"Az arany középút a legjobb": Interjú Scholtz Attilával, a Cry Free énekesével

Január 15-én, azaz most szombaton kerül megrendezésre Magyarország Deep Purple Cover Bandjének, a Cry Freenek 15. születésnapi koncertje, ami kiváló apropót szolgáltatott ahhoz, hogy kikérdezzük a zenekar énekesét, Scholtz Attilát a Cry Free múltjáról és jövőjéről, ill. általánosságban az emlékzenekarokról alkotott véleményéről és saját "ars poeticájáról". HRM: Habár egyre többen látogatják a tribute bandák koncertjeit Magyarországon, az emlékzenekarok működésének jogi háttere mégsem közismert. Hogy működik ez a dolog? Kapcsolatba kell lépni a feldolgozni kí­vánt zenekarral, és "engedélyt szerezni" a számok eljátszásához? Scholtz Attila: Élőzenés reprodukció esetén nincs szükség ilyesmire, de még feldolgozáslemezek esetén is csak akkor kell ezt meglépni, ha radikális átdolgozásról van szó, vagyis ha gyors nótából ballada lesz, vagy ha más nyelven történik a feléneklés. Általában a kiadóval kell kapcsolatba lépni, nem a zenekarral. Legalábbis annak idején í­gy informáltak minket, de ez évekkel ezelőtt volt. Az "anyazenekarok" tagjai általában nem törődnek ilyesmivel, de ha szóba kerül a dolog, többnyire támogatók. A Deep Purple tagjai biztosan ilyenek, többükkel is szóba került már ez a téma. Ian Gillan jó fej volt, amikor a kis tréfás bemondásomat ("Bocsi, hogy nyúljuk a dalaitokat.") szintén viccesen korrigálta: "Ez nem nyúlás, csak kölcsönvevés". De mindannyian örömmel fogadják kis ténykedésünket. Elsősorban nem is azért, ami először az ember eszébe jut, hogy ingyen promóció vagyunk a számukra, egyszerűen csak meghatja őket a tény, hogy öt fiatalember Magyarországról arra teszi fel az életét (legalábbis zenei értelemben), hogy kizárólag az ő munkásságuk előtt tisztelegjen. HRM: Találkoztok olyan negatí­v véleményekkel, amelyek csak azért érnek Titeket, mert kizárólag feldolgozásokat játszotok? S.A.: Érdekes, hogy a 15 éves pályafutásunk során talán még senki nem mérte ezt az arcunkba. Más zenekarok esetében viszont gyakran hallottam ilyesmiről. Nem csodálkozom, sajnos szinte népi hagyomány ebben az országban savazni, kritizálni, fanyalogni... HRM: A tribute bandákat sokan nézik ferde szemmel manapság, mert csupán reprodukálják az "anyabanda" slágereit. Viszont a Cry Free élőben gyakran szokta különböző hangszeres szólókkal kibőví­teni a DP-slágereket, ahogy a DP is mindig is egy improvizatí­v zenekar volt. Mennyire engedtek teret ilyenkor a saját improvizációnak? Mennyire formáljátok saját képetekre a dalokat? S.A.: Igen, talán éppen ebben rejlik a válasz az előző kérdés problematikájára. A legtöbb tribute banda szolgaian másol zenében és megjelenésben is, ami visszatetsző tud lenni egyes esetekben. Náluk jogosan merül fel az is, hogy van-e létjogosultságuk, hiszen ha egy az egyben lemásolják az eredetit, akkor miért menjek el az ő koncertjükre? Majd megnézem az igazit! Persze az anyazenekarok magyarországi látogatásai között sokszor évek telnek el, tehát azért élőben hallani kedvenceink muzsikáját még akkor is élmény, ha sok pluszt nem is ad az aktuális emlékzenekar. Meg nyilván Hendrixet, Jim Morrisont, stb. ma már sajnos nem hallhatunk eredetiben. Egyébként, amikor elkezdtük a bandát 1996-ban, mi is abból indultunk ki, hogy egy az egyben akartuk visszaadni az eredetit. Ez különösen '98-tól teljesedett ki, amikor Blaskó György dobolt, Nagy István gitározott és Vermes Márk bőgőzött. (Utóbbi két úriember vendégként fel is lép velünk a Club 202-ben, a szombati szülinapi bulinkon, Gyuri sajnos külföldön fog muzsikálni éppen.) Azzal a csapattal csúcsra járattuk azt a koncepciót. Pisti hangról hangra játszott minden gitárszólót, sőt, egy időben, amikor billentyűs nélkül léptünk fel, még az orgonaszólókat is! De Gyuri is fanatikus volt! Ha az eredeti felvételen Ian Paice véletlenül leejtette a dobverőjét, ő képes volt lekottázni, hogy milyen ritmusképletben csörögtek a lepottyanó verők... Aztán később egyre inkább elmentünk abba az irányba, hogy igazából magunkévá tegyük a Purple muzsikáját, és sajátunkként játszunk el vele, ami sokkal izgalmasabb zenésznek és közönségnek is. HRM: Szerinted az ideális tribute zenekar milyen mértékben enged teret a személyes interpretációnak, és mennyire kell minél precí­zebben és "forráshűen" tolmácsolni a dalokat (vagy akár az előadók mozgáskultúráját, szí­npadi show-ját, stb.)? S.A.: Ez nehéz kérdés, és nyilván nagymértékben függ az adott "anyazenekar" munkásságától. Egy olyan csapatnál, mint a Deep Purple, hiba lenne minden dalt lemezverzióban játszani, hiszen ők sem tették ezt soha, sőt! Pont az volt a lényege a játékuknak, hogy minden este új köntösbe öltöztették a nótákat. Ritchie Blackmore például sosem játszotta el még egyszer azt a gitárszólót a Smoke On The Waterben, amit a lemezre rögzí­tettek. Ugyanakkor azt a nótát mindannyian milliószor hallottuk a rádióban, és kizárólag a stúdióverzióban, ezért a közönség nagy része azt szeretné visszahallani a Cry Free koncerten is. Gitárosunk, Lee Olivér, viszont azt szokta mondani, hogy "Miért mondjam el még egyszer, amit valaki már egyszer elmondott?", és neki is igaza van. Mint mindenben, ebben is az arany középút a legjobb. A legmaradandóbb szólótémákat természetesen mi is eredetiben prezentáljuk, de ami szinte arra í­ródott, hogy az ember jammeljen vele, ott elindulhat az őrület! Különösen az elmúlt másfél évben lazultunk el nagyon, néha komplett dalokat improvizálunk a Deep Purple nóták belsejébe, és nagyon élvezzük! Viszont a riffek, harmóniák, kí­séretek terén soha nem kötünk kompromisszumot, a legvirtuózabb témák is hangról hangra megfelelnek. Majdnem minden magyar Purple feldolgozás, amit koncerten hallottam másoktól, tartalmazott felületesen levett, vagy leegyszerűsí­tett témákat, és az ilyesmi nagyon kiábrándí­tó. Ami a külsőségeket illeti, megint csak nehéz elkapni a helyes arányt. A legtöbb tribute úgy, ahogy van, átveszi a ruhákat, mozdulatokat, stb. Ez néha szánalmasan tud kinézni, máskor viszont kimondottan helyénvaló. Ha az eredeti zenekarnál nagyon jellegzetes, ahogy kinéztek, és az illető tribute banda természetesen tud azzal azonosulni, akkor király. Sokszor viszont szinte farsangi maskarádéba megy át a történet, a produkció meg paródiába... A Deep Purple mindig magasról ejtett a külsőségekre, náluk minden a zenéről szólt, ezért mi nem erőlködünk ezen sokat. A terveink között szerepel azért, hogy egy kicsit "gatyába rázzuk magunkat", a 70-es évek világára szeretnénk kicsit erősebben utalni a megjelenésünkben is, de ezt sem direktben, másolósan tennénk, inkább finoman, ráutalósan. Sosem fogunk viszont cilindert nyomni a gitáros fejébe, hogy "blekmúros" legyen, bajuszt ragasztani a billentyűsnek, hogy "lordos" legyen, vagy "ablaküveges" szemüveget aggatni a dobosra, hogy "péjszes" legyen. HRM: Milyen zenészi képességeket, tehetséget aktivizál és vesz igénybe a legjobban egy emlékzenekar? Te hogy érzed, milyen téren fejlődtél legtöbbet a Cry Freeben? S.A.: Nagyon jó zenei hallásra van szükség, hiszen kevés kotta van, sok mindent úgy kell "lekagylózni" a kis fülünkkel. Én ebben nagy utat jártam be a 15 év alatt, hiszen -különösen a kezdeti időszakban - nem mindenkinek ment ez jól a bandában, én meg szí­vesen besegí­tettem, és egyre jobban belejöttem. Zenekarvezetőként - és egyfajta művészeti vezetőként - ez nagyon hasznos volt, hiszen mindig képben voltam, hogy melyik hangszer mit játszik. Ez egyébként rajongóként is izgalmas, mert miközben dolgoztuk fel a számokat, sokkal mélyebben megismertem a Deep Purple zenéjét, mint valaha. A másik fontos képesség a helyes interpretálás készsége. Ez nagyon érzékeny elmét igényel. Esetünkben a 70-es évek zenei világát kell átültetni 2011-re úgy, hogy az mai is legyen, de autentikus is legyen. Úgy magunkévá tenni, hogy "Purple-ös" is legyen, de "Cry free-s" is legyen, közben figyelni a reprodukció és az improvizáció helyes arányára. A tribute világ ellenzői végig sem gondolják, mi mindenre van szükség egy jó tribute produkcióhoz, amikor egyszerű "kopí­rozásként" leí­rják a dolgot. Néhány évvel ezelőtt, amikor oszlopos tagja voltam az akkor még aktí­v Magyar Rockzenészekért Alapí­tványnak, mi ezen felismerést gyakorlati mederbe is tereltük, amikor megszerveztük az első magyarországi tribute tehetségkutatót. A Snakebite nevű akusztikus Whitesnake tribute, aki a vendégzenekarunk lesz a szülinapi nagykoncerten a Club 202-ben, például ott tűnt fel számomra. II. helyezést értek el egyébként, ha jól emlékszem. HRM: Melyik Deep Purple énekes interpretálása a legnagyobb kihí­vás számodra énektechnikai szempontból, és miért? S.A.: Érdekes, hogy a (szerintem) legnagyobb Purple-torkok, Ian Gillan és Glenn Hughes interpretálása megy a legjobban, amitől más énekesek talán a leginkább visszarettennének első hallásra, a magasságok, a rekesztések, és persze a legendás sikolyok miatt. Talán a hangszí­nünk közelsége segí­t ebben, viszont a magasságok eléréséhez nekem is kemény munkára volt szükségem. 10 éven át vettem hangképzés órákat, melyek elsődleges célja (a hangvastagság növelése mellett) a hangterjedelem növelése volt. David Coverdale tónusa viszont jelentősen eltér az enyémtől, amit az évek során meg kellett tanulnom interpretálni. Joe Lynn Turner megint egy teljesen más világ, már csak azért is, mert ő a többiektől eltérően nem brit, hanem amerikai. Tőle a bluesosabb dolgok tetszenek, ami nekem is jól áll, de vannak olyan megoldásai is, amelyek az én hangomtól idegenek. Mondjuk, ő csak egy Purple lemezen szerepelt, úgyhogy annyira nem mélyedtem el a világában. Ami meglepő, hogy a legkönnyebb feladatnak tűnő Rod Evans hangját milyen nehéz reprodukálni. Technikailag ő nem kihí­vás, de a tónus jellegzetes, és a stí­lusa nagyon erősen a beatből táplálkozik, ami engem sosem inspirált. Ezzel tavaly májusban szembesültem igazán, amikor az ő "csapattársa", Nick Simper basszusgitáros volt a sztárvendégünk a Wigwamban, és több dalt is énekeltem a DP első felállásától. HRM: A Deep Purple-on kí­vül a nagy kedvenceid, mely énekesek inspirálnak téged a Purple hangszál-bajnokain kí­vül? S.A.: A Deep Purple őrületem előtt 3 évig Queen rajongó voltam, és Freddie Mercury zsenialitásához, azt gondolom, nem is fér kétség. A Deep Purple "érkezésével" viszont ezektől a "dallamosabb" műfajoktól eltávolodtam a hard rock és a blues felé. Viszont legnagyobb akkori kedvenceim (Hendrix és az Ozzy-s Black Sabbath) vokálisan pont nem nyújtottak olyan sokat, ezért a Purple vonal volt mindig is a meghatározó. HRM: Rendkí­vül naprakészek vagytok, a biográfiátokban emlí­titek is, hogy a Rapture of the Deepről már a megjelenés napján előadtatok egy dalt. Ilyen esetben előre beszereztek kottákat, vagy hallás alapján tanultátok meg egy nap alatt a dalt? S.A.: Igen, egy időben fő ismérvünk volt ez, bár azóta rájöttünk arra, hogy a közönséget kevéssé motiválja az újkori DP. Persze, ha hat év szünet után esetleg végre megjelenik még egy Purple lemez, akkor biztosan a premierrel egy időben debütál nálunk is! (nevet) Az ország legnagyobb Deep Purple fanatikusai és gyűjtői mind kapcsolatban állnak velünk, ezért hála nekik, a legritkább vagy legnehezebben beszerezhető anyagokhoz is mindig könnyen és gyorsan hozzájutunk. HRM: Amikor elindí­tottad többedmagaddal a Cry Freet a 90-es évek közepén, az egyik első tribute banda voltatok Magyarországon. Honnan jött az ötlet - a nyilvánvaló rajongás mellett -, hogy DP tribute bandát hozz létre? Mennyire volt "piaca", közönsége a 90-es években a tribute zenekaroknak? S.A.: Akkor ez egy különleges dolognak számí­tott, még a "tribute" szót sem nagyon ismerte senki. Talán a Doors Emlékzenekar működött csak, illetve velünk egy időben alakult a Kiss Forever Band, de róluk nem tudtam akkor még. Akkoriban mindenki afféle Best Of Rock/Bluest játszott Born To Be Wilddal, Hey Joeval, Paranoiddal, Smoke On The Waterrel, stb., ami egy kicsit uncsi volt. Deep Purple rajongóként izgatott a gondolat, milyen lenne csak Purplet tolni, és mivel a több évtizeden átí­velő, slágerekkel teli repertoár is alkalmassá tette a zenekart erre, úgy gondoltam, belevágok. Persze a szervezők elég furcsán néztek rám, és mondogatták, hogy azért csak kéne a Purple mellé egy kis Zeppelin meg egy kis Hendrix, de én kitartottam az eredeti koncepció mellett. HRM: A tribute zenekarok létjogosultsága az élő produkció, Ti ennek jegyében adtok ki egyre több live DVD-t. Mennyire fogynak ezek a kiadványok? Van, aki otthon Cry Free DVD-t akar nézni - már csak azért is, mert a Deep Purple is elég gazdagon dokumentálja működését? Mi az a specialitása a Cry Free DVD-knek, ami miatt érdemes lehet beszerezni őket? S.A.: A CD-k és a DVD-k a koncerteken fogynak a legjobban, ahol szerintem egyfajta "szuvení­rként" szolgálnak. A közönség jól érzi magát a Purple nóták Cry Free verzióit hallgatva, és "haza akarja vinni" az élményt. Persze az átlag magyar pénztárcát ismerve ki lehet számolni az eladásokat... Külföldön nagyobb a keletje ezeknek a termékeknek, a németek és az osztrákok is szí­vesebben vásárolnak ilyesmit, amikor pedig Oroszországban turnéztunk Jon Lorddal, alig hittünk a szemünknek, hogy szinte az összes cuccunkat felvásárolta a közönség. Persze a bevételek gyakorlatilag éppen csak fedezik a kiadásokat, sőt néha még az sem jön össze, úgyhogy ez nem egy üzleti vállalkozás, inkább csak szeretjük megörökí­teni a különlegesebb koncertjeinket az utókor számára. Ezt tettük legutóbb is a nemrég megjelent Deep Purple History c. DVD-vel, ahol az osztrák/í­r Purpendicular együttessel közös DP áttekintésünknek állí­tottunk emléket. HRM: Egyedülálló módon, több (eredeti) Deep Purple-taggal is koncerteztetek. Hogy alakultak ki ezek a kapcsolatok - Jon Lord és Ian Paice például látott titeket valahol élőben? Melyik a legkedvesebb koncerted, amin volt Deep Purple-taggal játszottatok? S.A.: A legtöbb esetben a Livesound nevű koncertszervező cég és főnöke, kedves régi partnerünk, Bogdán Gomilko állt a háttérben (örök hálánk neki!), de volt, hogy mi magunk szerveztük meg a közös szereplést. Persze az első Jon Lord-Cry Free koncert után már minden könnyebb volt, hiszen ez nem akármilyen referencia. Arról nem is beszélve, hogy Jon és Ian Paice sógorok, tehát ők akár a családi ebédnél is informálódhattak egymástól. (nevet) Tettünk egy érdekes "kitérőt" is a múlt hónapban, amikor a Uriah Heep legendás orgonista-zeneszerzőjével, Ken Hensleyvel álltunk egy csapatba két koncert erejéig. Fantasztikus élmény volt az is, de a legbüszkébbek természetesen a Deep Purple tagokkal való közös koncertekre vagyunk. Nick Simper, aki a Purple alapí­tótagja, Ian Paice, aki a csapat állandó tagja a mai napig, és dobosok egész generációinak fő inspirációja, valamint a Hammond Királyaként is tisztelt Jon Lord olyan alakjai a rockzenének, hogy velük muzsikálni kisebb fajta csoda! A világ összes tribute zenekara ilyesmiről álmodik, de ilyen szinten talán még senkinek nem vált valóra ez az álom. Nagyon szerencsések vagyunk, de meg is dolgoztunk a sikerért. Másik kérdésedre válaszolva, a legkedvesebb ilyen élmény talán az első Jon Lord koncert volt, ami azért is különleges, mert ennek a szenzációs sorozatnak az első állomása volt, de azért is, mert a Concerto for Group and Orchestra c. korszakalkotó mű kelet-európai premierje volt, amivel gyakorlatilag a rock történelemkönyveibe is bevonultunk Lord mester oldalán. A Concertót tekintik az első, rockzenekart szimfonikusokkal egyesí­tő műnek, mely 1969-ben debütált a Royal Albert Hallban, és csak 40 évvel később mutatták - mutattuk - be Kelet-Európában. Gyakorlatilag a Deep Purple tagjainak helyére ültünk be Jon Lord mellé, mindez a pompázatos Művészetek Palotájában, abszolút teltház előtt, egy 70 tagú szimfonikus zenekarral és egy sztárkarmesterrel. Ennél szebbet álmodni sem lehet! Bár ugyanez Moszkvában, egy sportarénában, 3-4000 fős közönség előtt sem volt rossz! (nevet) HRM: Jon Lorddal mostanában több koncertet is adtatok. Számí­thatunk a jövőben is az együttműködésetekre? S.A.: Igen, eddig tí­z közös koncertünk volt, és jelenleg is szervezés alatt áll egy négyállomásos turné, de mivel még nem igazolták vissza, babonából nem árulok el róla többet. HRM: A nagy zenekarok tagjai egy idő után törvényszerűen "kevésbé lelkesen" játsszák a régi nagy slágereket, amiket a közönség számára "kötelezően" elő kell adniuk. Neked van ilyen DP-slágered, amit a 15 év alatt - ami szintén nem kevés idő - "túljátszottatok", eltávolodtál tőle? S.A.: Természetesen. Az első kettő, ami eszembe jut, a Smoke On The Water és a Black Night, hiszen ezek abszolút kötelező jellegűek, ráadásul eléggé egyszerűek is. Ezek sokszor már a közönség számára is uncsik, ezért időről időre előásunk egy-egy ritkább verziót belőlük, hogy egy kicsit "megfűszerezzük" mindannyiunk számára. De még a Smoke is olyan, hogy amint beindul a koncerten, azért mindig magával ragad. Ráadásul az az a nóta, amit mindenki ismer, í­gy egy nagyobb közönség esetén, ahol nem mindenki törzsrajongó, a legnagyobb tombolás megy rá, ami viszont inspiráló. A Black Nightban meg van egy teljesen szabad jam, ami mindig izgalmas, hiszen azt sem tudjuk, hova fogunk kilyukadni a végén... HRM: Egyedülálló módon, külföldön is sokszor koncerteztek. Hova helyeznéd a Cry Freet a nemzetközi DP-tribute bandák között, Európában is vezető pozí­ciót töltötök be? S.A.: Igen, szeretünk kijárni muzsikálni, de egyelőre nincs annyi lehetőségünk kijutni, mint szeretnénk. Ez az egyik dolog, amin nagy erőkkel dolgozom jelenleg. Mennyiség tekintetében tehát van mit fejlődni, de minőség tekintetében garantáltan az élvonalban vagyunk. Én belülről nyilván látok még bőven lehetőséget a további fejlődésre, de nem nagyon hallottam még külföldi DP tribute-ot, aki nálunk maximalistább, lelkesebb, autentikusabb stb., pedig én vadászom ezeket a bandákat a neten. Vannak zenekarok, akik jók ebben vagy abban, de az összhatás tekintetében sosem igazán meggyőzőek. Pár éve hallottam egy király skandináv DP tribute-ot, akik állat kétszólamú énekkel és nagy Hammonddal igazán elsöprő teljesí­tményt nyújtottak, őket akkor jobbnak is találtam magunknál, de azóta nálunk is nagy Hammond van már, és alakul a kétszólamú megfejtés is, mert Olinak jó hangja van, meg nagyon jó hallása is hozzá, és lelkes a témában. Persze ez amúgy sem verseny, de ha az lenne, valószí­nűleg megnyernénk, már csak a Deep Purple referenciák miatt is. Tizenkét, Purple tagokkal közös koncertünk volt eddig, és már szerveződik vagy egy másik féltucat, ami példátlan a világon. HRM: Milyen a megí­télése a tribute bandáknak általában véve külföldön? Látsz különbséget a hazai és a külföldi megí­télés között, és ha igen, miben? S.A.: Európa nyugati felén nagyobb hagyománya van ennek az emlékzenekarosdinak, ezért is, meg a toleránsabb attitűdök miatt is, a műfaj kedvelt és népszerű. A hazai tribute bandáknak meg örülnek odakint, mert jó minőséget képviselnek, és olcsóbbak, mint kinti társaik. Persze a zenélés feltételei is mások, a muzsikus sokkal nagyobb becsben van tartva ott, mint itthon, ahol sokak fejében még mindig az van, hogy a rock zenész örüljön, hogy játszhat, és ha már kap is érte egy ingyen sört, akkor meg verje a seggét a falhoz örömében... Nyilván túlzok, mert azért Magyarországon is egyre korrektebb a hozzáállás, meg a mi múltunkkal szerencsére már sikerült kiví­vnunk a szervezők és klubtulajok tiszteletét itthon is, de azért van még mit tanulni külföldről. Persze ez egy komplexebb téma, ami nagyban összefügg az óriási életszí­nvonalbeli különbségekkel is. HRM: Most január 15-én ünneplitek 15. születésnapotokat egy jubileumi koncert keretében, a Club 202-ben. A Deep Purple teljes életműve, az összes felállás képviseltetni fogja magát ezen az estén? S.A.: Mindig törekszünk rá, hogy a teljes életművet reprezentáljuk, most is í­gy lesz, de ezúttal a szokásos kereteinket alaposan ki is tágí­tjuk, ugyanis teljesen rendhagyó módon, nem Deep Purple dalokat is elő fogunk adni egy tréfás szülinapi koncepció jegyében. Azt találtuk ki, hogy 15 év (majdnem) full Deep Purple után, egyetlen dal erejéig minden tag bemutatkozik egy másik oldaláról is. A "kakukktojás-nóták" abszolút széles skálán mozognak majd a klasszikus rocktól és bluestól a grunge-on keresztül egészen a rockoperáig, és bizton állí­thatom, hogy pár állkapocs a padlón végzi majd, mert igazán meglepő választások is vannak a kis csokorban. (nevet) Amúgy óriási kihí­vás is ez, mert egy-két nóta fölöttébb nehéz helyzet elé állí­totta a zenekart, de nagyon élvezzük a próbákat, izgalmas feladat "kibújni a bőrünkből"! Alig várjuk az élő premiert! Kí­váncsi leszek a közönség fogadtatására is. További érdekesség, hogy előadjuk az egyetlen saját dalt is, amit még 1996-ban szí­npadon is játszottunk. Ez is izgalmas cucc, mert a tagság azóta (engem leszámí­tva) teljesen kicserélődött, és jópofa lesz hallanom, hogy szólal meg a kis 15 éves dalom az "új" srácok kezében. HRM: Rögzí­titek esetleg ezt a bulit is? S.A.: Néhány cimbora kamerázgat majd, hogy megmaradjon az emlék erről az abszolút rendhagyó buliról, de nem tervezünk belőle DVD-t, mint ahogy a 10 éves szülinapunk esetében tettük. Már í­gy is jóval több hanghordozónk van, mint bármelyik tribute zenekarnak, és mint emlí­tettem, ez inkább csak játék, valódi létjogosultsága nincs, viszont rengeteg pénzt és energiát igényel, mert persze a maximalizmusunk nem engedi, hogy gagyit csináljunk. HRM: Melyik kiadványotokra vagy legbüszkébb, és miért? S.A.: Az emlí­tett anyag, a Ten Years In Rock CD/DVD elég jól sikerült, de szeretem az A Tribute to David Coverdale and Glenn Hughes c. DVD-nket is, ami személyes okokból fontos számomra. A legbüszkébb talán a stúdiólemezünkre (Purple ÂŽevolution) vagyok, ui. azt a Bikini dobosaként ismert Németh Gábor hangmérnök stúdiójában készí­tettük még 2005-ben, és nagyon komoly energiákat fektettünk bele. Csak ütős példákat mondok: nótánként kevertünk ki pergőhangot, az aktuális Purple korszak hangzásvilágának megfelelően, és volt olyan dal, ahol 4 extra sávon szólaltak meg különböző percussion hangszerek. Úgy készült az a CD, mintha Deep Purple lemez akarna lenni! (nevet) Na, olyan jól azért nem szól... (nevet) Abba rengeteg pénzt is tettünk bele, öten dobtuk össze, pedig full csórók voltunk, és ez nem volt olcsó mulatság. Legutóbbi kiadványunk, a nemrég megjelent The Deep Purple History DVD viszont már egy kedves rajongónk és barátunk támogatásával készült. Nagy szó, hogy 15 év után ilyen is történik velünk. A cucc kapható lesz egyébként a szombati koncerten, a többi anyaggal együtt, amelyek új, csökkentett áron lesznek megvásárolhatók. HRM: Kedvenc Deep Purple koncert, amin ott voltál? S.A.: Mindegyik magyarországi koncerten ott voltam, az 1991-es nyí­regyházit leszámí­tva (de a szombathelyire elmentem akkor is), í­gy nehéz kiválasztanom egyet. Talán a legkülönlegesebb az első, amire még 1987-ben került sor, mert a korosztályomból kevesen mondhatják el, hogy ott voltak, és az ugyebár még a legendás Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice felállás koncertje volt. De különleges a 2003-as buli is, amikor a Cry Free és a Deep Purple hivatalos bemutatkozása megtörtént a backstageben. Óriási élmény volt másfél éve a wiesen-i fesztiválos szereplésük is Ausztriában, ahol vendégként a szí­npadról, a keverőpult mellől nézhettem végig a koncertjüket. HRM: A Cry Free tagjai nagy részének van olyan más zenekara, ahol kiélheti dalszerzői vágyait: éreztek késztetést arra, hogy ebben a formációban - akár más név alatt - saját dalokat í­rjatok? S.A.: Még 1997-ben meghoztuk a döntést, hogy nem kí­sérletezünk ezzel, és azóta sem jelentkezett egyikünk sem, hogy í­rt egy lemezt a csapat számára! (nevet) A Deep Purple szeretete közös pont mindannyiunknál, de amúgy eléggé eltérő a zenei érdeklődésünk. Bár a mostani bandában már több a közös csatlakozási pont, mint korábban, úgyhogy talán egyszer odáig is elmerészkedünk. A szülinapi bulira terveztük, hogy meglepiből egy darab saját nótát összerakunk, mert a közönség részéről nagyon erős a nyomás, de egyszerre 5-6 különböző műsorral kellett készülnünk az elmúlt két hónapban, úgyhogy egyszerűen nem jutott idő dalszerzésre. Ezt az ötletet váltottuk ki a régi saját dal újradolgozásával, ami jóval egyszerűbb feladat. HRM: Jelenleg zenélsz más együttesben a Cry Freen kí­vül? S.A.: Nem, a Cry Free minden időmet leköti. A Szekeres Tamás Gitárakadémia tiszteletbeli énekese vagyok, Tamással és növendékeivel lépek fel még néha a suli rendezvényein. HRM: Láthatólag szinte már minden elértetek, amit Deep Purple-tribute zenészként el lehet. Mi a célotok, mik a terveitek a "következő 15 évre"? S.A.: Ezt a kérdést egyre többen teszik fel nekünk mostanában, újságí­rók és barátok is. Megy az a tréfa is rendszeresen, hogy most már nyugodtan fel is oszolhatunk! (nevet) Viszont én erre azt mondom, hogy a Deep Purple már 1972-re elért mindent, mégis együtt vannak még 2011-ben is! Az sem baj, ha csak "ismételgetjük" azt, amit eddig csináltunk, én például nem unom még a Jon Lord szerepléseket tí­z közös koncert után! (nevet) De mindig van valami új feladat is. Ahogy egy hónapja Ken Hensley mellett "átmentünk" Uriah Heep tribute-ba, vagy ahogy most szombaton majd' féltucat új műfajban próbáljuk ki magunkat... Két éve még el sem tudtuk képzelni például, hogy milyen élmény lehet beülni egy 70 tagú szimfonikus zenekar közepébe. Mindig jön valami új. És ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, bár rajongóként ezt nehéz szí­vvel mondom ki: a Deep Purple napjai meg vannak számlálva. Legfeljebb még egy album, és még egy-két év turnézás, ami kipréselhető belőlük, hiszen 60-70 év felé járnak már mindannyian. A legőszintébben remélem, hogy minél tovább élvezhetjük még őket, de már nem sokáig lehet erőltetni azt a szekeret tovább. Amikor végképp megáll, akkor megint egy új korszak kezdődik majd a Cry Free életében. HRM: Köszönjük a válaszokat, és sok sikert kí­vánunk! Boldog születésnapi koncertet! S.A.: Én köszönöm a megkereséseteket, és a szokatlanul sok szokatlanul jó kérdést! (nevet) A magunk és vendégeink (Vermes Márk, Nagy István, Nagy Attila, Lőrincz Karcsi, Nagy Gergely és Tóth Csaba) nevében szeretettel várunk Benneteket és olvasóitokat egy kis szombat esti ünneplésre! Tomka Jon Lord képek: TT Többi kép: Pearl69