Leatherwolf: World Asylum

írta garael | 2006.06.14.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: Massacre records

Weblap: www.leatherwolfmusic.com

Stílus: prog-power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Wade Black - ének Geoff Gayer- gitár Carey Howe- gitár Pete Perez - basszus Dean Roberts - dob
Dalcímek
1. I Am The Law 2. King Of The Ward 3. Behind The Gun 4. Live Or Die 5. Disconnect 6. Dr Wicked (Rx O.D.) 7. Institutions 8. Derailed 9. The Grail 10. Never Again
Értékelés

Úgy látszik, mostanában a kritikáimat horrorba kell öltöztetnem, hiszen a múltkori Nosferatu album után itt van egy másik kultikus rémfigura, a farkasember, mégpedig egyenesen Amerikából. A Leatherwolf nevű kultikus heavy metal banda a nyolcvanas évek közepétől három csapással rémí­tette el a feszesebb ritmusokra vágyókat, zenéjükben az akkori USPower keveredett némi progreszivitással, és csipetnyi napfényesebb hard rock-kal, majd a kilencvenes években sok társukhoz hasonlóan tetszhalott állapotba merevedtek, hogy aztán 1999 egyik holdfényes éjszakáján ismét az éjszakába üvöltsék a vérfarkas erejét. Sajnos ezután ismét szünet következett, s a tagság igencsak kicserélődve, ám némileg új vérbeöntést kapva, most, 2006-ban ismét készen áll egy hosszú éjszakai vadászatra. Az új farkasüvöltő nem más, mint Wade Black (ex-CRIMSON GLORY, SEVEN WITCHES), mellette a gitáros Eric Halpern (ex-DESTINY'S END, HELSTAR), és a basszusgityós Pete Perez (RIOT, SPASTIC INK) az eredeti tagok, Dean Roberts dobos és Geoff Gayer gitáros oldalán. Belehallgatva a régi lemezekbe - én ugyanis bevallom, nem ismertem a bandát - az alapvetően "agyas", lendületes megközelí­tés már a nyolcvanas években jellemző volt a bandára, ám az akkori művekhez viszonyí­tva a fiss album a régi vérfarkasokhoz viszonyí­tva maga a megtestesült animal-terminátor. Az új énekes kvalitásait nem kell bemutatnom, hangja már egyenedül elég lenne a dinamikai hatás felerősí­téséhez, ám maguk a számok is dupla hajtóművet kaptak, hogy egy MÍG-29-es erejével tolják a riffeket az arcunkba. A hard rock hatások eltűntek, a power jelleg megerősödött - bár azért pl. a Disconnent és az Institutions c. számban a blues egyfajta torz, komputerizált formában ott lebeg az éterben - a dinamikai váltások pedig megtartották azt a progresszivitást, mely kezdetektől fogva jellemezte a csapatot. A szerzemények egyébként a mai modern USPower receptje alapján í­ródtak, a szuperszónikus riff alapokon némileg tradí­cionális í­zű gitárszólók - melyek az albumon végig oszályon felüliek - enyhí­tik a zúzda tömörségét. Mindezek mellett én úgy érzem - s lehet, hogy csak azért, mert inkább dallam, mint riffpárti vagyok -, hogy a refrének nem lettek tökéletesen kidolgozva. Tudom, ez nem az a fajta stí­lus, ahol salalázni lehet a dallamokat, ám nekem í­gy túl tömény, túl öntörvényű az album, melynek befogadását a már emlí­tett progresszí­v jelleg még inkább megnehezí­ti. A dalok persze csak úgy duzzadnak az erőtől, folyamatos headbangre késztetve a hallgatót, melynek hevességét a pszichedelikusabb részek is csak csillapí­tani tudják - mint amit a The Grail c. számban is tapasztalhatunk - s a riffek szerelmesei valószí­nűleg teljes mértékben megtalálhatják számí­tásukat a rafinált, váltakozó ütemű power ritmusok hallatán.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások