Király István & G-Jam projekt: Sides Of The Soul

Bráder István - ritmus- és szájgitár
Király Gyula - basszusgitár
Király István - szólógitár
Kovács Balázs - dob
Pénzes Máté - billentyűs hangszerek
01. All Night Long
02. First Second Boogie
03. Talk To Me
04. Knock on My Door
05. Don't Lose Your Head
06. Pleasure and Pain
07. All or Nothing
08. Until You Find Another Way
09. Deep Water
10. Everyday I would Play The Blues
Volt idő, amikor rajongtam az instrumentális gitárlemezekért. Begyűjtöttem még bakeliten szinte mindent (Vai, Satriani, MacAlpine, Becker, Kotzen, Chastain, Dave Sharman, Partick Rondat, Vinnie Moore, Greg Howe, stb.), amit csak találtam. A nem „tisztán” instrumentális cuccokban utazó gitárzseniket is nagyon bírom (Uli Roth, Van Halen, Malmsteen, Gary Moore, Bettencourt, Bratta, Rhoads, Gilbert, Smolski, Lynch, Schenker, stb.), a határ gyakran el is mosódik, legtöbbjük rendes bandában is nyomta/nyomja, és szólólemezeket is készít. Mindenesetre sajátos hangulata van azoknak az albumoknak, ahol a gitár játssza a főszerepet, leginkább talán azért, mert a pusztán hangszeres számokban nem elég a rocksablonokat elpufogtatni – mélyebb, átgondoltabb dalszerzői metódusra van szükség a hallgatói figyelem fenntartására, főleg egy teljes albumon keresztül, amely nemigen lehet sikeres komolyabb klasszikus zenei (és/vagy jazz) előtanulmányok, képzettség nélkül.
A gitárhősök lemezeiben így találtam meg a komolyzenei rétegzettség, intelligencia és a rockos lendület, energia tökéletes egyvelegét – ezért szerettem őket. A varázs részben azért elmúlt – gyorsabban is, mint azt a konfigurációban rejlő lehetőségek sejtették. Talán igen hamar eljátszottak, elmondtak mindent, amit lehetett? Részben, mert a ’80-as évek kreatív vákuumában eszméletlen ütemben és minőségben születtek a produkciók ebben a stílusban is. De belejátszhatott a saját ízlésem és életvitelem változása is: bizony egyetemistaként, a kocsmázás és a foci között még belefért Sartre és Dosztojevszkij megemésztése, az unikumozás kísérői pedig akkoriban mély beszélgetések voltak életről, szerelemről, Tarkovszkij filmjeiről vagy éppen az egzisztencializmusról. Manapság pedig örülök, ha tíz óra agyzsibbasztó robot, napi két óra utazás, egy pici család és kutyasétáltatás után még van erőm elszöszölni az aktuális lemezkritikával, és a Metal Hammerbe, vagy valami habkönnyű akciófilmbe belenézni. Magyarán, az ilyen korongok – adott esetben - a befogadó részéről is nagyobb erőfeszítést igényelnek.
Rátérve jelen recenzió tárgyára rögvest két idevágó megállapítást teszek: először is Király István valószínűleg legalább annyi gitárlemezt hallott, mint jómagam. Kezében ott van ugyanis minden tudás, amit az elmúlt 30-40 évben felhalmozott a szakma. Mindez ráadásul szépen összeérve, leülepedve, melyet az erőlködés legkisebb jele nélkül tud a zeneiség szolgálatába állítani. A kákán is csomót keresők majd hallani vélnek egy kis Satrianit itt, egy kis Gary Moore-t ott (na jó, nem is kicsit), Steve Vai futamait amott, de oda se figyeljünk rájuk! Ha már hasonlítani kell őt valakihez, én olyasvalakit említenék, mint például Vinnie Moore, akinek a kezében ott van a neoklasszikus virga éppen úgy, mint a blues-os, feelinges játék. Csakhogy neki elég jól elkülöníthető korszakai vannak, István mellett szól, hogy nála (fiatal kora ellenére) a különböző iskolák perfekt harmóniában olvadnak össze – ezt Vinnie-nek csak a pályafutása késői szakaszában sikerült elérnie. Respekt!
