Médiafigyelő: Run To The Hills - Az Iron Maiden hiteles története (könyv)

írta szakáts tibor | 2011.02.11.

Hazánk talán legnagyobb könyvkiadójának egyik leányvállalata évek óta ontja ránk a nagy rock és metal muzsikusok életrajzi műveinek magyar nyelvű változatát. Egy ideig öröm és boldogság töltött el ezekkel a kiadványokkal kapcsolatban, de aztán – már nem emlékszem melyiket – úgy vágtam a felénél a sarokba, hogy csak úgy csörgött. Az addig szórakoztató és hihetetlen történetek egy idő múlva unalmassá, egyhangúvá és nem csak hihetetlenné, de nevetségessé és szánalmassá váltak…

 

 

…A szinte egy sémára épülő irományok nagy többségénél már az az összeesküvés-elmélet is megfordult a fejemben, hogy talán egy író, vagy egy csapat dolgozik ezeken a könyveken és csak az időpontok, helyek és nevek miatt egyeztetnek a muzsikussokkal, hogy ha ugyan nem is történtek meg az általuk megálmodott események, de legalább a helyszínek és a szereplők egyezzenek, aztán majd az idő úgyis megszépít mindent (Ozzy Osbourne-t többször megkérdezték, hogy miért nem ír könyvet a pályafutásáról, amire Ő rendszeresen azt válaszolta, hogy nem nagyon emlékszik rá, különösen a 80-as évekre, ami teljesen kimaradt az életéből…). Eleinte magamban kerestem a hibát, hogy nem tudok örülni a gyerekorromból, csak hallomásból ismert anekdoták összességének és hitelességének, de amikor sikerült beszélnem egy olyan szakemberrel, aki szintén belelapozott a „mesékbe”, megvilágosodott bennem, hogy inkább hiszek Münchausen bárónak, mint a tisztelt mindent megélt zenészeknek. Persze lehet, hogy csak az ítélőképességük, vagy az emlékezőtehetségük kopott meg, de az is lehet, hogy Ők hitelesek, csak a mindenre elszánt kiadó (az eredeti) tett még rá egy lapáttal, mert nem érezte eléggé mocskosnak, aljasnak, rockosnak, vagy metálosnak a történeteket. Egy szó, mint száz, az előbb említett szakember annyit tett hozzá elégedetlenkedésemhez, hogy nyugodjak meg, ha ezek a zenészek ennyi drogot fogyasztottak volna, vagy ennyi alkoholt ittak volna, akkor most nem lett volna lehetőségük könyvet megjelentetni, pláne nem aktív zenészként keresni a betevő falatokat. Réges-régen alulról szagolnák az ibolyát, mint azon elődeik, vagy kortársaik, akik valóban megélték az ezekben a könyvekben leírtakat. Azt nem mondom, hogy ettől a ténytől megnyugodtam, de egyet elhatároztam, bármennyire is fájó, nem fogok többet hasonló témájú könyveket olvasni. Na ja, de akkor mégis hogyan lehet az, hogy erről a könyvről én írok? Az ok egyszerű, drága Barátaimtól (Pearl69, Brinyó, Mészi) többek között ezt a könyvet kaptam születésnapomra és úgy gondoltam, hogy egy ajándékot mégsem lehet egyből sutba vágni, hát megpróbálkozom vele. Az eredmény az lett, hogy szinte megállás nélkül olvastam ki a vaskos kiadványt, aminek minden sorát élveztem. A vicc az egészben az, hogy nem tartozom a fanatikus Iron Maiden rajongók közé, mert amikor a Maiden a fénykorát élte, én inkább a Saxon-Judas vonalat kedveltem jobban. Ettől függetlenül az összes Maiden lemezt megvettem és szinte kivétel nélkül ott voltam a koncertjeiken is. Mindig is tiszteltem előremutató és kísérletező zenéjüket és azt a profizmust, ami áradt a kiadványaikból és a koncertjeikből egyaránt. Ez a könyv meggyőzött arról, hogy a Maiden gépezet pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Egy profin felépített koncepció, balhéktól, hatalmas tivornyáktól, elvonóktól és egyéb felfújt baromságoktól mentes muzsikusokból álló egység. Különösen nagy élvezettel olvastam a korai időkről, mert valahogy a Di’Annóval fémjelzett korszak mindig közel állt hozzám, még akkor is, ha Paul nem éppen a legjobbja volt a csapatnak és a könyvben való megnyilvánulásai is időnként kiakasztók. Kiemelkedő még Steve Harris hozzáállása a zenéhez, az elképzeléséhez, a gyerekkori álmához és a Maiden minden egyes tagjához. Ami pedig még a muzsikusok elbeszéléseinél is sokkal jobban tetszett, az a háttérországnak és az ő véleményeiknek a bemutatása volt a csapatról, a Maiden-jelenségről, a turnék és a stúdiómunkák nehézségeiről. Mick Wall, a könyv írója igazi Maiden fan, aki a kezdetektől figyeli a bandát és szinte mindent tud róluk, amit érdemes, ennek ellenére nem, mint egy elvakult rajongó, hanem időnként, mint a legkeményebb kritikus, vagy egy egyszerű kívülálló mutatja be a csapat pályafutásának egy-egy mozzanatát. Talán egy negatívuma van a műnek, méghozzá, hogy túl későn jutott el hozzánk, hiszen 2004-ben - amikor a Maiden éppen a ’Dance Of Death’ turné kellős közepén járt - befejeződik az írás. Pedig mint tudjuk, a sztorinak itt koránt sincs vége, hiszen a banda azóta még nagyobb magaslatokba szárnyalt, mint azt írnokunk gondolta volna a könyv eredeti megjelentetésének idején.
Nem tudom, született-e más írás a Maidennel kapcsolatban, de ahogy a könyv címében is olvasható, ez az Iron Maiden hiteles története, amit ajánlok mindenkinek, aki nemcsak a szaftos, ki a nagyobb balhés srác sztorikra kíváncsi, hanem egy profi bandára és annak pályafutása összes buktatóira, örömeire, sikereire és egy csodálatos karrier kiteljesedésére.

Szakáts Tibor

Legutóbbi hozzászólások