The Shadow Theory: Behind The Black Veil

írta Kotta | 2011.01.13.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.the-shadow-theory.com

Stílus: progresszí­v metal

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

Úgy látszik minden évben van egy lemez, ami csak azért marad ki az éves listámról, mert későn érkezik. Tavaly ilyen volt a While Heaven Wept, idén Devon Graves új projektje járt szerencsétlenül. Egy fél hallgatás után még becsempésztem ugyan az „épp lemaradtak” felsorolásba (a Top 15-be ennyi alapján még nem mertem), de most, hogy jobban megismerkedtem az albummal, bizton állítom, az Echoes-t és a Star One-t is nagy valószínűséggel maga mögé utasította volna.

Már a produkciót rögzítő névsor impozáns: a Threshold ütőséből és Kristoffeer Gildenlöw-ből álló ritmusszekciónál jobbat kívánni sem lehetne, de a kevésbé ismert gitáros és billentyűs is nagyon profin nyomja. A hab a tortán pedig Graves maga, akit én ugyan inkább tartok egyéni, mintsem igazán jó énekesnek, de zeneszerzőként mindenképpen említést érdemel – kommersz lemezt én tőle még nem hallottam, a folyamatosan kísérletező muzsikus vegytiszta prototípusa ő, a nevét nyugodtan bevéshetjük tehát a progresszív szócska mellé a szinonimaszótárban. Mondom mindezt úgy, hogy a szólódolgaiért (beleértve a Deadsoul Tribe-ot is) nem is különösebben vagyok oda.

A 'Behind The Black Veil' konceptalbum, és mivel négy teljes éven át készült, nem meglepő, hogy igen aprólékosan kidolgozott és sokszínű. Devon természetesen nem tudja – nem is akarja és nem is kell neki – megtagadnia magát, így zeneileg első blikkre a korábbi munkái keverékeként is leírható a produktum. A Psychotic Waltz borongós progresszivitása, a Deadsoul Tribe pszichedeliába hajló rockja és az akusztikus próbálkozási mind nyomot hagytak a végeredményen. De azért itt ennél jóval többről is szó van: a középkorú muzsikus zenei gyökerei mind felvonultatásra kerülnek, szépen sorban, ízlésesen belegyúrva egy igencsak modern köntösbe. Több helyen visszaköszön például a korai Beatles dallamvilága, az A Symphony of Shadows kezdésében ott a Queen, a Selebrate a Led Zeppelin akusztikus-lírai dolgait idézi, és – nem csak a fuvola miatt – sokszor beköszön a Jethro Tull is, enyhén folkos felhangjaival. Vastagon megbújik tehát a '60-as, '70-es évek világa és az erős teátrális-musicales íz az időnként már-már Opeth-be hajló elborult témák mögött. Nyilván nem hatás, hanem kortárs, de Oliva mester legutóbbi munkáját is gyakran eszembe juttatja az összkép.

A zene sötét atmoszférája, túlvilági hangulata természetesen a mondanivalóhoz igazodik. Egy lecsúszott rocksztár heroinos rémálmai (később képzelgései) adják ugyanis a keretet, melyben egy idő után a képzelet és a valóság egybefolyik, horrorisztikus – apokaliptikus végkifejletbe torkollva. Nem egy habkönnyű téma, ahogy a zene sem adja magát egykönnyen. Lesz akit elrémiszt majd a koncepcióból eredő látszólagos káosz, a sokszínűség, és a kiszámíthatatlanság – sosem vagy biztonságban, nem tudhatod, mi fog következni a következő pillanatban. Én viszont éppen ezt imádom benne!

Devon Graves a tematikának megfelelően suttog, sikít, énekel, morog, hörög; azaz mesél. Mesél, hol fátyolos, fajdalommal teli hangon, hol csengőn hívogatva egy elrettentő, ijesztő világról, amely ennek ellenére – vagy éppen ezért -, mégis csak roppant vonzó. Szirén-ének... A sötétség kinyújtja nyálkás csápjait a lelked után, és hiába dermed meg a szív, valami mégis vonz - te sem érted ugye, hogy miért megy be mindig az ember a sötét alagútba, mikor nem tudja mit talál majd ott? Lebbentsd fel a fekete fátylat (black veil) a titokról te is, borzalmában is felemelő, amit ott látni, hallani fogsz!

Ajánlott linkek:

Orphaned Land: The Never Ending Way...
Mindsplit: CHAOS
Jon Olivas's Pain: Festival

Pontszám: 9