Másodszor: ez itt most nem az adott eset. Ugyanis semmiféle megfeszülésre nincsen szükség a dallamok befogadáshoz. Pitta olyan közérthetően, nagy szakmai alázattal, a dalokat középpontba helyezve alkot, hogy már-már szinte populáris a végeredmény. A satrianisan remek melódiák már az első albumot is jellemezték, de itt sikerült rátenni még egy lapáttal a közérthetőségre: azonnal, első hallásra dúdolható az összes szám. Tufarockerségem okán nekem az ‘On The Road Again’ töményebb, rockosabb hangzása ugyan kicsit jobban bejön, mint a ‘Sides Of The Soul’ szellősebb, bluesosabb megközelítése, de azt el kell ismernem, hogy a dalok – amúgy is igen magas - színvonala még tovább nőtt. A lemez első fele amúgy a debüt vonalát viszi tovább, a második öt szám azonban elmegy egy elmélkedősebb, blues-os, helyenként jazz-rockos irányba, ahol a ritmusszekción kívül gyakran csak egy kis leheletfinom billentyűszőnyeg alapoz a „király” alá. Mintha csak megérezték volna a blues-rock gitáristenének közelgő tragédiáját, és a tiszteletüket rónák le előtte - előre…
Tanácsolhatnám persze, hogy hagyják ezt a bluesolást a francba, ebben igazán eredetit már úgysem lehet, de nem teszem, mert – bízva abban, hogy ez azért nem egy tendencia leképződése és a következő CD nem lesz full retro – a két album így kerek egész, eképpen válik teljessé a Király István tehetségét, sokoldalúságát bemutató tabló. (Csak annyit jelzek, hogy – bár értem a koncepciót a lélek két oldaláról - dramaturgiailag talán mégiscsak szerencsésebb lett volna váltogatni a tempósabb és a lassú számokat.) De ne feledkezzünk meg az őt kísérő zenészek méltatásáról sem, akik a profizmuson túlmutató lelkesedéssel, beleéléssel teszik oda magukat a produkcióba: a kitűnő billentyűszólók éppúgy dicséretet érdemelnek mint a remek szájgitár, vagy a nagyon természetes, élő dobsound és a halálpontosan dohogó basszus. Hogy valami negatívat is mondjak: a borítóba (vagy hogyan nevezzem ezt a kétlapos izét?) ezúttal láthatóan nem sok energiát fektettek – manapság ez talán már nem is annyira fontos, de mégis, a tartalom, amely - új minőséget, viszonyítási pontot teremtve - egyértelműen mérföldkő a magyar gitár- és rockzenében, talán megérdemelne egy komolyabb külcsínt. Sebaj, majd a másodkiadás orvosolja ezt a problémát, mely remélhetőleg egy elismert nemzetközi kiadó égisze alatt zajlik majd. Merthogy a G-Jam muzsikája megállná a helyét bármilyen nemzetközi összehasonlításban, ahhoz kétség sem férhet. Én szóltam!
Király István: On The Road Again
Paul Gilbert: Fuzz Universe
Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards
Marty Friedman: Bad D.N.A.
George Lynch: Orchestral Mayhem
Nem tudom mikor volt utoljára, hogy egy világversenyen megremegtek a lábak, mikor a magyar versenyző rajthoz állt. S bár a muzsika nem versenysport, tudom jól, büszkeséggel tölt el mégiscsak, hogy leírhatom végre: itt egy kirobbanó formában lévő honi világklasszisról van szó. Aki ráadásul pimaszul fiatal és nem csak az élet, de sikereinek nagy része is előtte van még.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 4513 olvasás
7 hozzászólás "Király István & G-Jam projekt: Sides Of The Soul"
1. Todd
. Absolutely nothing,not even Nazis or perhaps a tunnel overflowing using the grossest bugs you can possibly picture,ever stopped Indiana from achieving his objectives. In actual life,Harrison Ford looks positively amazing in his Rolex Datejust ball gowns perth . Indiana Jones might have carried out much better having a Rolex GMT Master II,a Rolex Explorer, 2012 tea length wedding dress or perhaps a Rolex Submariner like James Bond. Within the finish ball gowns for sale a line wedding gown ,Indiana ought to have had a much better sendoff when it comes to a high quality film along with a Rolex on his wrist.ďťż It might be regarded as a really easy process to obtain a men, 2012 prom dressess watches. Some simple groundwork, to find out that which you would like around the promoting cost you want is all it,ll consider amazing wedding dresses . In fact, acquiring a men,s see is equal to most other purchases. Men,s watches, nonetheless 2012 elegant ball gowns , could extremely nicely be hard to discover. alfred angelo bridesmaid dresses Not like women,s watches which
2. Tényleg jó a cikk és persze a
Tényleg jó a cikk és persze a zenekar is baromi jó! Mióta olvasom a HR.hu-t, egészen kiszélesedett a rockzenei ismeretem :))) csak egy észrevétel: ha be akartok mutatni egy zenészt/zenekart akkor miért egy feldolgozást linkeltek be tőle? Nem ismertem ezt a bandát, ezért érdeklődve kattintottam a videora, de sajnos csalódnom kellett... persze ez csak egy apróság, de szerintem bosszantó!
Ja és azt sem értettem soha, hogy hogy lehet egy zenekart "project"-nek nevezni... na de szemet hunyunk felette, mert baromi jó :)
üdv
3. link
szia, feltételezem anyagi okok miatt klip nem készült, ha lenne nyilván azt tettem volna hozzá
az első lemezről vannak feltöltve ugyan számok a tecsőre (vizuális élmény nélkül), de jobbnak láttam egy tényleges videót feltenni, és ilyenek csak koncertfelvételben vannak, jó minőségben csak feldolgozást találtam
aki még sosem találkozott Pitta zenéjével ez alapján is képet kaphat a stílusról és arról, hogy itt milyen tehetséges zenészekről van szó, pusztán ennyi volt a cél
4. Jó a cikk (és természetesen a lemez).
Egyetlen dologgal egészíteném ki, hogy a hatásként felsorolt külföldi gitárzsenik közé én még betennék egy magyart is: Tátrai Tibor. Már az előző lemezen is több helyen kihallottam a hatását, de itt a First Second Boogie teljesen olyan, mintha a 90-es évek elején valamelyik HBB lemezre írt volna Tibusz egy instrumentális dalt (tudom, ez így nonszensz).
De félreértés ne essék, nem másolásról van szó, csak a hatása érezhető.
5. pitta
A sajátomon kívül éppen ez a harmadik recenzió, ahol a kötekedő kritikus vitán felül világszínvonalúnak nevezi a G-Jam lemezeket. Ebben azért akkor nyilván lehet némi igazság...
Ha Pitta ezzel a színvonallal és tehetséggel nem lesz népszerűbb, legalább hazánkban, akkor tényleg nem éri meg (és már régen nem anyagi elismerésről beszélek) a fiataloknak gitárt vásárolni és a zenetanulásba egy csomó energiát beleölni.
Ne legyen így....
6. Ja, a cikk pedig nagyon jó!!!
Ja, a cikk pedig nagyon jó!!! Én ugyanígy begyűjtöttem mindent az instru - megjelenésekből anno, azzal a különbséggel, hogy nálam még tart a mánia. Talán azért, mert annak idején még Dosztojevszkij helyett is őket hallgattam:-((
7. én is újra kedvet kaptam hozzá,
el is kezdtem előkeresni a régi a lemezeket, és olyanokba is belebotlottam amiről nem is tudtam, hogy van nekem :)