Bigfoot BIO

Az egész úgy 1979 körül kezdődött, talán tizenegy éves lehettem. Bátyám egyik barátja eljött az MK 27-es, keletnémet gyártmányú kazettás magnójával, meg a hóna alatt egy pár lemezzel. Neki nem volt lemezjátszója, (nekünk meg magnónk nem) így rögzíteni akarta a frissen kölcsönkapott korongokat. Nem emlékszem már az albumokra, de arra a kazettára igen, amit mutatott, hogy ezt is nemrég szerezte. Az első dal úgy kezdődött, mint amikor egy mosógép elindul. Aztán bejött egy pokoli ritmusú és erejű dobtéma, elsöprő erejű, zakatoló gitár, tüdőt szétszakító ének. Mondta a srác, hogy a dal címe Tűzlabda (Fireball) és a bandát úgy hívják, hogy Deep Purple. Nekem leesett az állam, mert addig még ilyent nem hallottam, és kábé tízszer hallgattam meg a dalt egymás után. Nem sokkal később szüleimtől karácsonyra mi is megkaptuk az első kazettás magnónkat, és a legelsőként a Purple Fireball albumát felvettem egy fekete polimer kazettára. Innen már nem volt megállás, jöttek a többiek: Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Uriah Heep, majd a progresszív vonal is elkapott: az Emerson, Lake & Palmer, a Colosseum, a Jethro Tull, és természetesen a Pink Floyd. S bár nagyon szerettem az akkoriban felfutó brit és német metálvonulatot, különösen az Iron Maident meg a Judas Priestet, (ma is csípem őket) az évek során rengeteg bandát hallgattam, felfedezve az újabb generációkból is géniuszokat (például Satrianit a Dream Theater-t vagy a Spock’s Beard-öt, legutóbbi nagy felfedezés a lengyel Riverside) örök kedvenceim a rockzene 1967 és 1973 közötti csodálatos korszakának bandái maradtak.

Teltek az évek, felnőttem, kijártam az iskoláimat, munkába álltam, (középiskolában tanítok) családom lett, de a rockzene (is) örök szerelem maradt. Egyesek szerint függő vagyok tőle, de én ettől a kórságtól remekül érzem magam. Hiszem és vallom, amit egykoron Frank Zappa mondott a rajongóinak: Music is the best – A zene a legjobb!

Néhány a kedvenceim közül: