Néhány szó a bootlegekről

Valljuk be őszintén, bootleget gyűjteni alapvetően egy hálás dolog, ám kitartás híján az esetek nagy többségében rövidúton bele lehet csömörleni a zakatoló zajmasszákba, vagy a közönség sikolyaitól éles, valahol a távolban zenét (?) sejtető, zavaros felvételekbe. Ha azonban az embernek szerencséje van, és sikerül kifognia a kedvenc zenekarától egy tiszta, esetleg keverőpultos felvételt, rögtön megváltozik a helyzet. Ebben a rövid kis írásban szeretnénk összegyűjteni néhány érdekes tényt a bootlegekről, azok történetéről és hátteréről, ezzel próbálván kedvet csinálni a kedves olvasóknak, hogy személyesen is utánajárjanak a dolgoknak.

A legismertebb bootleg: a koncertfelvétel

A bootlegek legismertebb típusa a koncertfelvétel, melynek alapvetően két nagy fajtáját lehet megkülönböztetni. Az első a sokak szerint érdekesebb és varázslatosabb hangfelvételek kategóriája, míg a másik a videó felvételeké. Mindkettőnek sajátja az, hogy a minőség/élvezhetőség nem aránylik egymáshoz egyenesen, hiszen az adott bandával szembeni rajongásunk is befolyásoló tényező lehet a végeredmény megítélésében. Magyarán, ha egy Metallica rajongó meghallja a zenekar 1985-ös, közönségből felvett, sercegő és sikolyoktól hangos bootlegét, feltehetően sokkal inkább élvezni fogja az anyagot, mint egy, a zenekarhoz a hagyományos keretek között idomuló, elsősorban a slágereket kereső zenehallgató – ha a két fél pontozná az adott bootleget, feltehetően érdekes eltérések jönnének ki. A minőség kérdéséről a későbbiekben még esik majd szó.

Ha tovább akarunk kategorizálni, érdemes először a videó felvételeket szétszednünk. Itt több kategóriát is meg lehet különböztetni, de alapvetően a közönségből felvett (amatőr), és a profi stáb által rögzített (professzionális) anyagok a dominánsak. A kettő között lehetnek átfedések. Előfordul, hogy a színpaddal szemben profi filmes veszi fel a koncertet, de egyetlen kamerával, egyetlen állásból, míg az is megeshet, hogy a közönség soraiból rögzített klipeket a hozzáértő és elszánt rajongók vágják meg, így érvén el egy relatíve magasabb élvezeti szintet. Mindkettőre igaz az, hogy a fentebb már említett módon változó lehet a megítélésük. Személy szerint leginkább a kettő variációját, a színpaddal szemben felállított egyetlen kamerát és a profi operatőrt kedvelem a legjobban, ha bootlegekről van szó, bár nyilván sokat számít a hangminőség is.
A profi kategóriában külön osztályt képviselhetnek a különböző tévék által rögzített, vagy vetített fellépések, melyek általában vagy speciális sessionök (például az AOL széria, melyben meglehetősen meghitt körülmények között, de koncertszerűen lépnek fel a zenészek), vagy erősen megvágott koncertek – leggyakrabban tíz számot, és egy órás műsoridőt szoktak ilyetén módon összeállítani. Ilyenkor jelennek meg példának okáért felirat formájában a dalcímek is. Ha mindenképpen jó minőségű felvételekre vadászunk, ezek a TV show-k is meglehetősen jó források lehetnek (például a francia Taratata, vagy az amerikai Austin City Limits, esetleg a ma már megszűnt Sessions at West 54th). Különösen érdemes kiemelni az MTV Unplugged sorozatát, melyben rengeteg előadó adott kifejezetten igényes műsort. Néhány kivételtől eltekintve ezek nem jelentek meg hivatalosan, így a tévéből felvett és digitalizált részeket, vagy ezek hangsávjait előszeretettel keresik a rajongók, gyűjtők. Az ilyen műsorok esetekben egyébként előfordulhat, hogy playback, vagy fél-playback fellépést látunk viszont a képernyőn, de manapság ez egyre ritkábban fordul elő.

Az audio felvételek kérdése egy jóval érdekesebb téma. Itt megint csak két nagy kategóriát lehet szétválasztani: a közönség soraiból felvett anyagot (audience recordings) és a profi, keverőpultos anyagokat (soundboard, vagy FM recordings, utóbbit általában rádióadóknak készítik, és gyakran tűnnek fel bennük DJ-k, akik olykor meg is szakítják a műsort).
A közönségfelvételek minősége erősen korfüggő szokott lenni. A hetvenes évek derekáról származó anyagok rendszerint még sercegnek és kiegyenlítetlenül adják csak vissza a koncert hangjait. Az időben előre haladva azonban változik a helyzet – nyilván egyenes arányban a technika fejlődésével. Bizonyos bootlegek már-már a hivatalos koncertkiadványok szintjét is elérik – ilyen például a Dream Theater ’Rotterdamned’ című felvétele (a Six Degrees… turné holland állomásán került rögzítésre), melyet bár a közönség soraiból vettek fel, minősége bámulatosan jó lett. Általában véve azonban elmondható ezekről az anyagokról, hogy ezek miatt riad meg a közönség nagy része a bootlegezéstől.
A másik, sokaknak szimpatikusabb ág jóval csábítóbb lehet, ugyanakkor a csalódás veszélye még itt is bőven fennáll. A keverőpultos felvételek rendkívül tisztán adják vissza a zenészek által a színpadon megszólaltatott hangszerek hangját, ugyanakkor a közönség zajai is visszaköszönnek, például az énekesnek felállított mikrofonokon keresztül. Nem szabad azonban elfeledni, hogy az időben visszafelé haladva már ezek a felvételek is kezdenek veszíteni a bájukból – az 1970-es évek elején készült felvételek nagyjából a kilencvenes évek jobb közönségfelvételeinek szintjét súrolják sokszor.
Ilyen típusú felvételekből egyébként nagyságrendekkel kevesebb van, és sok esetben az adott zenekar már fel is használta őket. Például a Led Zeppelin keverőpultos anyagainak java már részben, vagy teljes egészében megjelent hivatalosan is, míg a Queen profi felvételeit szintén az élő albumok elkészítéséhez szánták (a híres, 1974-es Rainbow színházas felvétel is hivatalos kiadvány lett volna, még 1975-ben, ám csak VHS-en jelent meg a kilencvenes évek elején).
A legjobb keverőpultos anyagok vitathatatlanul a kilencvenes évektől napjainkig születnek meg. Itt már tisztán, háttérzaj, vagy sercegés nélkül tudták felvenni az anyagokat, amiknek maximum annyi lehet a hibája, hogy néha nincsenek rajtuk egyensúlyban a hangszerek, vagy egyszerűen csak a hangerejük nincs megfelelően beállítva.

A demó és a „b” oldal

A demó felvételeket sosem azért rögzítik, hogy a nagyközönség elé kerüljenek. Ezek rendszerint a kiadók számára születnek meg, hogy megmutassák nekik, mivel készül előrukkolni az adott zenekar, esetleg afféle főpróbaként kerülnek rögzítésre, hogy látszódjon, hogyan fog festeni a kész dal. Ennek ellenére a demó felvételek szépen lassan a közönséges zenehallgató tudatába is beúsztak, legelőször is az igazán elszánt rajongók által. Számukra teljesen mindegy, milyen egy felvétel minősége, mihez és miért készült, ha egyszer a nagy kedvenc szólaltatja meg rajta az adott hangszert. Nekik köszönhetően aztán a kiadók is meglátták a potenciált a próbafelvételekben, így hamarosan ezek is sorra kezdtek megjelenni, akárcsak a koncertfelvételek.
A legtöbb esetben a demók akkor kerülnek különálló, de hivatalos lemezre, ha az adott zenekar nem kíván, vagy nem tud épkézláb stúdióanyagot kiadni a kezei közül, esetleg ezzel próbálják növelni a banda körüli hype nagyságát. Jó példa erre a Frontiers Records és a Nelson esete, hisz a hivatalos új stúdióalbumot hamar követte egy rövidke koncertanyag és egy demógyűjtemény is, de említhető akár a Stratovarius friss albuma is, melynek bővített kiadásán a demók is helyet kaptak. A demók megjelenhetnek még albumok bővített, vagy remasterelt kiadásain is, de amíg ezek nem terjednek el széleskörűen, addig maradnak a bootlegek. Ilyenre a legszebb példa talán a Cheap Trick rajongók által összeállított 14 CD-s gyűjtemény, melyen mixek és egyéb ritkaságok is helyet kaptak.
A „b’ oldal már más eset. Maga a fogalom még a vinyl kislemezek korában származik, amikor az önállóan kiadott, slágergyanús dalok mellé feltettek egy, kettő, vagy akár több dalt is, melyek azonban sok esetben nem kaptak helyet a konkrét soralbumon. Ezeket a nótákat bizony sokáig csak azok birtokolhatták, akik megvették eredetiben a kislemezt, ám azok legyártott példányszáma mindig végesebb volt, mint a teljes nagylemezé. A nyolcvanas évek kazetta korszakában, majd a kilencvenes években a „b” oldalas bootleg gyűjtemények (sokszor a demókkal együtt) kedvelt célpontjai lettek a gyűjtőknek. Ebben az időszakban már egyre gyakoribb volt, hogy a stúdió sessionök idején a banda több dalt rögzít a kelleténél. A tendencia azonban az, hogy míg a hetvenes években a „b” oldalas dalok inkább a soralbum egyéb dalai közül kerültek ki, addig a nyolcvanas, majd kilencvenes években ezek száma drasztikusan megugrott.
Vannak bandák, akikre egyáltalán nem jellemző a „b” oldalak megléte. Nincsenek „b” oldalas ritkaságai például a Led Zeppelinnek, nagyon szép és terjedelmes viszont a Helloween „b” oldalak kollekciója (bár ezek később nagyrészt megjelentek hivatalos gyűjteményen). Érdekes eset a Queené, hiszen ott a különböző „b” oldalak a banda ’The Complete Works’ című gyűjteményén megjelentek, de csak vinyl formátumban, és mindössze az 1986-os évig. A Queen ilyen szempontból mindig is hálás téma volt, hiszen a „b” oldalakon az új dalok mellett, remixek és élő felvételek is megjelentek, és ezek digitális formátumban még csak napjainkban, vagy még napjainkban sem látnak/láttak napvilágot.

A hivatalos bootleg

Ebben a témában vitathatatlanul a Dream Theater fog először a kedves olvasók eszébe jutni, hisz a csapat Mike Portnoy elszántságának köszönhetően időről időre jelentkezik valamilyen különleges anyaggal. A külön erre a célra létrehozott YtseJam Records kínálatában vegyesen kapnak helyet a különböző koncertfelvételek (keverőpultos, minőségi anyagok), a demó gyűjtemények, és a különleges műsorok felvételei, így a komplett klasszikus albumokat feldolgozó koncertek is.
A bootleg azonban máshogy is válhat hivatalossá. Sokszor az előadók saját maguk döntenek úgy, hogy egy korábban bootleg formában terjedő felvételt hivatalossá tesznek a jogok megszerzésével. Így került a ’Pyromania’ lemez remaster emlékkiadására egy ritka, de igen híres 1983-as Def Leppard koncert, így lett hivatalos a Poison ’Great Big Hits Live!’ című anyaga (mely azonban minőségét tekintve talán elhibázott megjelenés volt), vagy említhetnénk még David Bowie 1972-es, ’Santa Monica’-ban rögzített buliját is, mely szintén hivatalos szintre léphetett, miután évtizedeken keresztül terjedtek a különböző formátumú kalózmásolatai. A különböző hivatalos bootleg sorozatok közül a legérdekesebb és legterjedelmesebb talán a Pearl Jam kollekciója, de fél hivatalos kategóriában említhetnénk a Kisst, Bob Dylant, vagy a Nine Inch Nailst is, mint a mozgalom élharcosait. Ide lehetne még sorolni továbbá a Deep Purple-t is, illetve a Black Sabbath-ot. Előbbit a sorozatosan kihozott, hetvenes évek közepén rögzített megannyi hivatalos koncert miatt, amik korábban feltehetően bootleg minőségben leledzettek, utóbbit a remasterelt korongokon elhelyezett ritkaságok miatt, amikkel számos rajongó szívét megörvendeztették.

Az új generáció – instant bootleg

A kétezres évek végén egészen új szintre emelkedett a bootleg gyűjtés hagyománya. A technika fejlődésével lehetővé vált a felvételek gyors és minőségi létrehozása és másolása, erre pedig hamar lecsaptak a szemfüles együttesek. Megjelent a koncert után azonnal kézbe vehető pendrive-ok, CD-k, letöltő kulcsok kora.
Az új eljárás lényege az egyszerűség és a gyorsaság. A koncerteket végig rögzítik a keverőpulton, majd a műsor befejezése után az addig felvett anyagot elkezdik különböző adathordozókra másolni. Mire a ráadás véget ér, a hivatalos bootleg már készen is áll a megvásárlásra. A mellékelt kóddal aztán a ráadás felvétele is letölthető, így a koncertlátogató mindenféle utánajárás nélkül birtokba veheti a bootleget.
A sokak szerint az egész bootleg kultúrát meggyilkoló módszert már nagyon sok banda kihasználta. A Kiss régen várt európai koncertsorozatának anyaga gyakorlatilag mindenki számára elérhető az internetről ilyetén módon, de a lehetőséggel szokott élni a Scorpions, a Supertramp és jó néhány nagynevű zenekar is.
Hogy a módszer milyen hatással lesz a jövőre, azt egyelőre nehéz megmondani. Számos banda fittyet hány a dologra, és továbbra is a megszokott utat járja, esetleg éppen hogy a klasszikus bootlegeket segít terjeszteni – itt megint a Cheap Trickre hivatkoznék, akik rendkívül nagy számú profi bootleget termelnek ki a koncertjeiken, Youtube csatornájukon pedig rendszeresen jelennek meg a weboldalul logójával ellátott felvételek.

A bootleg szerepe, haszna

Vitathatatlan, hogy a bootleg szerepe nem merül ki az élő felvételekre éhes rajongók kielégítésében, bár nyilvánvalóan sokkal nagyobb szerepet játszik benne, mint esetleg egy-egy koncertfelvétel, amit utólag a stúdióban tupíroztak fel. A bootleg legnagyobb szépsége és erélye talán az, hogy egy olyan felvétel, amit rajongó készít magának, vagy más rajongóknak, esetleg akár egy televízió, vagy a zenekartól független profi stáb, sosem nyúl bele a kész anyagba. A bootleg nem hivatalos mivolta egyúttal azt is jelenti, hogy mentes mindenféle utólag manipulációtól, hitelesebb tehát, mint bármi más. Ezeken a felvételeken semmi sem szépíti az énekesek hangját, a műsor összetételét, a technikai tudást, a szervezői készséget és minden egyebet, ami egy teljes koncert lebonyolításához szükséges. A bootleg sosem hazudik.
Ebből kifolyólag ezek a felvételek az adott kor zenei dokumentumaiként is felfoghatóak. Rögzítve van rajtuk minden, amiből később kiindulva jellemezni lehet egy banda teljesítményét, és meg lehet keresni az aranykorszakukat. Remekül látszik például a Queen 1975-ös felvételein (különösen a Hyde Parkban filmre vett ingyenes koncert anyagán), mennyire nehezen működött élőben a Prophet’s Song című daluk, vagy, hogy mennyire megmosolyogtató volt Roger Taylor magas vokális témája a ’39-ben. A korszakból származó egyetlen hivatalos Queen koncertanyagról, a ’Live Killers’-ről Taylor később azt nyilatkozta, hogy a lábdobokon kívül nincs sok eredeti hang rajta – így hát tényleg nyilvánvaló, micsoda jelentősége van a rajongók számára egy-egy ilyen felvételnek.
Hasonlóképpen érdekes megfigyelni, hogyan lettek a hetvenes évek végére a Led Zeppelin koncertjei a ’The Song Remains The Same’ című albumon és filmen bemutatott csodálatos műsorból gigantikus és elnyújtott szörnytúrák, melyekből aligha lehetett egy-két tucatnál többet megcsinálni egy évben.
Ebben rejlik a bootleg jelentősége, és ettől nyeri el azt a sajátos varázsát, ami újra és újra megragadja a zenére fogékony, bizonyos bandák iránt elkötelezett embert.

Zárszó

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy az internetnek köszönhetően alapjaiban megváltozott bootleg kultúra sokkal nyitottabb, mint ez idáig valaha is volt. Különböző fórumokon elképesztő mennyiségű felvételre bukkanhatunk rá, ráadásul mivel ezek az esetek túlnyomó többségében nem hivatalos kiadványok, és eddig is kézről kézre terjedtek, szívfájdalom nélkül tehetünk velük próbát… az esetek többségében igazán megéri!

Szerző:
TShaw