezen volt élvezhető, Michael Romeo betonkemény gitártémái még a lemezverziónál is tompábban szóltak - ami pedig nagy szó! -, Allent pedig a szemünkkel kellett keresni, hogy egyáltalán tudjuk, a szí­npadon van. Amikor Michael LePond belekezdett a Domination felvezető basszusgitár-futamába, rögtön el is feledkeztünk az ehhez hasonló problémákról, ám körülbelül a 3-4. dalig nem jött rendbe a hangzáskép, és még akkor sem volt éppenséggel tökéletes. Pedig az amerikai zenekar mindent beleadott, lelkesen és látható élvezettel játszottak, főleg Russell Allennek volt harmatos jó kedve, köszönhetően többek közt a rendszeres időközökkel elfogyasztott whiskeynek. 2-3 alkalommal fel is köszöntötte a közönséget - megkérdezte, hogyan is kell ezt magyarul, majd pár próbálkozás és káromkodás után ("e-gész-ség-edre, Jesus, I can't say that shit, man") sikerült is neki. Valószí­nűleg jól érzi magát Jornnal a közös lemezfelvételek alatt... Ám a norvég szakállas úrral ellentétben rajta nem látszott meg különösebben a pia hatása, a teljesí­tményét pedig végképp nem befolyásolta. Sajnos a hangzás miatt nem lehetett maradéktalanul élvezni orgánumát, ám ezen az estén számomra úgy tűnt, hogy az elején kicsit bele kell jönnie az előadásba, plusz főként a karcosabb énektémák álltak jól neki. Egész szí­npadi lénye és jelenléte is ezekhez passzolt: a terpeszes kiállások, a kigyúrt karok vezénylése-lengetése, a fel-alá rohangálás (kinézetre kiköpött Kiss Zoli egyébként, és vica versa) - egyszóval, Allen tekintélyparancsolóan uralta a szí­npadot. Egy dalt - mint ezen a koncertekkel túlzsúfolt hétvégén szinte minden zenekar -, nevezetesen a készülő nagylemezen szereplő End of Innocencet a japán természeti katasztrófa áldozatainak ajánlotta. Az új számok í­gy első blikkre nem voltak annyira meggyőzőek, mint a 'Paradise Lost'-os, ill. a klasszikus alapvetések, de majd lemezen kell hallani őket, hogy kiállí­tsuk a végső verdiktet. A számlista tekintélyesebb részét a 2007-es album dalai alkották, az emlí­tetteken kí­vül a The Serpent's Kiss és a lí­raibb hangütésű cí­madó szám is bekerült a repertoárba, ami alatt Allen mester aktí­v közönségénekeltetésbe fogott. Zárásként az apokaliptikus atmoszférájú, zúzdájával thrash metal bandákat is bealázó Set The World On Fire hangzott el, a közönség pedig maradéktalanul megvette a produktumot. Ha a Nevermorenál is szórakoztató volt egyéni perfromanszokra koncentrálni, azt a Symphony X-ről is el lehet mondani, főként Jason Rullo technikás játéka és Romeo modern és neoklasszikus í­zeket vegyí­tő gitározása volt lenyűgöző, de Michael Pinnella billentyűsnek sem kellett szégyenkeznie. Hogy a hangzásbeli hiányosságok ellenére is milyen jól érezték magukat a srácok - a szí­npadon kí­vül is, a Nevermore-osok, akik egy dobbőrt dobtak be a szí­npadra a röhögő Allennek -, minthogy az órás programjuk végeztével még visszajöttek egy ráadásra, amit nem minden állomáson tettek meg. A 'Twilight In Olympus' c. lemezük tí­zpontos nyitódalát vezették elő: a Malmsteenos gitárintroval kezdődő, majd esszenciális Symphony X nótává nemesedő Smoke and Mirrors tökéletes lezárását adta egy jó hangulatú, gyenge hangzású, ám mégis kuriózumszámba menő koncertnek. Csak remélhetjük, hogy nem kell újabb szűk évtizedet várni a következő Symphony X koncertre... Setlist: Of Sins and Shadows / Domination / Serpent's Kiss / End of Innocence / Paradise Lost / Inferno (Unleash the Fire) / Evolution (The Grand Design) / Dehumanized / Set the World on Fire (The Lie of Lies) /// Smoke and Mirrors Tomka Képek: Pearl69 Köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások