Leatherwolf: World Asylum
írta garael | 2006.06.14.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Úgy látszik, mostanában a kritikáimat horrorba kell öltöztetnem, hiszen a múltkori Nosferatu album után itt van egy másik kultikus rémfigura, a farkasember, mégpedig egyenesen Amerikából. A Leatherwolf nevű kultikus heavy metal banda a nyolcvanas évek közepétől három csapással rémítette el a feszesebb ritmusokra vágyókat, zenéjükben az akkori USPower keveredett némi progreszivitással, és csipetnyi napfényesebb hard rock-kal, majd a kilencvenes években sok társukhoz hasonlóan tetszhalott állapotba merevedtek, hogy aztán 1999 egyik holdfényes éjszakáján ismét az éjszakába üvöltsék a vérfarkas erejét. Sajnos ezután ismét szünet következett, s a tagság igencsak kicserélődve, ám némileg új vérbeöntést kapva, most, 2006-ban ismét készen áll egy hosszú éjszakai vadászatra. Az új farkasüvöltő nem más, mint Wade Black (ex-CRIMSON GLORY, SEVEN WITCHES), mellette a gitáros Eric Halpern (ex-DESTINY'S END, HELSTAR), és a basszusgityós Pete Perez (RIOT, SPASTIC INK) az eredeti tagok, Dean Roberts dobos és Geoff Gayer gitáros oldalán. Belehallgatva a régi lemezekbe - én ugyanis bevallom, nem ismertem a bandát - az alapvetően "agyas", lendületes megközelítés már a nyolcvanas években jellemző volt a bandára, ám az akkori művekhez viszonyítva a fiss album a régi vérfarkasokhoz viszonyítva maga a megtestesült animal-terminátor. Az új énekes kvalitásait nem kell bemutatnom, hangja már egyenedül elég lenne a dinamikai hatás felerősítéséhez, ám maguk a számok is dupla hajtóművet kaptak, hogy egy MÍG-29-es erejével tolják a riffeket az arcunkba. A hard rock hatások eltűntek, a power jelleg megerősödött - bár azért pl. a Disconnent és az Institutions c. számban a blues egyfajta torz, komputerizált formában ott lebeg az éterben - a dinamikai váltások pedig megtartották azt a progresszivitást, mely kezdetektől fogva jellemezte a csapatot. A szerzemények egyébként a mai modern USPower receptje alapján íródtak, a szuperszónikus riff alapokon némileg tradícionális ízű gitárszólók - melyek az albumon végig oszályon felüliek - enyhítik a zúzda tömörségét. Mindezek mellett én úgy érzem - s lehet, hogy csak azért, mert inkább dallam, mint riffpárti vagyok -, hogy a refrének nem lettek tökéletesen kidolgozva. Tudom, ez nem az a fajta stílus, ahol salalázni lehet a dallamokat, ám nekem így túl tömény, túl öntörvényű az album, melynek befogadását a már említett progresszív jelleg még inkább megnehezíti. A dalok persze csak úgy duzzadnak az erőtől, folyamatos headbangre késztetve a hallgatót, melynek hevességét a pszichedelikusabb részek is csak csillapítani tudják - mint amit a The Grail c. számban is tapasztalhatunk - s a riffek szerelmesei valószínűleg teljes mértékben megtalálhatják számításukat a rafinált, váltakozó ütemű power ritmusok hallatán.
Legutóbbi hozzászólások